Novak Djokovic egy Grand Slam-állat

Két héttel ezelőtti írásomat úgy kezdtem (SZG#66 – Se Nadal, se Djokovic? – húsz éve nem volt ilyen Garros a férfiaknál), hogy el lehet azért képzelni, hogy Novak Djokovic megnyeri azért az idei Roland Garrost is. Ám azzal folytattam, hogy:

Amikor ezt a cikket írni kezdtem, Djokovicot éppen ápolták a Cerundolo ellen a második szettben azok után, hogy megnyerte az elsőt 6:1-re. Nem tudhattam, mert honnan tudhattam volna, hogy tud-e nyerni, nem tudhattam, hogy sikerült-e őt összedrótozni azok után, hogy hajnali 3 óra 8 perckor fejezte be a több mint négyórás meccsét Musetti ellen.

Ám amiről írni szerettem volna az érvényes lett volna akkor is, ha Novak Djokovic a negyedik szett elején kezet nyújt Cerúndolónak, érvényes lett volna akkor is, ha a tegnapi meccset végig sem tudja játszani. Ha a sok eső miatt agyonzsúfolt program, ha a két meccs közötti alig 30 pár órás pihenő ezúttal kifogott volna rajta. Ezért folytattam.

A két héttel ezelőtti cikkhez képest a Garros kezdetéig annyi változott, hogy Djokovic a genfi tornát sem nyerte meg (igaz, nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy akarta) így végül 2024-es tornagyőzelem nélkül érkezett a Garrosra. Ilyesmire mindössze kétszer volt példa pályafutása során: 2006-ban és 2018-ban. A 2006-ot nyilván nem kell magyarázni, az volt az első profi éve, 2018-at igen: akkor egy féléves kihagyás és egy könyökműtét után volt éppen.

Szóval a pillanatnyi forma semmiképpen sem szólt Djokovic mellett, ám éppen ezért várhattuk kíváncsian, hogy a Grand Slam-tenisz, a három nyert szettre menő játék mennyit tesz hozzá a játékához. És itt nem csak kisebb részben gondolok az ütései minőségére, a játéka színvonalára, azt nagyjából szerintem mindenki sejtette, hogy két-három mérkőzés alatt ő képes formába lendülni, ám az korántsem volt egyértelmű, hogy visszatér-e még a tűz Novak Djokovicba. Hogy érezzük-e még rajta azt a fajta becsvágyat, ami mindenki fölé helyezte őt az elmúlt 15 évben.

És erre a kérdésre már a Musetti-meccs is elég egyértelmű választ adott. Ezt annak ellenére mondhatom, hogy be kell valljam, a meccs második szettjének vége felé, úgy 5:4 magasságában, éjfél tájt, elnyomott a buzgóság. Illetve, hogy egészen pontos legyek, hagytam, hogy elnyomjon, mivel másnap közvetítettem, és úgy gondoltam, fontosabb, hogy friss legyek, minthogy végignézzem azt, amit vissza is nézhetek reggel, amennyiben szükséges. 5:4-nél Djokovic pihegett ugyan rendesen, mint oly' sokszor, ám annak ellenére, hogy Musetti 1:4-ről jött vissza a szettbe, úgy éreztem, a szerb kontrollálja a meccset. Ezért is gondoltam úgy, hogy akár el is alhatok. Ám 50 felett az ember nem mindig alussza át az éjszakát, és két óra múlva én is megriadtam. És mivel láttam, hogy éppen a döntő szett felé kocogunk, bekapcsolódtam újra.

És amit láttam, az egészen szürreális élmény volt.

Egészen egyszerűen egy másik Novak Djokovic volt a pályán, mint akit éjféltájt otthagytam. Annak ellenére, hogy még hűvösebb volt, hogy még nedvesebbek voltak a labdák, ő gyorsabban ütötte azokat, mint az első és a második játszmában, és nagyságrendekkel jobban is mozgott, mint két órával azelőtt. Nyilván ritkán néz így az ember teniszmeccset, nem túl gyakori, hogy az ember ne folyamatában szemlélje azt, hanem legyen két egymástól nagyon távol lévő, jól elkülöníthető pillanat, és talán ezért is villant be rögtön, hogy akit az első két szettben láttam, az az idei Novak Djokovic volt, akit pedig a végjátékban, az Novak Djokovic Grand Slam-üzemmódban.

És ha az állat előbújt belőle, akkor ő mindenre képes. Képes még arra is, hogy két egymást követő meccset fordítson meg 1/2-ről, a másodikat ráadásul picit sérülten, akkor képes arra is, hogy behúzzon két egymást követő ötszettest, több mint tíz év után, 37 évesen.

Ha előbújt belőle az állat, akkor képes arra, hogy olyan mérkőzéseket fordítson meg, amit minden józan emberi számítás szerint el kellene veszítenie.

Megpróbáltam összeszámolni, hány ilyen volt a teljes karrierje során, de nem sikerült. Abban biztos vagyok, hogy csak Grand Slam-tornán több mint tíz. Több mint tíz még akkor is, ha például a Federer elleni utolsó, meccslabdáról megfordított wimbledoni döntőjét ide sem számolom, hiszen az egy ki-ki meccs volt, ahol fitt volt mindvégig, és én most elsősorban azokra a meccsekre koncentrálnék, ahol egy ponton úgy tűnik, hogy Djokovicnak vége, hogy Djokovic már verve, aztán kiderül, hogy mégsem, és feltámad.

Azokra a meccsekre, ahol megvolt az az éles váltás, mint tegnap 4:4-nél, Cerúndolo ellen, amikor visszabreakelt. És persze ezekben a fordításokban, feltámadásokban szinte mindig benne van az ellenfél is, az, hogy visszaesik a játékuk színvonala kissé, de nem ez a lényeg. A lényeg az állat, amelyik előbújik, még ha fel is segítették éppen.

Novak Djokovic több mint 400 Grand Slam-meccsen van túl, szerintem nem létezik már olyan szituáció, amivel ne szembesült volna már valahol, valamikor, pályafutása egy pontján. Pontosan tudta tegnap is, hogy eljöhet még az ő ideje, hogy nem olyan egyszerű ellene ezt a mérkőzést csak úgy befejezni. Ezért nem nyújtott kezet az elvesztett harmadik szett után, és ezért vette be a fájdalomcsillapítókat is. Megélt már ilyen meccset jónéhányat, tudta, hogy ha azt az egy apró, ám szinte biztosan kínálkozó esélyt levadássza, akkor onnantól ő már nem az a térdét fájlaló bicebóca lesz, aki addig, jó két órán keresztül volt, hanem egy ereje teljében lévő hímoroszlán.

Ami persze nem azt jelenti, hogy ezt a tornát most már biztosan meg fogja nyerni, hiszen két ilyen meccset követően ezt a tornát Ruud – Zverev - Alcaraz ágon behúzni talán még nagyobb csoda volna, mint amit eddig láttunk tőle, ám azért egészen biztosan jelenti, hogy Novak Djokoviccsal számolni kell még mindig, ha Grand Slam-tornáról van szó.

Hogy Novak Djokoviccsal számolni kell akkor, ha Novak Djokovic azt akarja, hogy számoljanak vele. Bár ez így, ilyen formán nem a legjobb megfogalmazás, hiszen ez így sosem volt kérdés.

A kérdés az volt, hogy van-e még benne tűz, hogy van-e még motiváció.

Hogy van-e szándék? Szándék van.