Nincs szabadkártya, Thiem pályafutása utolsó Roland Garrosán lemaradhat a főtábláról

Tökéletes döntést – vagyis olyat, amit mindenki elfogadhatónak tart – valószínűleg nem is lehet hozni. Elvégre bárkivel is töltik fel az üres helyeket, valakinek – sőt, inkább valakiknek – az érdeke sérülni fog. Volt már vita abból, hogy egy motiválatlannak tűnő többszörös Grand Slam-bajnok indulhatott el, a helyi játékosok sem szeretik, ha kimaradnak a buliból, de sokan azt is igazságtalannak tartják, ha csak a legnagyobb nemzetek sportolói profitálnak a rendszerből.

De hogy még tovább bonyolítsuk a képletet: sokszor még a nemzeteken belül is ölre mennek egymással a játékosok egy-egy szabadkártyáért, ahogyan az például az idei Australian Open történt az ausztrál csapatban.

Ezen a héten a Francia Teniszszövetség nyilvánosságra hozta a Roland Garros-szabadkártyákra kiválasztott játékosok listáját, amelyen zömmel francia teniszezők szerepelnek. A kivételt csak az ausztrál és az amerikai szövetséggel elcserélt kvóták képezik, ezek felett ugyanis értelemszerűen a Tennis Australia és a USTA rendelkezik, ők pedig – ugyancsak értelemszerűen – a saját játékosaikat választották, hiszen ez a csere lényege.

Sokan egyébként ezt a gyakorlatot is helytelenítik, és talán nem minden alap nélkül, hiszen egy francia játékos számára valószínűleg többet ér, ha hazai közönség előtt szerepelhet a legnagyobbak között, mintha a világ másik felén kell megtennie ugyanezt. De azért ez sem törvényszerű, hiszen sültek már el idegenben kijátszott szabadkártyák jól, elég az idén nyolcaddöntőig menetelő Arthur Cazaux-ra gondolni.

A franciák döntéséből mindenesetre az is következik, hogy a visszavonulásra készülő sztárok ezúttal kimaradtak a szórásból. Sem a 2020-as elődöntős Diego Schwartzman nem kapott, sem pedig – és ez a nagyobb meglepetés – a kétszeres döntős Dominic Thiem. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek ott Párizsban, hiszen a selejtezőben mindketten indulhatnak, sőt, az osztrák a visszalépések esetén (jelenleg a 6. helyen áll a várakozók között) alanyi jogon, a ranglistájával is felkerülhet még.

A férfiaknál Alexandre Müller (109.) és Pierre-Hugues Herbert (140.) kapták a francia szövetség pontrendszere alapján kiosztott szabadkártyákat (itt természetesen csak franciákat vesznek számításba). Rajtuk kívül Terence Atmane (137.), Richard Gasquet (113.), Harold Mayot (130.) és Giovanni Mpetshi Perricard (123.) kaptak lehetőséget. Az amerikaiak Nicolas Moreno De Alborant (136.) választották, míg az ausztrálok Adam Waltont (111.) jelölték.

„Egyértelmű, hogy megérdemli, kivételes játékos” – kommentálta a döntést Lucas Pouille, aki franciaként sem kapott szabadkártyát a tornára. „Csakhogy azok a fiatalok, akik a 110. és a 130. hely között vannak a rangsorban, szintén rászolgáltak. Szerintem teljesen normális, hogy őket favorizálják. Ez a verseny a Francia Teniszszövetséghez tartozik, amely a saját játékosait próbálja támogatni.”

Lefordítva: a francia szövetségnek nem csak az üzleti érdekeit kell szem előtt tartania (bár a több hazai játékos aligha árt), de a kötelességeit is. A feltörekvő játékosok istápolása egyértelműen ebbe a kategóriába sorolható, és nem csak az esetlegesen begyűjtött tapasztalat és ranglistapontok miatt: egy 100-on kívüli játékos évén nagyot tud lendíteni az a pénz, amit egy első forduló fizet a Grand Slameken. Szóval igen: teljesen normális, hogy ezt a lehetőséget a hazaiaknak tartják fenn.

Ebből az elvből a Francia Teniszszövetség sosem csinált titkot, 2010 óta konkrétan egyetlen esetben szakítottak a hazafias szempontokkal: amikor Andy Murray-nek adták az egyik wild card helyet. Ironikus módon még az a döntés is vitákat szült, miután Mats Wilander a skót nem túl inspiráló teljesítménye után megjegyezte: talán szerencsésebb lenne, ha ezek a szabadkártyák inkább a fiataloknál landolnának, és nem a hitehagyott veteránoknál.

- jegyezte meg a svéd.

Wilander egyébként 1994-ben – akkor még a franciák bőkezűbbek voltak, no meg azért mégiscsak egy háromszoros Roland Garros-győztesről volt szó – szabadkártyával indult a versenyen, el is kalapálta annak rendje és módja szerint Andre Agassi három szettben. Persze úgy igazságos, ha megjegyezzük, Murray sem egy tucatjátékostól kapott ki, hanem a 2015-ös bajnok Stan Wawrinka tépte cafatokra az önbecsülését abban a másfél órában, amit a pályán töltöttek.

A kapjon-e Thiem (vagy tetszőlegesen beilleszthető játékos) szabadkártyát kérdésben azt kell mérlegelni, van-e akkora kaliberű játékos, hogy kigolyózzon egy franciát. A válasz sokkal könnyebb lenne, ha az osztrák megnyerte volna a tornát, ebben az esetben valószínűleg befizettek volna ennyivel a búcsúturnéjára a Roland Garros szervezői. Így viszont, hogy „csak” két döntője volt, illetve néhány ikonikus meccse, talán érthető, hogy nem ingott meg a franciák önérzete.

A jó öreg Diegónak meg nyilván semmi esélye sem volt.

A végére egy Wilander-díjas gondolatmenet: talán jobb is, ha Thiem és Schwartzman a kvaliban próbálnak szerencsét. Sem az osztrák, sem az argentin nem mutatott olyan játékot mostanában, ami alapján garantált lenne a stadionos szereplés, ott pedig már nincs olyan borzasztó nagy különbség, hogy a főtáblán vagy a kvaliban kapnak-e ki a 17-es pálya közönsége előtt. Ha pedig sikerrel veszik a selejtezőt, nincsenek kérdések, ott a helyük a 128-as mezőnyben.

Pár napja viszont szembejött egy ötlet Twitteren, amit érdemes lenne megfontolni. Mi lenne, ha az idén nem egy, hanem két díjátadó lenne a US Openen? Egy a 2024-es győztesnek, egy pedig a 2020-asnak – Thiem ugyanis négy évvel ezelőtt egy tök üres stadionban vehette át élete első és mint kiderült, egyetlen Grand Slam-trófeáját. Egy telt házas standing ovation mindenképpen járna neki, azt ugyanis tényleg elvette tőle a sors.