Karrier Grand Slam helyett standing ovation

Többször írtunk már arról, és megpróbáltuk meg is válaszolni azt a kérdést, hogy vajon miért nem népszerű Novak Djokovic annyira, mint Roger Federer és Rafel Nadal, vagy mint amennyire a világelsők általában lenni szoktak. Írásainkat a témában ITT és ITT találhatjátok meg.

A történet messziről indul, sok összetevős, mindenkinek megvannak a saját élményei, a saját véleménye, mi is elmondtuk már a miénket, úgyhogy az előzményekről ennyit.

Viszont múlt vasárnap történt valami, ami mellett talán megéri elidőzni egy kicsit. Egyfelől Novak Djokovic elvesztette a Roland Garros döntőjét Stan Wawrinkával szemben, másfelől viszont a helyi - javarészt francia - közönség olyan ünneplésben részesítette őt, amilyen a vesztesnek csak ritkán adatik meg.

Aztán persze a győztes Wawrinka is megkapta, ami neki jár, de ez a része ilyenkor természetes, pláne egy ilyen fantasztikus győzelmet követően. De hogy a vesztes ilyet kapjon? Körülbelül annyira ünnepelték Djokovicot, mintha azt lehetne sejteni, hogy ő már aligha fog itt döntőbe jutni (ami persze jó eséllyel nincs így), vagy mintha ez lett volna a búcsúmeccse.

Még a képernyőn keresztül is lehetett érezni, hogy a közönség mennyire akarja, hogy Nole is megnyerje majd egy napon ezt a tornát, és az is ott volt a levegőben, hogy a jelenlévők maximálisan átérezték a helyzetét és támogatták őt. Átérezték azt, hogy már megint nem sikerült az, amit Djokovic olyan nagyon akar már évek óta. A közönség méltányolta azt a sok erőfeszítést, azt az elképesztő mennyiségű munkát, amit beletett abba, hogy végre Roland Garros bajnok lehessen, és egyben együttérzését is kifejezte amiatt a mérhetetlen csalódottság miatt, amit a szerb érezhetett abban a pillanatban.

Ennek láthattuk is az eredményét. Djoko a könnyeivel küszködött. Tavaly is sírt, de azok másmilyen könnyek voltak; akkor a vereség miatt sírt. A dolog most sokkal inkább a meghatottságról szólt, arról, hogy a világelső végre megérezte a közönség szeretetét, amire ő mindig is annyira vágyott és amiért annyira küzd is már évek óta. Még az is lehet, hogy a jelenlévőknek sikerült elérniük azt, hogy Nole - ha csak két percre is - de elfelejtse, hogy ezt a döntőt tulajdonképpen elveszítette.

Lehet, ha megnyerte volna, ezt az érzést meg sem tapasztalja. Nem azért, mert akkor nem tapsolják meg - bár az előfordulhat, hogy ekkora ünneplést győztesként nem kapott volna - hanem azért, mert akkor a Djoko-ego alighanem a győzelemre figyelt volna, és - teljesen érthető módon - minden más mellékessé vált volna abban a pillanatban. Még a közönség szeretete is.

Hogy aztán ebből az ünneplésből lehet-e messzemenő következtetéseket levonni, hogy Djokovic elindult-e Federer és Nadal felé az elfogadottság, a népszerűség tekintetében, az jó kérdés. Az is lehet, hogy ez az egész csak a hely, a pillanat és az alkalom által kiváltott reakció volt, és a jövőre vonatkozóan semmiféle hatása sem lesz.

Egy biztos, amilyen sportszerűen és elegánsan tudott veszíteni, amilyen hosszasan gratulált Stannek, amikor kezet fogtak, ahogy lereagálta a közönség szimpátiáját, és amilyen beszédet mondott - az lehet, hogy az az út, amelyen közelebb juthat Federerhez és Nadalhoz.

Pedig lehet, hogy ezúttal nem is akart közelebb jutni. Mégis lehet, hogy most sikerült neki.