Eltűnnek a vonalbírók Wimbledonban, eltűnnek majd lassan mindenütt

Nem rossz emberek ők, még csak nem is műveletlenek, bunkók, hanem egyszerűen csak fiatalok. Hiszen, akik élőben hallhatták azt a bizonyos mondatot, azok vagy már elmúltak hatvan évesek, vagy afelé kocognak éppen. Maga a meccs ugyanis 1981-es, John McEnroe Tom Gulliksonnal játszott Wimbledonban és az első fordulóban (!), és az első szettben (!!), 1-1-nél (!!!) és 15-30-nál (!!!!) borult ki, ami legalábbis mosolyogtató.

Mégis maga a mondat, a jelenet gyakorlatilag ráégett nem csak McEnroe-ra, hanem magára sportágra is. Ha ezt a bizonyos hatvanon túli generációt kérdezzük a tíz meghatározó teniszélményéről, a tíz pillanatról, mely leginkább bennük ragadt, akkor nem nagyon hiszem, hogy sokan kihagynák ezt a jelenetet a felsorolásból.

Ám ami ennél is fontosabb, az az, hogy John McEnroe-nak igaza volt. A szerva simán jó volt. Tehát egy olyan pillanat emelkedett tenisztörténelemmé, amit valaki – nyilvánvalóan a vonalbíró és aztán a székbíró is – tévesen ítélt meg. Ilyenből, mármint tévesen megítélt pontból el sem tudjuk képzelni hány lehetett a sportág első évszázada során, míg nem a technika ilyen-olyan formában teret nem nyert a vonalbíráskodásban.

Fogalmunk sincs, hogy hány teniszmeccs fordult meg egy tévesen megítélt outon, hány mérkőzésnek volt egy olyan labdamenet a fordulópontja, amit valójában nem az nyert meg, aki végül a pontot kapta érte. Nem tudjuk, hogy hány olyan játékos van, aki úgy lett Grand Slam-győztes, hogy valamikor a torna derekán, szorult helyzetben kapott egy pontot (ezáltal egy game-et, és egy meccset) ajándékba, és nem tudjuk, hogy hány teniszező nem futotta ki végül a pályáját azért, mert egy fontos pontot valaki éppen rosszul ítélt meg.

A szándékosan elcsalt meccsekről most ne beszéljünk, mert az egy teljesen más tészta, elégedjünk meg azzal, hogy hány olyan meccs lehetett, amikor vonalbíró, vezetőbíró a legjobb tudása szerint tette a dolgát, ám mégis tévedett. Tévedett, mert azért nem minden kétszázas szerva olyan egyértelműen jó, mint McEnroe-é volt a már említett esetben, akadhat olyan eset is, ami szabad szemmel, kemény pályán, füvön szinte megítélhetetlen.

Mindezt csak azért írtam le, mert tudom, hogy vannak olyan vélemények, hogy azok voltak a régi szép idők, és az volt az igazi tenisz, amikor John McEnroe még szabadon perlekedhetett a vezetőbíróval, akkor voltak még igazi érzelmek a pályán, ma pedig ilyenek már nincsenek. Ma már minden steril és érzelemmentes. Tudom, hogy sokan gondolják úgy, hogy a tenisz népszerűbb lenne akkor, ha minden olyan lenne, mint régen.

Annál nem lehet semmi sem fontosabb, hogy a teniszmeccset az nyerje, aki tényleg jobb. Annál semmi sem lehet fontosabb, hogy esetleges bírói tévedések semmiféle meccset ne befolyásoljanak. Pláne ne döntsenek el. Fontos a hagyománytisztelet, fontos a show, de magánál a játéknál, a játék igazságánál ezek nem lehetnek fontosabbak.

Ergo: annak, hogy minél több tornán vonalbíráskodjon gép az ember helyett, nem lehet alternatívája, ha a gép jobban bíráskodik, mint az ember. Az, hogy milyen csinosak voltak a wimbledoni vonalbírók, hogy a vonalbírók léte része a sportág hagyományainak, egészen egyszerűen nem lehet érv, ha a gép precízebben bíráskodik, mint az ember.

Márpedig precízebben bíráskodik, még akkor is, ha a Sólyomszemnek is van egy – egyre csökkenő – hibahatára. Ám ez a hibahatár már most jóval kisebb, mint amilyen hibahatárral bármiféle ember bíráskodni képes.

Igen, jópofa volt a régi rendszer a szettenként három cselendzzsel, a nézők nagyon megszerették, csodálatos volt a hangulat amikor egy-egy tömött stadionban várták a végeredményt, de ezt a rendszert sem szabad visszasírni. Ha van jobb, ha van igazságosabb, akkor azt kell használni. Ilyen szempontból semmiféle különbség nincs a vonalbírók iránt érzett nosztalgia, a perlekedés iránt érzett nosztalgia és a cselendzs után érzett nosztalgia között. Mindegyik érthető és jogos, ám egyikkel sem lehet mit kezdeni.

Az igazságos végeredmény iránti vágy felül kell, hogy írjon bármiféle nosztalgiát.

Ezért volt jó döntés, hogy jövőre már Wimbledonban sem lesznek vonalbírók, ezért volt jó döntés, hogy jövőre már az ATP-tornákon sem nagyon lesznek, és ezért várjuk nagyon, hogy előbb-utóbb a Roland Garroson se legyenek. Még akkor is ha a váltásnak lesznek vesztesei, ha a váltás okoz majd nehézségeket bőven.

Világszinten talán nem, de a nemzeti versenyek, a kisebb nemzetközi versenyek szintjén mindenképpen. És mivel azt a rendszert, amit az ATP-tornák szervezői, a Grand Slam-tornák szervezői meg tudnak fizetni, azt a kisebb tornák még egy jó darabig, vagy talán soha nem fogják tudni megfizetni, ők bajba kerülnek.

Nekik - más lehetőségük nem lévén - a jelenlegi rendszerben kéne tovább működniük, ám úgy, hogy a vonalbíróknak, a vezetőbíróknak gyakorlatilag semmiféle perspektívát nem tudnak majd felmutatni. Vonalbíróként ugyanis rövid időn belül egy 100 000 dolláros challenger lesz a plafon, ahol esetlegesen tevékenykedhetsz, vezetőbíróként pedig nagyjából 30 helyre pályázik majd mindenki.

Nehéz azt látni, hogy olyan sokan nekirugaszkodnának majd a teniszbírói pályának, ha csak ez a pár hely kiadó. Ha nincs ott az a lehetőség, hogy legalább vonalbíráskodhatsz egy-egy ATP vagy WTA-tornán, esetleg egy Grand Slamen. Ha pedig ez a lehetőség nincs, és összességében jóval kevesebb lesz a teniszbíró, akkor felmerül a kérdés, hogy ki fog bíráskodni a kisebb vagy a korosztályos versenyeken?

Sőt, az is benne van a pakliban, hogy a bíráskodás színvonala is csökkenni fog. Az élet más területein legalábbis ha bármilyen munkára kevesebb emberből választjuk ki a legrátermettebbeket, ha kisebb a merítés, az gyakran ide vezet. Bár az is igaz persze, hogy a feladat sem lesz olyan összetett már, mint egykoron volt. Simán előfordul manapság, hogy egy-egy mérkőzésen nincs más dolga a székbírónak, mintsem, hogy számolja az eredményt. Egyre több feladatot vesznek ki a kezükből, ma már a shot clockot sem ők indítják, hanem elindul magától, amikor a labdamenet véget ér.

Persze az is igaz, hogy néha még ezeket az egyszerűbb feladatokat ez sem oldják meg tökéletesen. Nemrégiben például az év végén visszavonuló Carlos Bernardes elszámolta az eredményt (!!) a Wawrinka – Cobolli meccsen, tegnap Bécsben a Berrettini – Fucsovicson Renaud Lichtenstein félreértette, hogy Berrettini fogadást választott a pénzfeldobásnál, nem pedig adogatást és hasonlók.

De hogy visszakanyarodjunk a vezérgondolathoz: ezek a problémák léteznek, foglalkozni kell velük, ám ettől függetlenül nehéz érvelni a vonalbírói pozíció megtartása mellett. Vagy inkább lehetetlen.

Mert a fair play, az igazságos eredmény iránti vágy mindenek felettisége minden érvet felül kell, hogy írjon.

Az szg# sorozat további írásait ITT találjátok!