Novak Djokovicnak száz élete van, de lehet, hogy ez már a legutolsó

Persze szólhatna ez a századik jubileumi rész akár Sákovicsné Dömölky Lídiáról is, aki a Nemzet Vívójából a Nemzet Sportolójává avanzsált, tovább erősítve azt a rosszindulatú feltételezést, hogy a két halmaz előbb-utóbb tökéletesen lefedi majd egymást, de ezt most inkább elengedném. Jobban jár az ember, ha csak a Djokovic-tábort haragítja magára, mintha a fél országot.

A felhasználói segédlet, így a Federer-Nadal-Djokovic-éra vége felé kocogva amúgy is időszerűnek látszik már nagyon, bár kétségtelen, van benne valami szánalmas, valami magyarázomabizonyítványom egy teniszkommentátortól. Pláne, hogy megdőlni látszik az elméletem, mely szerint a televíziónézők java része ezt a játékot már csak ebben a mágikus Roger/Rafa/Nole háromszögben tudja értelmezni, és sokaknak egyetlen motivációja az, hogy a nap végén elmondhassa, hogy ebben vagy abban a mutatóban történetesen az ő kedvence volt a legjobb.

Urambocsá’ a GOAT.

Így, hogy Roger és Rafa már nincs, Nole is csak ritkán, viszont egyre jobban látszik, hogy gyakorlatilag bárki képes ugyanazokat a zsigeri reakciókat kiváltani egy-egy szurkolóból, mint ők, elegendő hozzá annyi, hogy valaki valakinek drukkoljon. Esetleg még: fogadjon. Ha valaki valakinek szurkol, vagy netalán valaki ellen, akkor ugyanúgy tud rettenetes/részrehajló/hallgathatatlan lenni a kommentátor, ugyanúgy tud szemérmetlenül szurkolni a másiknak, mint amikor Nadalék voltak még a pályán.

Nem kell ide Federer vagy Djokovic, elég ide egy Sonego is.

Lassan harminc éve keresem az okát annak, hogy miért az az elsődleges nézői reakció egy teniszmérkőzés alatt vagy után, hogy a kommentátor éppen kinek szurkol(t), ám megint rá kellett jönnöm, hogy a már emlegetett Federer-Nadal-Djokovic háromszög elmélete is csak egyike volt azoknak, melyekkel magyarázni próbáltam magamnak ezt a számomra nagyon nehezen érthető valamit.

helyett azonban picikét messzebbről indulnék. Emlékszem, gyerekkoromból egy Niki Lauda interjúra, mely belém égett. Feltették neki a szokásos kérdést, amit nyilvánvalóan minden egyes Forma 1-es pilótának feltesznek, tudniillik, hogy nem fél-e az autójában? Lauda visszakérdezett: Maga fél az ágyában?

Persze kívülállóként nehéz érteni, hogy miként nem fél valaki egy autóban, ami 300-zal megy, mint ahogy gyaníthatóan azt is nehéz érteni, hogy miként lehet az, hogy valaki kommentál egy tenisz- vagy egy focimeccset, és nem szurkol senkinek, ám a magyarázat valahol ugyanott keresendő. A megszokásban. Ha minden nap száguldó versenyautót vezetsz, akkor nem lesz inger a sebesség, ha minden nap teniszmeccseket kommentálsz, akkor nem úgy tekintesz rájuk, mint addig.

Hanem pontosan úgy kezdesz el tekinteni rá, mint bárki más a munkájára, még akkor is, ha alapvetően tényleg egy marha jó melóról van szó. Ám ettől egy idő után a célod pontosan ugyanaz lesz, mint bárki másnak: elvégezni a feladatod tisztességgel, a legjobb tudásod szerint, hogy aztán a végén hazamehess és boldogan megöleld a feleséged.

Nyilván jobban szalad az idő, ha jó a meccs, ám egy idő után teljesen az indifferensé válik, hogy ki nyer. Próbálod persze megérteni, hogy mások miért gondolják azt, hogy szerintük mégis drukkolsz valakinek, gondolkodsz rajta, vizsgálod önmagad, gyártasz elméleteket, hogy aztán időről időre belásd, hogy ezzel sem jutottál messzire.

Mint a napokban a Nagy Hármas-elméletemmel.

Korábban úgy gondoltam – és talán most is azt hiszem –, hogy azzal a magyarázattal járok a legközelebb az igazsághoz, hogy a tenisz első blikkre nem tűnik egy bonyolult játéknak: valaki vagy hálóba üti a labdát, vagy outra, esetleg még lepattan kétszer, de durván ennyi. Ha valaki megtanulja hogyan számolják a játékot, könnyen gondolhatja azt, hogy érti, ami nyilván igaz is.

Hogyne értené. Nadal hálóba ütötte a labdát. Djokovic nyerőt ütött, míg Federer meg egy outot. Mi ezen a bonyolult? Mi az, amit ne értenék?

Azt viszont sokan nem tudják feldolgozni, hogy mások esetleg mélyebb dolgokat is belelátnak ugyanabba a labdamenetbe, mint ők. Mélyebb dolgokat, mert esetleg már több meccset láttak és nagyobb a tapasztalatuk. Nem azt látják, hogy Djokovic ütött egy nyerőt, hanem azt, hogy Nadal két ütéssel korábban egy rövidet.

Persze ezt lehet úgy értelmezni, hogy a paraszt kommentátor már megint csak Nadalt látja a pályán, mindent az ő szemszögéből értelmez, hiszen nyilván neki drukkol, meg úgy is, hogy elhisszük, amit mond, elhisszük, hogy tényleg ez történt. Utóbbi nyilván bonyolultabb. És ha jól belegondolunk, a világ sem ebbe az irányba megy, bármit is szemléljünk. Mindenki nagyon magabiztos, mindenki nagyon ért mindenhez, nincs meg a tisztelet szinte semmiféle tudás iránt. Legyen az üvegfúvás, horgolás, vagy éppen bármiféle tudomány.

Az, hogy a tenisznek különböző mélységei vannak, az nem egyenlő azzal, hogy aki egy másik mélységet lát, az feltétlen a másiknak drukkolna is. Ha megnézek egy meccset én, és megnézi mondjuk Darren Cahill is, akkor nyilván nem ugyanazt mondjuk róla. Mást lát benne ő és mást én, hiszen én soha nem fogom olyan mélységeiben látni a játékot, mint ő, aki a világ egyik legjobb edzője. Ám attól, mert ő mást mond róla, esetleg a másik játékost helyezi a mérkőzés fókuszába, még hülyeség lenne azt gondolnom, hogy ez azért van, mert ő annak a másik játékosnak drukkol.

Nem mondom, hogy nem értem ezeknek a reakciónak a mozgatórugóit, hiszen szurkolni jó, a szurkolás tele van érzelmekkel, emlékszem rá magam is azokból az időkből, amikor még tudtam szurkolni.

A kommentátor pedig bűnbaknak kiválóan alkalmas. Ha ott lennénk a szobában, akkor néhányan talán még pofán is vágnának minket, mint ahogy olyan is előfordul, hogy valaki leborítja a tévét, vagy nekimegy az ellenfél szurkolótáborának egy-egy – többnyire vesztes – meccs után.

Igazából lehet, hogy annyi történik csak, hogy ma már az emberek a Facebookon mennek neki a másiknak, semmi több.

Továbbá, hogy a Djokovic-tábor picit hamarább indul meg, mint a többiek, és hajlamosabb talán feszesebb rendben közlekedni. Valamint, hogy az ő szurkolóik erre a bűnbakkeresésére valahogy fogékonyabbak. Már csak azért is, mert maga Nole is – bevallottan – így működik. Neki mindig kell találnia valakit, aki ellen felépítheti magát.

Elég, ha a tegnapi napra és a Belga – Chilei DK-meccs visszhangjára gondolunk. Illetve arra, amit Bashilashvili mondott, tudniillik, hogy "Novakot egy ilyen után már eltiltották volna örökre". Nem azért fontos mondat ez, mert bármiféle értelme lenne, hanem azért, mert jól megmutatja, hogyan működik ezt a fajta – mindenki ellenünk – hozzáállás, amiről beszélek. Pedig hát, ha jól belegondolunk, és picikét hidegebb fejjel szemléljük a világot, akár vissza is kérdezhetnénk: mikor tiltották volna el Novakot? Ha ő Bergs, vagy ha ő Garin?

Egyáltalán, hogyan kerül ide Djokovic? Valahol ott tartunk manapság, hogy egy ilyen kérdést is csak úgy lehet feltenni, hogy az ember vállalja, hogy a szurkolók megtalálják. Arra pedig már gondolni sem merek, hogyha leírom mindazt, amire már a címben utaltam, akkor mi vár rám. Azt írtam ugyanis, hogy lehet, hogy Djokovicnak száz élete van, ám előfordulhat, hogy ez már az utolsó.

Pedig ezek még csak nem is az én gondolataim, hanem szerb kollegámtól, Dragantól származnak, aki nemcsak, hogy – szerb lévén – feltétlen Nole fan, hanem a családdal is jóban van. Djokovic papa időnként még szakkommentátorkodni is szokott a szerb Eurosportnál.

Dragan mondta azt, hogy félti Djokovicot, hogy Nadal vagy Murray sorsára jut, és nagyon valószínűnek tartja, hogy az idei afféle búcsúév lesz, mint amilyen a tavalyi volt a spanyolnak és a skótnak. Azt mondta, hogy egyszerűen nem látja már, hogy hogyan lenne képes már ennyi idősen, ebben az egészségi állapotában átrágni magát Sinneren és Alcarazon, és nem látja, hogyan nyerhetne hét Grand Slam-meccset zsinórban.

Nem arról van szó – ezt már én teszem hozzá – hogy Novak Djokovic ne játszana elég jól. Aki látta Alcaraz ellen a harmadik és a negyedik játszmában, az józanul nem mondhat ilyet. Arról van szó, hogy ez itt már nem a teniszről szól, hanem a testről.

Meg persze Sampras, Agassi, sőt még McEnroe, vagy akár Lendl is. Hiszen ők is képesek lennének jól játszani, ha a testük engedné, fejben a mai napig kiválóak mind. Majd minden sportoló karrierjének a teste vet véget, leszámítva persze azokat, akikének a motiváció hiánya, de mivel most Djokovicról van szó, ezt szerintem engedjük el.

Ha belegondolunk, az elmúlt négy Grand Slamből Nole hármat azért nem tudott megnyerni, mert a teste nem engedte. A Garroson nem tudott kiállni a Ruud elleni negyeddöntőre, sőt már a Cerundolo elleni meccset is csak hősies küzdelemben fordította meg 1-2-ről. Wimbledonban egy térdműtét után végig kompromisszumokkal küzdött, az Alcaraz elleni döntőben esélye sem volt. Ausztráliában pedig feladta a Zverev elleni elődöntőt az első elvesztett szett után úgy, hogy már Alcaraz legyőzése is páratlan bravúr volt. (Az elődöntő utáni kifütyülése nyilvánvalóan kultúrbotrány – de ez megint csak nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)

Djokovic május végén, a Garros alatt lesz 38 éves. Nadal tavaly júniusban volt ennyi, úgy, hogy akkor már két éve nem nyert semmit, Federer pedig 2019 augusztusában, amikor ő is túl volt már az utolsó Grand Slam-döntőjén, amit pont Djokoviccsal szemben bukott el Wimbledonban két meccslabdáról. Utolsó GS-győzelmét pedig 36 és fél évesen aratta Ausztráliában.

Nyilvánvalóan a 38 éves Novak Djokovic teste nem vethető össze a 38 éves Rafael Nadaléval, de talán a 38 éves Roger Federerével sem. Még akkor sem, ha Federernek sem lehetett oka különösebb panaszra. A szerb jobb állapotban van, mint ők voltak ennyi idősen, ám ettől még fontos, hogy el tudjuk helyezni őt is azon a bizonyos idővonalon.

És akkor arról még nem beszéltünk, hogy Novaknak már nem a nálánál idősebb Federerrel és Nadallal kell csatáznia, mint eddig, még csak nem is a Grand Slamet sosem nyert Zverevvel és Tsitsipasszal, hanem Alcarazzal és Sinnerrel. Továbbá azokkal a tinédzserekkel, akik éppen most törték rá az ajtót a teniszvilágra.

Plusz még azokra, akik nem sokkal múltak el húszévesek (Rune, Fils, Michelsen például). Ez egyáltalán nem lesz egyszerű feladat. Két nyert szettre menő meccseken még simán sikerülhet, bármelyik tornát megnyerheti Djokovic, amire benevez, de azt, hogy Grand Slamet nyerjen, ahol hét meccset kell behúzni úgy, hogy három nyert szettre megy a játék, azt csak egyféleképpen tudom elképzelni pillanatnyilag:

Ha Jannik Sinnert eltiltja a WADA.