Dominic Thiem: Azt gondolod, örökre boldog leszel, ha Grand Slamet nyersz. De ez csak illúzió.

Sokan talán eltűnődnének Dominic Thiem helyében azon, mire ment volna egy másik korszakban. Senki sem vethetné a szemére, ha az osztrák is így tenne, ő azonban másképp látja: nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy együtt versenyezhetett az egyetemes sport legnagyobb alakjaival. Sőt: többet is tett ő annál, hiszen a pályafutásuk csúcsán is képes volt borsot törni az orruk alá.

Az osztrák pályafutása a jövő héten véget ér, de igazából már 2021-ben lezárult, amikor egy csuklósérülés minden esélyét elvette, hogy visszatérjen a legjobbak közé.

Thiem a Tennis Majorsnek mesélt arról a brutálisan nehéz útról, ami ahhoz kellett, hogy a tenisztistenek nyomába érjen. Őszintén elmondta, miért érezte fontosnak, hogy ő is csatlakozzon a Grand Slam-bajnokok táborába, de azt is hasonló őszinteséggel fejtette ki, miért kapott kevesebbet a US Open-címtől, mint amit várt volna.

A mai teljesen átlagos volt, de az előző napok nagyon izgalmasak és érzelmesek voltak. Tíz nappal ezelőtt tartották az Év sportolója díjat Ausztriában, ahol kaptam egy különleges elismerést. Csodálatos volt, a díjat Niki Laudáról nevezték el.

Elég sok minden történt, nagyon izgalmasak és érzelmesek voltak, ugyanakkor segítettek realizálni, hogy közeleg a pályafutásom vége. Ma viszont minden a szokásos volt, egy jó reggeli edzéssel és most ezzel az interjúval.

Elsősorban az, hogy a legjobb osztrák sportolók előtt vehettem át. Olimpiai bajnokok Párizsból, a legjobb téli és nyári sportolók. A színpadon pedig David Alaba adta át a díjat, ami szintén nagyszerű volt, mert igen különleges ember. Sokat jelentett. Ráadásul a szervezők elkészítették azt a videót Rafával, Rogerrel és Novakkal, akik kedves dolgokat mondtak rólam. Örökre emlékezni fogok ezekre.

Igen, már most csapatként dolgozunk. Azóta, hogy eldöntöttem, Bécsben befejezem, két fő projektet indítottam el.

Az egyik a Thiem Energy, ami a tiszta napenergiával foglalkozó projekt, mert hiszek abban, hogy ez a közös jót szolgálja. Ausztriában mindenki csatlakozhat, és egy napon talán nemzetközi lesz. Ez sok munkával jár.

Mellette ott van a teniszakadémiánk. Most szerintem tarthatok pár hét szünetet, meg egy kis távolságot a tenisztől. De nagyon szeretnék segíteni a fiatal játékosok fejlesztésében, illetve a junioroktól a profikhoz való átállás megkönnyítésében. Szeretnék visszaadni valamit a tenisznek, ha már ennyi mindent kaptam tőle.

Egy hideg, esős, ködös napon arra is szakítok majd időt, hogy egyedül átgondoljam a pályafutásomat, mert rengeteg minden történt, számos nagyszerű élménnyel. Menet közben minden nagyon gyorsan történik. Például amikor sérült voltam, arra koncentráltam, hogy a lehető leggyorsabban felépüljek. Sosem volt idő arra, hogy reflektáljak a történtekre, vagy épp hogy az összes érzelmet feldolgozzam. Most ezt is pótolni szeretném.

Nem tudom, mi lesz a jövőben, de most még nem tervezem, hogy edzősködni kezdjek. Egy kicsit kifárasztott az utazás, különösen a sok távollét. Vannak nálam sokkal jobb edzők is. Nyilván sok tapasztalatot gyűjtöttem, ami hasznos lehet a fiataloknak. Azt mondanám, hogy különösen 15 és 20 év között, amikor nagyon sok minden történik, és meg kell ugranod a szintet. Én nem robbantam be annyira gyorsan, mint Carlos Alcaraz és sok más fiatal. Időbe telt, sokat kellett szenvednem érte. Szóval inkább ilyesmit tervezek. Szeretnék segíteni az osztrák játékosoknak, de még akár másoknak is. Az akadémia nemzetközi, szóval nem számít, honnan jönnek.

Még nem. A touron túl kevés idő van erre, mindenki versenyüzemmódban van. Verseny közben amúgy sem szívesen beszéltek ilyen témákról. De később remélhetőleg sort kerítünk rá. André Schürrlével beszéltem, aki 29 évesen vonult vissza a profi focitól. Nem számít, mi a sport, nagyjából ugyanaz a helyzet. Rögtön tudtam, hogy vele szeretnék beszélni.

Igen. Nagyon feszült volt az a döntő. Egyben hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy legalább egy Grand Slam-tornát sikerült megnyerni. Szabadságot éreztem. Előtte három döntőt veszítettem el, megtapasztaltam, mennyire nehéz eljutni odáig. És sosem tudhatod, az lesz-e az utolsó lehetőséged, vagy sem. Nekem az volt az első döntőm, amelyben nem Novak vagy Rafa volt az ellenfelem. Sascha Zverev nagyon nehéz ellenfél volt, de kívülről is egészen nagy nyomás nehezedett rám, ugyanis az emberek engem tartottak esélyesebbnek, pedig én nem így éreztem. Sosem szerettem Zverevvel játszani a nagy szervái és a csodálatos fonákja miatt. A játékstílusa szerintem nem fekszik nekem, amit nagyon jól tudtam.

Nagyon-nagyon feszült voltam azon a meccsen, az első két szettben rosszul is játszottam. Ő ezzel szemben flow-ban volt. Próbáltam harcolni, kicsit elengedni a kezem, ami szerencsére sikerült a harmadik szettben, a döntő játszmához érve pedig már csak apróságok döntöttek. Annyira akartuk a győzelmet, hogy mindketten a testi határainkhoz értünk, görcsöltek az izmaink, és ilyenkor csak pár százalék dönt. Talán egy kicsit a szerencse. Aznap mellettem állt, nekem volt szerencsém. Miután megnyertem a tie-breaket az volt az első gondolatom, hogy ez micsoda megkönnyebbülést jelent.

Órákkal, sőt már napokkal a döntő előtt teljesen befeszültem. Két szett után szerencsére sikerült visszajönnöm a meccsbe, de nem szabadultam fel teljesen. Tudtam harcolni, és már ennyi elég volt. El tudtam futni a labdákért. Előtte a feszültség abban is megakadályozott, hogy rendesen mozogjak.

Igen, a körülmények nagyon szokatlanok voltak. Nehéz volt besétálni este az Arthur Ashe stadionba, amelyben normál esetben izzik a levegő a 23 ezer nézőtől, aznap meg 20 ember ült ott és néma csend fogadott. Ez nagy nehézséget jelentett. Egyikünknek sem segített, mert normál esetben rengeteg energiát ad a közönség, ami aznap hiányzott. Szerintem ez is hozzájárult ahhoz, hogy ennyire feszült lett a meccs.

Túl kellett élnem pár nagyon trükkös helyzetet, a Čilić elleni meccs majdnem döntő szettes lett. Az a találkozó ugyanakkor lökést is adott, mert egymás után három remek mérkőzést le tudtam játszani, előbb Felix Auger-Aliassime, utána Alex de Minaur ellen, majd jött az egyik legjobb és legszorosabb meccs, amit végül három szettben lezártam Daniil ellen, köztük két rövidítéssel. Nem volt könnyű az út, viszont kiválóan játszottam. Belül mélyen ez is növelte a nyomást a döntőre, mert Sascha nem jutott túl ennyire könnyedén a meccsein. Carreño Busta 2-0-ra vezetett ellene szettekkel az elődöntőben. Talán azt éreztem meg, hogy ez nekem áll. Hogy ha jól játszom, akkor valóban megnyerhetem a tornát.

Őszinte leszek: szerintem akkoriban túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítottam neki az életem és a karrierem szempontjából. Azt gondoltam, hogy örökre boldog leszek tőle és örökre megváltoztatja az életemet.

Húsz év múlva, ha még akkor is itt leszünk, senkit sem fog érdekelni, hogy Grand Slam-bajnok vagyok-e, vagy sem. Akkoriban viszont másképp gondolkoztam. „Ha nem nyerek Grand Slamet, akkor nem lesz annyira nagyszerű a pályafutásom, és mindig kétségeim lesznek.” Nem volt egyszerű helyzet. Nyilván jó dolog, hogy megvan a cím, hogy van otthon egy serlegem, de a nap végén ez még mindig csak egy trófea, aminek nem kellene nagy hatással lennie az életre. Most már így látom.

Igen, elég gyorsan. Hamar ráeszméltem, hogy nem leszek örökre boldog miatta. Három-négy hónap elteltével minden visszarendeződött a rendes kerékvágásba, és nem abban az értelemben, mint amire számítottam. Nagyon érdekes helyzet volt, egyúttal emberpróbáló élmény. De örülök, hogy sikerült túljutnom rajta.

Nem tudom, hogy megértik-e, miről beszélek, de hosszabb távon a boldogságod és az életed szempontjából is jobb így gondolkodni. 5:3-as hátrányban voltam az ötödik szettben. Könnyedén előfordulhatott volna, hogy sosem nyerek major-tornát. Hiszem, hogy akkor is ezt gondolnám, ha így alakul. Az a fontos, hogy valóban kiadj magadból mindent, és a legjobbat nyújtsd minden meccsen. Élvezd a folyamatot. Nem szabad, hogy az életed két-három ponton múljon. Ha pedig mindent beleadtál, mi mindent tehettél volna még?

Szerintem 2017-ben, amikor legyőztem Rafát Rómában, majd Novakot a Roland Garroson. Mindkettő csodálatos győzelem volt. Ott jöttem rá, hogy a legjobb teniszemmel lehet esélyem, és nem igazán számít a borítás vagy a helyszín. Ez volt a kulcsa, mert ekkora legendákkal szemben el is kell hinned magadról, hogy képes vagy a győzelemre. Szerintem most ugyanez a helyzet: Carlos vagy Jannik ellen csak akkor van esélyed, ha hiszel a sikerben.

Minden játékosnál az a kritikus rész, hogy elhiggye magáról: „ha a legjobb teniszemet hozom, nem számít, mit csinál az ellenfél, le tudom győzni.” Az egyetlen meccs, ahol ez nem működött, a 2019-es Roland Garros-döntő volt Rafa ellen, mert aznap úgy éreztem, sikerült a legjobbamat nyújtanom. Ő azonban még akkor is feljebb tudott kapcsolni.

Szerintem ezt el kell fogadni. Igazából elég könnyű volt, mert nem tudtam volna többet kiadni magamból. Az volt az egyetlen, ahol a hit nem működött. Az összes többi meccsen viszont bejött. Szerintem ezért tudtam egészen sokszor legyőzni őket.

Szerintem az első szettben, amit végül elveszítettem, jobban játszottam, mint a másodikban, amit megnyertem. Csodálatosan játszottam az első szettben, de brékelőnybe került. Sokkolt, hogy ilyen magas színvonalon teniszeztem, mégis 6:3-ra veszítettem.

A második játszmában remekül szerváltam, és minden jól alakult a szempontomból. 6:5-nél aztán kaptam pár ajándékot tőle, amivel lezártam a szettet. Ettől függetlenül az érzéseim nem voltak nagyszerűek, mert tisztában voltam azzal, hogy az első szettben még jobban játszottam. A másodikban mindenből jól jöttem ki, és ilyenkor pontosan tudod, hogy egy olyan tapasztalt játékos ellen, mint amilyen Rafa, ez nem sokáig marad így.

Pontosan ez történt. A harmadik és a negyedik szett is rendben volt, ő viszont nagyon magas szinten játszott, míg én talán egy fokozattal lejjebb kerültem – a végeredmény pedig egészen brutális volt: 6:1, 6:1.

Büszke vagyok ezekre. Rengeteget jelentenek. Ellenük minden meccs egy ajándék volt, amire örökre emlékezni fogok. Összességében nagyon büszke vagyok arra, hogy ennyire jó a mérlegem ellenük. Az egyik legfontosabb meccs, amire sokszor gondolok vissza, a Rafa elleni US Open-párharc 2018-ból. Döntő szett 7:6-ra kaptam ki. És ott van még a 2020-as Australian Open-döntő, amit 7:5-re buktam el Novak ellen. Szerintem általánosságában véve az volt a pályafutásom legjobb versenye. Szóval nem csak a statisztikák vagy a győzelmek, de minden ellenük játszott meccs nagyon jó érzésekkel tölt el, nagyon szép emlékek.

Igen, megértem azokat az embereket, akik így gondolkoznak, de számomra eléggé egyszerű a történet. Szerencsésnek érzem magam és megtiszteltetésnek tartom, hogy ellenük játszhattam, mert mindhárman a valaha volt legnagyobb sportolókhoz tartoznak. Ez az első része.

A második, hogy szerintem előtte sem volt könnyebb, mint ahogyan utánuk sem lett az. Sokan azt mondták, hogy amint ők kiöregednek, sokkal könnyebb lesz az én generációmnak, Daniilnak, Saschának és Stefanosnak meg a többi játékosnak. Aztán mi történt? Jött Carlos, jött Jannik. Most lényegében ugyanaz a helyzet állt elő a nagy tornákon. Mindkét játékost meg kell verned. 2024-ben csak ők nyertek Grand Slamet.

Szóval a helyzet nem igazán változott meg. Szerintem ugyanez lesz a következő 15 évben. Az emberek azt fogják mondani, hogy ha Carlos, ha Jannik, és talán az időközben felemelkedő új srácok visszavonulnak, könnyebb lesz. De aztán megint jönni fognak új srácok. A tenisz történetében mindig így volt, és szerintem mindig is így lesz.

Nehéz erre válaszolni, mert a nagy része kemény munka. Az pedig szenvedés. Hosszú órákat kell a pályán és az edzőteremben töltened, miközben a kemény vereségek miatt is szenvedsz. Vannak persze győzelmek, de olykor elveszített drámai meccsek is. A tornagyőzelmek, a megnyert epikus meccsek – olykor még a vesztesek is – kárpótolnak a rossz érzésekért. Én legalábbis így éltem meg a legjobb éveimben.

Ezzel ellentétben az előző két-három évben számszerűleg sokkal több volt a szenvedésből és a nehéz pillanatokból, mint a boldogságból és az élvezetből. Szerintem azért is hoztam jó döntést a visszavonulással, mert ez az egyensúly már nem volt meg, nincs már választási lehetőség.

Azt mondanám, hogy talán mindkettő. Igen: a mentális és a fizikális fájdalom is. Erőnlétileg természetesen nagyon emberpróbáló. Minden. De közben mentálisan is, felkelni minden nap azzal a perspektívával, hogy nincs más lehetőség, mint újra beleadni mindent. Ezek a helyzetek nagyon sokat kivesznek belőled. Amíg megvan az egyensúly, rendben van. De ha az felborult, akkor elviselhetetlen.

Igen, a 2020-as US Open után jól ment a játék. Még a Roland Garros-negyeddöntő is rendben volt. Szerintem utána hibáztam. Tartanom kellett volna egy szünetet, mert nem álltam készen arra, hogy Ausztráliába utazzak, hogy visszatérjek a tourra. Mentálisan és fizikálisan is kimerültem. Igen, ez a jó szó: kimerültem.

Ahhoz, hogy a touron lehess, felkészültnek kell lenned. Én viszont nem álltam készen arra, hogy jól teljesítsek és eredményeket hozzak. Nem voltam olyan formában. Mégis elmentem.

Sajnos azt követően már sosem volt a régi: sem a stabilitásban, sem a rugalmasságban, különösen a tenyeres oldalon. Sosem jöttek vissza ugyanazok az érzések. Időbe telt elfogadnom, hogy csak üldözöm a régi érzéseket. Sokáig hittem abban, hogy egy napon a régi érzésekkel térek vissza a pályára, és visszamászom a csúcsra. Egy napon viszont be kellett látnom, hogy ez nem így lesz.

Így is hihetetlen karrierem volt. Többet értem el, mint amire számítottam. Ma már azonban nem ugyanaz a játékos vagyok, a csuklóm már nem úgy működik, mint régen. Folytathattam volna, talán lehetnék top 50-ben vagy top 100-ban, de sosem élveztem a teniszezők életmódját. Ha még működne a folyamat, akkor az lenne a célom, hogy újra a csúcson legyek és a legnagyobb címekért harcoljak. Így viszont inkább új fejezetet szeretnék nyitni. Inkább ezt preferálom szemben azzal, hogy a top 100-at hajszoljam. Számomra ez nem éri meg.

Igen, néha vannak. Időnként merev egy kicsit, de nem ez a fő probléma. Azt mondanám, hogy az érzések, és leginkább a robbanékonyság már nem ugyanolyan. Javarészt azzal tudtam gondot okozni az ellenfeleimnek, hogy az ütéseimben volt egy kis extra pörgés, egy kis extra sebesség. A csuklómnak ebben természetesen nagy szerepe volt. Ezt a kis extrát elveszítettem az ütéseimből. Nem számítok nagy szerválónak, nincs olyan elképesztő tehetségem, mint Nick Kyrgiosnak, aki sok mindent megold kézből. Szükségem lenne arra, hogy az ütéseim 100%-osak legyenek. Ha nem azok, akkor egészen egyszerűen nem számítok világklasszis játékosnak.

Mindent beleadtam, az biztos. Az is biztos, hogy sokat vett ki a testemből. A csuklósérülésemben benne volt az a rengeteg labda, amit gyerekkoromtól kezdve elütöttem. Egy bizonyos ponton szinte már a műtét előtt egyértelmű volt, hogy lesz valami. Komoly terhelés érte a csuklómat, de az egész testemet, illetve a mentális erőforrásaimat is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy túl sok volt. Nem mondhatom azt, hogy túl sok volt, mert másképp nem jutottam volna el a csúcsra, nem kerültem volna közel a Grand Slam-címekhez, és nem is nyertem volna Grand Slamet.

Hosszú folyamat volt, mert általánosságában véve eléggé védekező típus vagyok, de a pályán ezt muszáj volt megváltoztatni, mert a mai teniszben csak akkor nyerhetsz, ha sok nyerőt ütsz. A fonák vált a védjegyemmé. Egyértelműen a fonák egyenes. Egyre és egyre kevesebb játékos és Grand Slam-bajnok üti egy kézzel a fonákot, remélhetőleg ez nem sokáig lesz így.

Mindenekelőtt úgy, hogy sportszerű és jó játékos voltam, akinek élvezték a meccseit. Ez nagyon fontos. De számomra az a legfontosabb, hogy reményeim szerint sok gyereket és fiatalt hoztam be a sportba. A sportnak hatalmas szerepe van a világban, különösen a mostanihoz hasonló nehéz helyzetekben.

Márciusban döntöttem el, hogy visszavonulok. Utána azt, hogy Bécsben fogom befejezni. Az mindig is egyértelmű volt, hogy ha egyszer profi játékos leszek, és aztán persze utána valamikor visszavonulok, akkor Bécsben teszem meg, mert a szezon végére esik és a saját szurkolóim előtt lehetek. Az osztrákok szerencsések ebből a szempontból, hasonlóan a franciákhoz, akiknek ott van a párizsi Bercy.

Azt tavaly láttam, hogy volt egy UTS Frankfurtban, és tudtam, hogy játszani szeretnék ott. A program már márciusban megvolt. Németországgal elég jó a kapcsolatom, mint ahogyan a német szurkolókkal is. Nyertem Stuttgartban, döntőztem Münchenben, mindig élveztem náluk a játékot. Végtére is, az egyik nagy szomszédja Ausztriának. Könnyű döntés volt.

Nem vagyok az a sírós típus. Egyszerűen nem szoktak jönni a könnyek. Nem tudom, miért, de ilyen vagyok. Ha lesznek nagyobb érzelmek, azok elsősorban a képekhez és a versenyhez kapcsolódó emlékek miatt lesznek. A mostani lesz a 14. évem a bécsi versenyen. Sokszor játszottam itt, sokkal-sokkal többször, mint bármelyik másik versenyen. Arra számítok, hogy az utolsó labdamenetekben bevillannak majd az előző 14 év képei.

Forrás: Tennis Majors