A nagy Tsitsipas-sejtés: aki alulról szervált, annak ki lehet ütni a szemét

Stefanos Tsitsipas sejtése talán nem áll olyan stabil lábakon, mint egykoron Fermat-é, ám a sejtés mögött megbújó meggyőződés hasonlóan mélynek tűnik. Amikor ugyanis a görög végül öt játszmában, meccslabdáról kikapott a német Altmaiertől New Yorkban, a kézfogást követően ezeket a szavakat vágta ellenfele fejéhez: "Legközelebb ne csodálkozz azon, ha a testedre ütöm a labdát, jó? Csak azt mondom, hogy ha alsó szervát ütsz…"

Történt ugyanis, hogy a negyedik szettben 1:1-nél, amikor a német észrevette, hogy Tsitsipas nagyon hátul készül fogadni a szerváját, egy alsó szerva–átemelés kombinációval próbálkozott, amivel meg is nyerte a pontot. Minderre a görög két játékkal később egy kemény testre ütött labdával felelt, amivel gyomortájékon el is találta Altmaiert. Hogy igazán kerek legyen a történet, Tsitsipas azon nyomban fel is tartotta mindkét kezét, jelezvén ezzel, hogy elnézést kér, mintha legalábbis véletlen lett volna a testütés, és nem az lett volna a célja a tenyeresének, hogy ártson a németnek. Nem mondom, hogy kárt akart benne tenni, sérülést akart neki okozni, mert ez nem lenne igaz, de az nyilvánvaló volt, hogy meg akarta fegyelmezni, jelezni akarta, ki az úr a háznál, amivel egybevág az a másfél mondat is, ami aztán jó másfél órával később a hálónál elhangzott.

Akkor, amikor az alsó szervák – köszönhetően Kyrgiosnak, Bubliknak és Moutet-nak – gyakorlatilag mindennapossá váltak? Első blikkre nyilvánvalóan Tsitsipas tűnik hunyónak, akinek távolról sem volt jó éve, és így alapból rettenetesen frusztrált lehetett. Egész évben összesen mindössze két meccset tudott nyerni Grand Slam-tornákon, a jövő héten már csak 27. lesz a világranglistán, és ha nem nyert volna tavasszal egy tornát Dubajban, akkor könnyen lehet, az Ausztrál Openen már kiemelt sem lenne. Szóval el lehetne intézni az egész történetet annyival, hogy Tsitsipas begőzölt, elgurult nála a gyógyszer, vagy ahogyan Altmaier a meccs után fogalmazott: "Tudom, hogy néha a pillanat hevében olyan is elhagyja a szádat, amit amúgy nem mondanál. Aztán meg is bánod. Mindannyian ismerjük ezeket a párbeszédeket a hálónál – nem vagyok a rajongójuk."

Ám előfordulhat, hogy a történet nem ennyire egyszerű, és lehet, van értelme egy picikét tovább gondolkodni rajta. A tenisz ugyanis sok szempontból egy különleges sportág, leginkább azért, mert akkor, amikor a szabályok és legfőképpen a szokások kialakultak,

Leginkább arisztokraták, de mindenképpen módosabb emberek játszották, többnyire zárt körű klubokban, ezt pedig a sportág mind a mai napig magán viseli. Nyilvánvalóan ebben az időszakban alakult ki, hogy teniszezni csak fehérben lehetett, eleinte még csak fehér színű labdával, ekkor kezdtek el a játékosok elnézést kérni, amikor egy szerencsés pontot megnyertek (hálón megpattanó labda után vagy amikor kerettel találták el), és ekkor alakult ki az a szokás is, hogy a labdamenetek alatt csöndben kell maradni.

Ma már persze fontos információt hordoz egy-egy ütés hangja, de gondoljunk bele, hogy szólhatott von Cramm tenyerese 1938-ban?

A csönd úri huncutság volt, semmi más. Ugyanúgy, mint a golfban, itt is azt hitték, hogy amit csinálnak, az olyan bonyolult, hogy minden apróbb nesz zavaró lehet. (Lásd még: szg46 – A darts-vb bizonyítja, hogy mekkora ordas nagy kamu a tenisz csöndje) Ebben az időszakban alakult ki, hogy nem szabad örülni akkor, amikor a másik hibázott, nem illik alulról szerválni, nem illik testre ütni, sőt volt idő, amikor még egy átemelésért is kizártak a teniszklubból. Én még játszottam olyannal, aki játszott olyanokkal, akik nem hívták el őt többet párosozni, mert szorult helyzetéből egy átemeléssel próbált szabadulni.

A hetvenes években még inside-out tenyerest sem ütöttek nagyon, hiszen úgy tartották, hogy ilyenkor fonák keresztet illik ütni inkább, az, hogy üssél tenyerest, ha nem túl jó a fonákod, még csak opció sem volt.

Szóval a játék tele van furcsa hagyományokkal, csak néhány közülük már feledésbe merült. Kevesen tudják például, hogy a sárga teniszlabda bevezetését maga David Attenborough szorgalmazta a hetvenes évek elején, még a BBC2 színes adások bevezetéséért felelős intendánsaként, mivel az egyre inkább teret hódító színes tévéken a fehér labdák egyáltalán nem látszottak. Mókás, hogy ennek ellenére Wimbledonban csak 1986-ban használták először a sárga labdákat, és érdekes az is, hogy az utolsó fehér labdákkal megrendezett tornát Boris Becker nyerte! Ahogyan a fehér labdák, később a fehér ruhák is kikoptak a teniszből, és szépen lassan kikopnak a hagyományok is, nyilván, ez nem is lehet kérdés.

A US Openen a 17-es pálya sokkal inkább hasonlít egy szabadtéri színpadra, kocsmával, mint egy teniszpályára, Casper Ruud első fordulós kiesése után intenzív fűszagra panaszkodott, a századelőt, a régmúltat leginkább már csak Naomi Osaka ruhája idézi, ha nem is színében, de legalább a szabásában. Mindezt csak azért írom le, visszakanyarodva immáron Tsitsipashoz és Altmaierhez, mert

Ilyenformán a Tsitsipas-sejtés nem biztos, hogy hibás. Joggal gondolhatja ugyanis, hogy ha az ellenfél is lebont egy hagyományt, akkor ő is lebonthat egyet. Talán erre utalt maga Altmaier is a mérkőzést követő sajtótájékoztatón, amikor azt mondta: "Meglátjuk, ragaszkodik-e a véleményéhez. Amivel amúgy nincs bajom. Tudom, mit csináltam, ennyi az egész. Benne van a játékban."

Persze azt azért el kell mondani, hogy bár Tsitsipasnak logikailag talán igaza van, egy másik oldalról azért az alsó szerva és a testütés nem említhető egy lapon: a testütés ugyanis balesetveszélyes is lehet. Amikor a már emlegetett hagyományok közé bekerült, akkor szerintem még aligha volt az, mindössze az urak nem tartották a fair play-jel összeegyeztethetőnek, ha valaki nem valaki mellett, hanem valakin keresztül akart elütni, de ma már öt méterről, izomból gond nélkül ki lehet ütni bárkinek a szemét egy teniszlabdával. Még akkor is, ha manapság, pláne azok a játékosok, akik rendszeresen játszanak párost is, számítanak arra, hogy néha testre is mehet a labda.

Ilyenformán azt gondolom, hogy amit tett, belefér, és amit gondol, az is. Hiszen bőven lehet, hogy ő pontosan azt látja az alsó szervában, amit régen láttak oly sokan: az ellenfél megalázását. És még az is lehet, ő ma is úgy gondolja, hogy az ellenfelet nem illik megalázni. Akkor, amikor nem ütöttek még minden héten kismillió alsó szervát, és amikor értelemszerűen nagyobb visszhangot kapott az, hogy valaki megpróbálta, akkor talán könnyebben érthető, jobban érezhető volt mindez.

Amikor Chang Lendl ellen ütött egyet, a’89-es Garroson akkor másnap a fél világ erről beszélt, amikor pedig Martina Hingis ’99-ben a Garros-döntőben, döntő szett 2/5-nél meghúzta ugyanezt Graf meccslabdájánál, akkor a Chatrier magából kikelve tombolt. Érdemes megnézni Graf arckifejezését, az alsó szervát követően, abban minden benne van, minden, amit az a generáció az alsó szerváról gondolt. Graf arcáról leolvasható, hogy az ő szemében az alsó szerva nem egy valid fegyver, nem egy olyan eszköz, amihez nyúlunk.

Persze ma már el lehet intézni az egészet annyival, hogy az alsó szervát nem tiltják a szabályok, ergo bárki használhatja, de azt is látni kell, hogy aki így gondolkodik, annak számolnia kell a következményekkel is. Számolnia kell azzal, hogy az ellenfél ugyanúgy elkezdi lebontogatni a hagyományokat. Testre üt, nem kér elnézést, ha egy labda megpattan a hálón, elereszt egy jókora c’mon-t akkor, amikor ütsz egy ki nem kényszerített hibát, és hasonlók.

Mert olyan nincs, hogy csak én bonthatok le egy falat, a másik pedig nem.