Rafael Nadal kieshet a legjobb százból is

Ha azonban belegondolunk abba, hogy ő a címvédő a Roland Garroson, továbbá, hogy Wimbledonban is eljutott az elődöntőig tavaly, akkor mindez talán nem is olyan meglepő. Rafa Nadal karrierjében nem voltak ritkák az ilyen féléves kihagyások, számtalanszor fordult elő, hogy az év második felében alig - vagy éppen egyáltalán nem – tudott teniszezni.

Ám az eddigi kihagyásokat úgy tudta időzíteni, hogy még a legjobb tízből sem csúszott ki. 2005. április 25-én került be oda, és ott is maradt egészen idén március 20-ig.

Groteszk módon Rafael Nadal elképesztő sorozata nem azért ért véget, mert karrierje során először két egymást követő fél évben volt sérült, két egymást követő fél évben nem tudott rendesen játszani, hanem azért, mert tavaly Wimbledonban nem osztottak pontokat.

Ha osztottak volna, akkor az egyetemes tenisz egyik legnagyszerűbb rekordja még mindig élne, ha az a 720 pont benne lenne a zsákban, még mindig top 10-es játékos lenne, és ha elindulna a Garroson, akkor a nyolcadik helyen emelnék ki, nem pedig a tizennegyediken.

Ami konkrétan azt jelentené, hogy Novak Djokoviccsal vagy Carlos Alcarazzal csak a negyeddöntőben vagy később találkozhatna, nem pedig akár a legjobb 16 között. Így viszont, hogy az a 720 pont nincsen, Rafael Nadal június 20-án nem lesz a legjobb százban, ha nem jut el a legjobb 16-ig Párizsban!

Biztosan nem lehet előre megmondani, hogy így lenne-e, annyit lehet mondani, hogy ebben az esetben Nadalnak 605 pontja lenne, pont annyi, mint amennyi annak teniszezőnek van (Alexandre Müller), aki ezen a héten a világranglista századikja. Ez a határ mozogni fog nyilván, szinte biztos, hogy nem pont ennyi lesz majd június elején, lehet, hogy azon a héten 605 pont a 98. helyre is elegendő lehet, de lehet, hogy csak a 103-ikra. Ám ez nagyjából mindegy is.

Ha Nadal kicsúszik a 100-ból, az azért picit más lesz, mintha bárki földi halandó esne ki onnan. Rafael Nadal esetében ugyanis soha nem a ranglistás helyezése fogja eldönteni, hogy mely tornákon indulhat. Ő élete végéig szabadkártyát fog kapni a világ valamennyi tenisztornáján, ahol el szeretne indulni, ez nem is kérdés.

És azt láttuk már az elmúlt években Andy Murray, Stan Wawrinka vagy Dominic Thiem esetében, hogy ez mit jelent. Hogy mennyire nehéz bárkinek – adott esetben egy Grand Slam-bajnoknak vagy akár egy Rafael Nadalnak is – átrágnia magát a mezőnyön.

Nagyon más egy Matteo Berettinivel és egy Thanasi Kokkinakisszal találkozni egy GS első két körében, és legyőzni őket hősies küzdelemben, akár öt játszmában – mint ahogyan Murray tette az Ausztrál Openen –, és más dolog legyőzni ugyanezeket a játékosokat az elődöntőben vagy a döntőben. Nagyon sokat számít, hogy ott van-e egy friss ellenfél a harmadik meccsen a túloldalt, vagy adott esetben nincs több meccs már egyáltalán.

Sem Thiem, sem Wawrinka, sem Murray nem volt olyan pozícióban legutolsó sérülése óta, hogy kiemelt legyen bármelyik Grand Slam-tornán. Pillanatnyilag Murray van a legközelebb ehhez, ő a negyvenedik hely felé kocog, míg Thiemnek több mint fél, Wawrinkának több mint egy évre volt szüksége ahhoz, hogy akárcsak visszakerüljön a legjobb százba. Nyilván hármójuknak összesen nincs harmadannyi Grand Slam-győzelmük sem, mint Rafának, éppen ezért mondhatja bárki, hogy azért, mert ők megszenvedtek, megszenvednek, azért a spanyolnak nem feltétlen kell éppen. Ám ez nem biztos, hogy ilyen egyszerű.

Ami Murrayékkel történt az elmúlt években, az akár intő jel is lehet Rafael Nadalnak. Lehet, hogy pont emiatt teszi fel magának a kérdést: van-e nekem még ehhez kedvem egyáltalán?

Nem az a kérdés, hogy meg tudná-e csinálni, mert miért ne tudná, akár 36 évesen is, hanem az a kérdés, hogy akarja-e.

Viszont nagyon más a top 10-ből akarni valamit, és nagyon más a százon kívülről.