Stan Wawrinka: „A Grand Slam-győzelem nekem elérhetetlen álomnak tűnt”

A szenvedély. Nem vagyok annyira eredményes, mint régen, a szenvedély azonban változatlan. Kicsit ijesztő belegondolni a negyvenbe. Amikor elkezdtem a teniszt, az volt az álmom, hogy profi legyek. Akkoriban nagyjából harminc körül vonultak vissza a játékosok. Próbálok még egy kicsit játszani, élvezni mindazt, amit a tenisztől kaptam, mert érzelmileg még mindig nagyon sokat ad a sport. Nem könnyű, de imádom ezt a melót, a teniszezők életmódját, az érzelmeket. A lehető legszebben szeretném lezárni.

Ez a veszély sajnos fennáll az élsportolóknál. Az évek során összeadódnak azok az áldozatok, amiket azért hozunk, hogy folyamatosan a határainkat feszegessük, és nyomot hagynak maguk után. Nekem is voltak nagy sérüléseim a közelmúltban, olyan műtéteken estem át, amelyek után kevés esély volt a visszatérésre, és mégis visszaküzdöttem magam. Sportolóként te akarod eldönteni, hogy mikor fejezed be.

Igen, mert a szigor és a fegyelem nagyon fontos. Ha a határaidat feszegeted, mindent bele kell adnod, ami a fejlődéshez kell, csak így lehetsz a lehető legjobb teniszező. Az előző szezon jól sikerült, különösen a vége, amikor úgy tudtam edzeni, ahogyan akartam, és egy kicsit feszegethettem a határokat. Úgy érzem, hogy fizikailag és a teniszt tekintve is jó formában vagyok az életkoromhoz és a touron tapasztaltakhoz viszonyítva. Persze tisztában vagyok azzal, hogy negyven vagyok, és közeledik a pályafutásom vége, de még egy kicsit tolom tovább.

Így van. A szüleim egyik barátjának a barátja volt, szinte együtt nőttünk fel.

Ez így történt. Fiatalon elég nehéz a váltás, mert nem vagy annyira erős. Ő azonban azt látta, hogy az egykezes természetesebb volt nekem, ő építette fel a technikámat az évek során.

Nem, nekem sosem jelentett nehézséget, mivel nem rövid távban gondolkodtam, már egészen fiatalon is a nagyobb képet néztem. Éppen ezért az eredmények sem voltak annyira fontosak akkoriban.

Szerintem igen. A többiek fonákjával összehasonlítva az erőt és a variációt emelném ki. A legjobb éveimben a kereszteket, a rövid kereszteket és az egyeneseket is jól ütöttem, ráadásul elég nagy sebességgel, amivel a világ legjobb játékosainak is gondot okoztam.

Az egy hihetetlen lehetőség, hogy velem volt az évek során, és még most is velem van. Neki köszönhetően jutottam el erre a szintre fizikálisan és a teniszt tekintve, így tudtam Grand Slameket nyerni, így tudtam felvenni a kesztyűt Novakkal azokban a döntőkben.

Szerencsém volt, hogy már az elején ott volt, ő is mindig hosszú távban gondolkodott, figyelt arra, hogy ne vállaljak túl sok versenyt, és mindig legyenek edzéseink a szezon közben. Megvolt az ára annak, hogy kevesebb tornán indultam, a korosztályomhoz tartozó játékosok egy kicsivel jobban álltak a ranglistán. Mi azonban hosszabb távban gondolkodtunk. Pierre-nek mindig az volt a meggyőződése, hogy fizikailag és teniszben egyaránt kicsit később, 27, 28 vagy 29 éves koromban érek fel a csúcsra. Ebben igaza is volt.

Természetesen az volt, mert kiderült, hogy le tudom győzni a generációmhoz tartozó játékosokat egy olyan nagy versenyen, mint amilyen a Roland Garros. Egy kicsit a középpontba helyezett, hirtelen az emberek elkezdtek érdeklődni irántam. Volt egy statisztika arról, hogy akik a közelmúltban megnyerték a junior Roland Garrost, szinte kivétel nélkül eljutottak a top 30-ig.

Az igazat megvallva, a 2015-ös wimbledoni negyeddöntő fájt leginkább, amit döntő szett 11:9-re veszítettem el Richard Gasquet ellen. Előtte nyertem meg a Roland Garrost, az elődöntőben pedig Novak lett volna az ellenfelem. Szóval azt nagyon bántam.

Nem, nem azt választanám, hanem az Australian Opent ugyanabból az évből, amit döntő szett 12:10-re nyert meg Novak. Az a vereség rendkívüli módon fájt, de közben segített, hogy minden a helyére kerüljön. Segített a munkában, kiderült, mire vagyok képes, és rengeteg önbizalmat adott a karrierem hátralévő részére. Az a meccs segített az áttörésben.

Igen, a 2013-as miami verseny után kezdtünk el dolgozni Magnusszal. Korábban Söderling edzője volt, akinek valamelyest hasonló ívet írt le a pályafutása: nagyon jó játékos volt, hihetetlen tenisszel rendelkezett, de nehezen tudta megtenni a következő lépést, megrekedt a 20. és a 30. hely között.

Magnusszal aztán két Roland Garros-döntőt is játszott, és stabil top 10-es játékos lett, még a top 5-be is bekerült. Időbe telt, mire meggyőztem Magnust, de aztán a salakos szezonban elkezdtük a közös munkát, ami jól indult, Estorilban David Ferrert legyőzve tornát nyertem.

A Roland Garroson életemben először negyeddöntőbe jutottam egy Grand Slamen, a US Openen pedig lejátszottam Novak ellen az első elődöntőmet is. Úgy éreztem, hogy egyre és egyre közelebb vagyok. Kilenc hónappal azt követően, hogy elkezdtük a közös munkát, jött a 2014-es Australian Open.

2013 volt az átmenet éve. Minden téren felépítettem az önbizalmam: bíztam a játékomban, az erőnlétemben, a képességeimben. Ausztráliában már duzzadtam az önbizalomtól, éreztem, hogy elérhetek valamit. Azt azért nem gondoltam, hogy megnyerem a tornát. Épp ellenkezőleg. A Grand Slam-győzelem még akkor is túlságosan távolinak tűnt. De minden meccsen tisztában voltam azzal, hogy meg tudom verni az aktuális ellenfelemet.

Erre nem tudok válaszolni. Különösen arra a részére, hogy mi volt a többiekkel. Amikor karriert építesz, akkor csak magadra figyelsz, próbálsz fejlődni, és arra koncentrálsz, amit épp csinálsz.

Nem tudom, mi hiányzott a többiekből. Nekik is kimagasló pályafutásuk volt. Azt tudom, hogy én folyamatosan feszegettem a határaimat. Szerintem ebben voltam igazán jó. Ez köszönhető a csapatnak, amit az évek során felépítettem, az áldozatoknak, a fegyelemnek, valamint a sikereknek. Én a karrierem későbbi szakaszában ugrottam arra a szintre, ami ahhoz kellett, hogy a világ legjobbjai ellen Grand Slameket nyerjek. Azt azonban nem tudnám megmondani, mi hiányzott a többiekből.

Gaël imádnivaló ember, évek óta ismerjük egymást, rengeteget edzettünk együtt. Nagyon kedves tőle, hogy ezt mondta, de személy szerint én őt is bajnoknak tartom. Persze, nekem volt szerencsém Grand Slameket nyerni, de miután egy generációhoz tartozunk, sokszor összehasonlítottak minket, és teljesen szükségtelenül. Ha megnézzük, miket ért el, és miket ér el még most is, Gaëlt bajnoknak kell tekinteni. Nem csak a Grand Slamek tehetnek bajnokká egy játékost. Kivételes pályafutása van, és ezt mind a mai napig bizonyítja, még mindig ámulatba ejti a közönséget.

Akik értenek a teniszhez, azok tudják, hogy nem hasonlítható egymáshoz a kettő. Ugyanannyi Grand Slamet nyertünk, ez igaz, de szerintem neki még van 8 döntője, 14 Masters-címe, 45 tornagyőzelme, volt világelső, és 10-12 évet töltött a top 3-ban. Szóval tényleg nem lehet összemérni a kettőt. Ezzel nem alábecsülni akarom magam, egyszerűen csak ez a valóság. Nem azt mondom, hogy amikor ellene játszottam, akkor magam elé helyeztem őt, mindig hittem abban, hogy le tudom győzni. De egy karriert nem így ítélünk meg.

Elég jól ment. Ha újraélhetném, mindent ugyanúgy csinálnék. Az a nagy különbség, hogy nekem sosem volt a Grand Slam-győzelem a legvégső célom. Én inkább lépésről lépésre tűztem ki céljaimat: top 100, top 50, top 30, top 10, sorolhatnám. Sok játékosnak a Grand Slam a legfőbb célja. De mit jelent ez? Mi lesz azt követően, hogy nyertél?

Számomra viszont a Grand Slam elérhetetlen álom volt, egészen a 2013-as US Open-elődöntőig, amikor azt gondoltam: ha még nyernék két meccset, összejönne a Grand Slam. Szóval tovább feszegettem a határaimat.

2014-ben minden alkalommal azt éreztem Melbourne-ben, hogy megnyerhetem a következő meccset. A Novak elleni negyeddöntő után azt gondoltam: hé, elődöntős vagyok. A Berdych elleni elődöntőben pedig azt mondtam, hogy a győzelemért lépek pályára. Miután bejutottam a döntőbe, ahol Rafa várt, meg sem fordult a fejemben, hogy túl nehéz lehet. Nem: pontosan tudtam, hogy legyőzhetem.

Egyedül a döntőben fogtam fel. A jobbomon láttam a trófeát, és miután megnyertem az első szettet, majd brékeltem a másodikban, egyszer bevillant, hogy talán ő viszi majd haza. De ennyi volt.

Az első Grand Slam különleges volt. Azt mondták, hogy az egész életem megváltozik utána, de már 29 voltam, sok tapasztalat állt mögöttem, eleve top 10-es játékos voltam. Rendelkeztem már annyi rutinnal, hogy tudjam, mennyire nagy dolog nyerni egyet 29 évesen, de nem akartam itt megállni, tovább akartam feszegetni a határaimat.

Mindig időre volt szükségem ahhoz, hogy igazán elhiggyem, fizikailag és játékban is fel tudom venni a versenyt a legjobbakkal. De onnantól, hogy minden téren – fizikálisan, teniszben és mentálisan – csúcsformába lendültem, mindig azt éreztem, hogy egyre könnyebb a Grand Slam-tornákon előrehaladni. Egyre jobban felszabadulsz, jobban érzed a játékot, és a nyomás is csökken egy kicsit.

A 2015-ös Roland Garros-döntő és a 2016-os US Open-döntő előtt másfajta nyomást éreztem: eszembe jutott, hogy vajon az lesz-e az utolsó Grand Slam-döntőm. De alapvetően mindig a negyeddöntőtől vagy az elődöntőtől kezdve játszottam a legjobb teniszemet. Nem nyertem meg mindet, de ezeken a meccseken éreztem a legjobbnak a játékom.