Federertől Djokovicon át a tökéletes búcsúig: Rafael Nadal Roland Garrosának legemlékezetesebb pillanatai

A 14-es pályát mégsem nevezhették el Rafael Nadalról. Nem azért, mert annál 13 nagyobb van a Garroson, mert ez konkrétan nincs így, hanem azért, mert van nála nagyobb: egyáltalán. Olyan opció pedig nyilván nem volt, hogy magát a Roland Garrost, vagy esetleg a Philippe Chatrier-t nevezzék át. Így aztán valamit ki kellett találniuk a szervezőknek. 

Rafa érzelmi hullámvasútja: könnyek, egy egyedi lábnyom, majd lazulás Federerékkel

Videó forrása: Eurosport

Nagy szerencse, hogy a franciák ebben – mármint a kitalálásban - azért elég erősek. Nem nagyon lehetett kétsége senkinek, hogy meg fogják tudni ugrani a feladatot, és túl azon, hogy rendeznek egy osztálytalálkozót – meghívják Federert, Djokovicot és Murray-t –, ki fognak tudni találni valami emlékezeteset is.
Mert bár nyilvánvaló, hogy a franciák az emberiség egy igen jelentős részénél a tavalyi olimpiai megnyitóval picit elrúgták a pettyest, azt azért szerintem senki nem mondhatja, hogy a tavalyi párizsi megnyitó ne lett volna valamilyen. Mondjuk ne lett volna olyan, amilyenek ők maguk. 
Polgárpukkasztók persze, megosztók, ám mindenképpen stílusosak. Mint ahogyan egyértelműen stílusos volt az is, ahogyan a Francia Tenisz Szövetség elnöke, Gilles Moretton kis seprűjével arrébb sepregette a salakot Rafael Nadal emléktáblájáról, amin a lábnyoma mellett egy 14-es szám, továbbá a Muskétások trófeája látható. Nem a falra tették ki, nem a szoborparkba, hanem le a Chatrier salakjára. A hálótartó vas és a vízelvezető árok közé. És persze a tábla színében tökéletesen harmonizált nemcsak az azt körülvevő salak színével, hanem Moretton mellényével és annak a 15 ezer pólónak a színével is, amit a nézők viseltek.
Sikerült tehát a szervezőknek az, ami szinte lehetetlennek tűnt: egy fél éve visszavonult játékos búcsúztató ünnepségét úgy megrendezni, hogy annak egy pontja
örökre velünk marad.
Mint ahogyan azt hiszem, velünk marad örökre az a pillanat is a tavalyi olimpiai megnyitóról, amikor Rafa átvette Zinedine Zidane-tól az olimpiai lángot. Attól, a Zinedine Zidane-tól, akitől egyébként még első Garros-trófeáját is átvette 2005-ben. Persze mondhatnánk, hogy ez csak nagyon áttételesen Roland Garros-pillanat, talán csak annyiban az, hogy a teniszversenyeket az olimpián is a Roland Garroson rendezték, ám ez szerintem nem igaz.
Ez ugyanis egy annyira unikális pillanat volt, annyira rendkívüli, hogy az ember rögtön elkezdett gondolkodni, hogy miért érte Rafael Nadalt egy ekkora tisztesség? 
Arra ugyanis nincsen nagyon precedens, hogy a láng útjának ennyire végső fázisában, akkor, amikor már csak néhányan vannak hátra, abban a szakaszban, ami már a világ szeme előtt a megnyitóünnepség részeként zajlik, bevonjanak valakit, aki egy másik országot képvisel.
Így aztán nincs is nagyon más megoldása a történetnek, azt hiszem, mint az, hogy Rafael Nadal, amikor átvette az olimpiai lángot, akkor – bár spanyol egyenruhában volt – pár pillanatig nem Spanyolországot képviselte. 
Akkor a Roland Garrost képviselte.
Nem a pilótát, nem a brandet, hanem magát a rendezvényt. Fehér kalapot viselt, hangosan búúúzott, amikor a székbíró felállt a helyéről, énekelte fennhangon a Marseillaise-t, majd később azt, hogy paaaa-parapappa-pááá-rám. 
Akkor ott, pár pillanatig ő volt a Roland Garros, jobban, mint bármikor.
Pedig abban a bármikorban is voltak azért emlékezetes pillanatok bőven. Mondjuk rögtön az első látogatása 2005-ből, hosszú fehér halásznadrágban, hosszú barna hajjal, zöld izompólóban. És bár a legtöbbet ismételt pillanat az, ahogyan hanyatt veti magát az alapvonalon, amikor Puerta szélesre üti meccslabdánál a tenyeres egyenest, az igazán nagy attrakció nem a döntő megnyerése volt. Nyilván az első Grand Slam-döntő sosem egyszerű, de a mából visszatekintve, ismerve Rafa mentális adottságait, ez igazából segédmunka volt. Ő egészen egyszerűen nem abban a ligában játszott, akiknek a nehézséget az első Grand Slam behúzása okozza, az ő problémái egészen más dimenzióban jelentkeztek. 
Egészen pontosan mások ellen.
2005-ben az elődöntőt játszotta Roger Federerel. Az ellen a Federer ellen, akit egy évvel korábban Miamiban ugyan már megvert, ám aki akkoriban azért jóval előrébb járt a karrierjében, mint ő. Hogy mást ne mondjak, egy évvel korábban a Garrost kivéve valamennyi Grand Slamet megnyerte, és ott is csak a háromszoros bajnok Kuerten tudta legyőzni őt, az évet pedig 74/6-os mutatóval zárta.
Ezen a mérlegen pedig 2005-ben még javítani is tudott Federer. 2005-ben már 81/4-ig jutott, Rafán kívül kikapott még Safintól az Ausztrál Open elődöntőjében döntő szett 9/7-re, Nalbandiantól a vb-döntőben – döntő szett tie breakben – ugyanúgy, ahogyan Gasquet-tól Monte-Carlóban. Rafael Nadal volt tehát az egyetlen, aki ellen Federer nem tudta kiharcolni legalább a döntő szettet ebben az évben. Ezért gondolok arra, hogy Rafa első igazi Garros-pillanata ez a megnyert elődöntő volt.
A következő pedig a 2008-as mészárlás. 
Nem arra gondolok, hogy szettveszteség nélkül nyert meg egy tornát, ahol az utolsó négy meccsén Verdascót, Almagrót, Djokovicot, majd Federert kellett legyőznie, még csak nem is arra, hogy az egész tornán mindössze 41 játékot veszített (21 szett alatt), hanem arra, ahogyan lemosta Federert a döntőben.
Ez volt az egyetlen Garros-döntő, amit a helyszínről közvetíthettem, emlékszem, a meccs előtt úgy alakult, hogy Mirka, Federer felesége pont mögöttünk állt a büfében. Egyszerűen nem tudtam nem hallani, ahogyan arról egyeztetett, hogy Federer melyik kollekciót hordja majd Wimbledonban. Két opció volt, az egyik arra az esetre, ha aznap nyer, a másik arra, ha nem. Az előbbivel nem sokat kellett bíbelődni.
6/1 6/3 6/0 lett a vége.
A döntő mindössze 1 óra 48 percig tartott, Federert ennyi idő alatt két nyert szettre menő meccsen is ritkán verték meg, három nyert szettre menőn pedig talán soha. Még a Hurkacz elleni utolsó wimbledoni meccse is egy perccel tovább tartott.
Ha tényleg csak öt meghatározó pillanatot lehet választani, akkor nekem az utolsó választásom a 2020-as őszi, covidos Garros, egészen pontosan annak is a döntője, amit Novak Djokovic ellen nyert meg 6/0 6/2 7/5-re.
Október 11-én, fedett pályán. 
Akkor, amikor mindenki arról beszélt, hogy a körülmények egyértelműen nem neki kedveznek majd, hiszen a hatalmas tenyeres pörgetései nem pattannak majd olyan magasra a hideg, nyirkos időben, mint szoktak, akkor előrukkolt élete egyik legnagyszerűbb teniszével. 
Ahogyan Federernek 2008-ban, úgy Djokovicnak is kiosztotta élete egyetlen bageljét Grand Slam-döntőben, és olyan szinten dominált, hogy Nolénak egy óra kellett, hogy egyáltalán feliratkozzon az eredményjelzőre, és az első 90 percben mindössze két játékot nyert.  
SZG#113 - Senki sem kérdezett
Az SZG# sorozat további írásait itt találjátok.
#senki sem kérdezett, már a Youtube-on is, illetve podcast formájában az Europsort podcastjei között, valamennyi nagy megosztón. (Spotify, Apple, Google podcast stb)

Csatlakozz a több mint 3 millió felhasználóhoz az appunkon
Legyenek mindig kéznél a legfrissebb sporthírek, eredmények, élő közvetítések
Letöltés
Cikk megosztása
Hirdetés
Hirdetés