Tündöklés után bukás - Nyer-e még valaki, valaha Grand Slam-tornát egykezes fonákkal?

Az, hogy Tsitsipas kiesik, korántsem volt váratlan: azután, hogy idén korán búcsúzott az Ausztrál Openen – ahol 2023-ban döntőt játszott – ez gyakorlatilag borítékolható volt. Mutatkozott némi esély arra, hogy a helyére rögtön Grigor Dimitrov lépjen, ám mivel a bolgár a rotterdami elődöntőben végül kikapott Alex de Minaurtól, ez nem valósult meg. Így aztán 1973 óta – amióta a teniszezőknél a számítógépes világranglistát vezetnek – először fordult elő, hogy nem találunk a férfiaknál olyan játékost a legjobb tízben, aki egykezes fonákot üt.

Az elmúlt években Stefanos Tsitsipas gyakorlatilag egymaga tartotta a frontot, 2021 óta csak ő tudott egykezes fonákkal az év végén a legjobb tízben zárni. Ám azt azért el kell mondani, az, hogy ő a tízben zárt, pusztán arra volt elég, hogy addig se foglalkozzunk a problémával, az ő egykezes fonákját egy lapon emlegetni Federerével, Wawrinkáéval, Thiemével vagy akár csak Dimitrovéval, szinte tiszteletlenség.

Az ő teniszében ugyanis – szemben Wawrinkáékkal – az egykezes fonák nem valamiféle hozzáadott érték, hanem inkább egy leküzdendő akadály. Ha Tsitsipasnak olyan egykezes fonákja lenne, mint Thiemnek vagy Gasquet-nak volt, vagy amilyen Shapovalovnak vagy Musettinek van, esetleg ütne egy tisztességes kétkezest – már réges-rég Grand Slam-győztes lett volna.

Szóval Tsitsipas elmúlt évei pusztán csak elfedtek egy problémát, amely korántsem újkeletű. Az első világranglistán 1973-ban a legjobb tíz közül mindössze Jimmy Connors ütötte két kézzel a fonákot, míg a nőknél még 1977 végén is csak Chris Evert. Innen indultunk, és innen jutottunk el a jelenlegi dupla nulláig, hiszen a nőknél Suarrez Navarro (és 2016 ősze) óta nem fordult meg senki a legjobb tízben egykezes fonákkal.

Az egykezes fonák eljelentéktelenedése és háttérbe szorulása egy konstans és állandó folyamat volt az elmúlt negyven évben. Csak a megfelelő távlatot kell megtalálni a szemlélődéshez. A nyolcvanas években még 27, a kilencvenes években 23 Grand Slamet nyert egykezes fonákot ütő játékos, hogy aztán 2000 és 2009 kötött ez a szám 20-ra, majd az előző évtizedben már 8-ra csökkenjen. Jelenleg pedig mindössze 11 olyan játékos van a top 100-ban, aki egykezes fonákot üt, úgy, hogy ebben a 11-ben még mindig benne van Wawrinka, Dimitrov és Thiem is, és mindössze Musetti 25 év alatti.

Pedig ma már ott vannak a világranglistán azok a játékosok is, akik a Federer-érában kezdtek el teniszezni, tele van a mezőny olyanokkal, akiknek ő, vagy adott esetben Wawrinka, esetleg Thiem lehetett a példaképe. Ha ők nem ébresztették fel a vágyat a bennük, hogy egykezes fonákot üssenek, akkor nagyon nehéz látni, hogy bármi is fel fogja.

Már csak azért is nehéz látni, mert az egykezes fonák Wawrinkáéknak köszönhetően a 2010-es években, ha eredményességi szempontból nem is volt már olyan hatékony, mint a Sampras- vagy a McEnroe-érában, de esztétikai oldalról mindenképpen egy magasabb szintre emelkedett. Nyilván más volt a játék a nyolcvanas vagy a kilencvenes években, ám azt nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy annyira szép egykezes fonákot, mint ők, korábban nem ütött senki sem.

Talán, ha Lendl.

És valahol ez a legérdekesebb az egészben. Hiszen tudtuk valahol, tudat alatt, hogy az egykezes fonáknak valamikor ez lesz a sorsa, tudtuk, hogy egyszer el fog tűnni, de közben maga a mozdulat olyan szinten letisztult, olyan szinten tökéletesedett, hogy innen már nincsen nagyon hova feljebb.

Nyilván nem arról van szó, hogy a mai teniszpalánták ne próbálnák utánozni Federert vagy bárki mást, aki egykezes fonákot ütött, még csak azt sem hiszem, hogy az edzők ne oktatnák az egykezes fonákot rendesen, hanem azt gondolom, hogy aki egykezes fonákot üt, az előbb-utóbb vagy kihullik a rostán, vagy váltásra kényszerül. (Mint ahogyan váltott maga Federer is egykoron, csak ő a kétkezes fonákot cserélte egykezesre.) Nem arról van szó, hogy ne nyerhetnél esetleg egy-két meccset, esetleg tornát egykezes fonákkal, hanem arról, hogy hosszú távon, egy egész karriert szemlélve, szinte biztos, hogy kisebb rizikó kétkezest ütni.

Bármennyire is szép az egykezes, bármennyire is esztétikus maga a mozdulat, azért manapság már a mai ütőkkel, labdákkal, a mai pályaborításokon egykezes fonákkal nagyon nehéz az élet. Nem véletlen, hogy Rafael Nadal salakon, három nyert szettre menő meccsen egész életében nem kapott ki senkitől, aki egykezes fonákot ütött volna. Van az a fajta pörgetés, ami ellen hosszú távon esélytelen vagy. Van az a magasság, ahonnan hosszú órákon keresztül nem tudsz hatékonyan játszani. Felszállóágban megütni az egykezes fonákokat, folyvást, rendületlen, pedig még nagyobb lutri.

Erre a legjobb példa talán a Nadal – Wawrinka Garros-döntő 2017-ből, ahol ott állt a svájci, a sportág történetének valaha volt talán legnagyszerűbb egykezes fonákjával pörén, gyakorlatilag meztelen. Hiába volt addig veretlen a Grand Slam-döntőkben, hiába verte ugyanott két évvel korábban a döntőben Djokovicot, mindenki tudta, hogy semmi esélye sem lesz.

6:2, 6:3, 6:1 lett a vége.

Utána Federer nyert még Wimbledonban, majd az Ausztrál Openen is, Thiem behúzta még a covidos US Opent, de simán el lehet képzelni, hogy ennyi volt. Hogy soha többet nem lesz olyan Grand Slam-győztes, aki ne két kézzel ütné a fonákot. Tsitsipasnak nyilván van némi esélye, Musetti azonban túl nagy művész ahhoz, hogy behúzzon hét meccset, három nyert szettre, zsinórban. Shapovalov pedig elkallódni látszik.

A nőknél pillanatnyilag hárman vannak a 100-ban egykezes fonákkal. Maria, Parry és Golubic.

Benne van a pakliban, hogy mondjuk 10 év múlva, amikor Shapovalov és Musetti visszavonul, a férfiaknál is csak hasonló kaliberű játékosok ütnek majd egykezest. Az pedig, hogy mindössze három egykezes fonákot ütő játékos legyen a legjobb százban, már sokkal korábban megtörténhet.

Szóval azt hiszem, jó eséllyel tényleg ennyi volt. Lehetnek még apróbb vagy akár nagyobb fellángolások, ám minden az elmúlás felé mutat. Hasmánt sem ugrik már senki magasat, két kézzel sem dob már senki kosárra, minden sportmozgás fejlődik, még ha ez néha azért fáj is.

Azért, ha majd az egykezes fonákot temetjük, ezt a pontot azért feltétlen játsszuk le:

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!