Furcsa lesz a Roland Garros Rafael Nadal nélkül, de jobb lesz, ha megszokjuk

Vannak az életben harcok, amiket nem lehet megnyerni. Az a végeláthatatlan küzdelem, amit Rafael Nadal a saját testével folytatott, ilyen volt. Megnyerhetetlen. Őszintén szólva, az a meglepő, hogy idáig húzta. Nem hiszem, hogy tíz évvel ezelőtt bárki is ilyen hosszú karriert jósolt volna Rafának, hogy látta volna harmincon túl is teniszezni érdemben. Azt pedig szinte biztosan nem gondolhatta józanul senki sem, hogy majd 35 évesen behúzza az év első két Grand Slam-tornáját, mint ahogyan azt tavaly tette, és aztán játszik egy elődöntőt Wimbledonban.

Nehéz megmondani, hogy az orvos- és sporttudomány fejlődése nyújtotta-e ilyen hosszúra a karrierjét, vagy a szinte menetrendszerű évvégi, hol fél-, hol negyedéves kihagyások csökkentették észrevehetetlenül a sportolói életkorát, de az biztos, hogy húsz évvel ezelőtt, ha valaki így teniszezik, ahogyan ő teniszezett, aligha bírta volna harminc éves koránál tovább. De leginkább még addig se.

Majd két évtizeden át szinte minden labdamenetét úgy játszotta, mintha az élete múlott volna rajta, a fontosabbakat pedig úgy, mintha nem csak az övé, hanem a családjáé is. Egészen egyszerűen nem hiszem, hogy valaha bárki is képes lesz több energiát mozgósítani, több kilojoule-t kipakolni a pályára. Soha nem kímélte magát egy pillanatra sem, ha nem játszott, akkor azért nem játszott, mert már tényleg nem lehetett játszani.

Persze, lehet tagadni ezeket az erőfeszítéseket, vagy inkább eddig lehetett tagadni ezeket az erőfeszítéseket, annak a testet felemésztő voltát, ám ha valaki meghallgatta a múlt heti sajtótájékoztatót, annak azért azt hiszem, összeszorult a szíve.

„Az igazság az, hogy bár az elmúlt években tudtam nyerni néhány Grand Slamet, és néhány fontos tornát, nem tudtam élvezni a mindennapi munkát... A Covid után túl sokszor adódtak fizikális problémáim, túl sokszor kellett megszakítanom a munkát, túl sok fájdalommal kellett megküzdenem, egyszerűen le kell állnom egy időre. Nem tudom, mennyi időre, egy, másfél, esetleg négy hónapra, de le kell állnom” – ilyen őszinteséggel azért ritkán beszélt eddig a nehézségeiről Nadal.

Nyilván soha senki nem gondolta azt, hogy amit ők csinálnak, az méznyalás, hogy a mindennapi munka csupa móka és kacagás lenne, de azért megrendítő volt hallani őt így beszélni azokról az évekről, melyek pályafutása meghatározó, örökre emlékezetes évei voltak. Így beszélni azokról az évekről, melyek egyértelműen Roger Federer fölé helyezik őt az eredményesség tekintetében.

Mert igen, persze, azt mondta, hogy 2024-ben majd visszatér és megpróbál elbúcsúzni a számára kedves helyszínektől, de egyfelől ígérni nem ígért semmit, hiszen komoly ember ilyen helyzetben hogyan is ígérhetne, másfelől, ha neki is ugrik a jövő évnek, akkor sem valószínű, hogy egy olyan diadalmenet össze tudna jönni, mint amilyen a tavalyi első félévben összejött.

„Nem vagyok az a srác, aki elmegy a Roland Garrosra csak azért, hogy ott legyen” – ez a mondat is elhangzott csütörtökön.

Éppen ezért sokkal valószínűbb, hogy Rafael Nadal most ott tart a karrierjében, ahol Federer tartott akkor, amikor elbukta a Djokovic elleni wimbledoni döntőt 2019-ben, de az is lehet, hogy már ott, ahol akkor volt, amikor elvesztette a Hurkacz elleni utolsó wimbledoni meccsét. Utóbbi lenne a rosszabb persze, mert az ugye azt jelentené, hogy nem látjuk többet. De ha az előbbi teljesül, akkor is csak elő- és negyeddöntők volnának hátra, esetleg néhány kisebb tornagyőzelem.

Tavaly visszavonult a tenisz valaha volt egyik legcsodálatosabb torreádora, idén – legkésőbb jövőre – visszavonul az egyik legnagyszerűbb bikája is. Ha épségben nem is, reméljük azért legalább egészségben.

Ritkaság azért az ilyen.