Rafael Nadal a Roland Garros előtt egy nagyinterjúban védte be a fiatalokat: hisz Jannik Sinnerben, és profinak gondolja Carlos Alcarazt

Jól (mosolyog). Nem feltétlenül a pályán, inkább a hétköznapokban. Örülök annak, hogy nincsenek nagy fájdalmaim, mert ez nagyon fontos volt. Vannak napok, amikor a kis srác miatt kevesebbet alszom, de ilyen az élet.

A visszavonulásom óta nem teniszeztem, de ettől még nagy hatással volt az életemre. Ott van az akadémia, ami az egyik szenvedélyem. Egy kicsit a tourt is követem. Inkább csak részleteket nézek, mondjuk egy-egy játékot, teljes meccset ritkán.

Nem. Az akadémiás srácokkal párszor felmentem a pályára, de nem játszottam. Figyeltem őket, adtam pár tanácsot.

Nem. Azért nem hiányzik, mert azzal a tudattal fejeztem be a pályafutásomat, hogy már nem sok mindent tehettem volna. Testileg eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudtam tovább csinálni. Az első negyven napban bennem volt a teniszezhetnék, mert szigorúan a játékot nézve még ment volna. Viszont a lábam elég rossz állapotban volt, sétálni is alig tudtam. Nagyon óvatos voltam, és ma már csak kis fájdalmaim vannak.

Nyugalom volt, nosztalgia nem. Ez egy drasztikus változás volt az életemben. Az emberek azt gondolják, hogy a húszéves profi karrierem ért véget, holott szinte már nyolcéves korom óta úgy edzettem, mint egy profi. Vagyis harminc évet, az életem egy elég jelentős részét szenteltem egyetlen tevékenységnek. A tavalyi év talán már sok is volt, a testem nem tette lehetővé, hogy azon a szinten versenyezzek, amin szerettem volna. De akkor ezt még nem tudhattuk.

A csípőműtétem után, azt követően, hogy már biztosak voltunk abban, hogy a testem újra megfelelően működhet, ki kellett használnom ezt a lehetőséget. Imádtam teniszezni, és nem éreztem úgy, hogy kikoptam volna. Abban a tudatban döntöttem a visszavonulásról, hogy mindent megtettem azért, hogy folytathassam. Mára teljesen megbékéltem ezzel, nagyon jól éltem meg az előző hónapokat.

Az volt az érzésem, hogy nem lesz ez annyira nehéz, mert sok projekt van az életemben, ami boldoggá tesz. Élvezem az életemnek ezt az új szakaszát, amelyben új dolgokat tanulok, és a családommal lehetek.

Nincs ilyen, hogy őszinte legyek. Játékosként megvolt a rutinom, de ma még nincs ilyen. Most veletek beszélek. Két napja Madridban voltam. Holnap reggel megbeszélésem lesz. Most próbálom megszervezni az életemet, felfedezni, hogy mit szeretek, mi tesz boldoggá.

A vereség miatt szomorú voltam, ráadásul a hajnali egyes időpont sem volt ideális a búcsúhoz. Az első érzés az a szomorúság volt, amiért kikaptunk. Személy szerint viszont nagyon nyugodtan viseltem. Benne volt, hogy így alakul, teljesen elfogadtam ezt. Nem volt egy különösebben nehéz pillanat. Az az átmeneti időszak, amikor el kellett döntenem, mit csináljak vagy ne csináljak, sokkal nehezebb volt.

Az utat az élet jelöli ki. A teniszt jónak éreztem. Fejben is rendben voltam. Harcolni akartam, megtettem a szükséges erőfeszítéseket, hogy legalább megpróbálhassam. Szóval a test volt az. A csípőműtét után a futásom korlátozottabb lett, és a fonákjaimat sem tudtam elég keményen megütni nyitott állásból. Ha megpróbáltam alkalmazkodni ehhez, a lábam közbeszólt.

Adtam magamnak egy kis időt. Csakhogy teltek a hónapok, és lassacskán rájöttem, hogy nincs fejlődés. Nincs értelme úgy folytatni, hogy nem küzdhetsz azért, ami igazán boldoggá tesz. Akkor lett ez teljesen egyértelmű, amikor hiába próbáltam pihentetni a testem, nem jött a várt eredmény. Ott kellett kimondani, hogy itt az idő befejezni.

Miért álltam volna meg a 2022-es Roland Garrosnál? Nem látom, mi értelme lett volna. Csak azért, mert megnyertem a Roland Garrost, vonuljak vissza? 2022-ben megnyertem az Australian Opent, utána Acapulcót, a Roland Garrost. Indian Wellsben megrepedt a bordám, Wimbledonban pedig elszakadt a hasizmom. Ha az nincs, szerintem készen álltam volna arra, hogy megnyerjem Wimbledont. Arról spekulálni, mi lett volna, ha már akkor visszavonulok…

Ha ma kérdeztek, igennel felelek, visszavonulnék a Roland Garros után. 2022-ben viszont hogyan vonulhattam volna vissza, amikor épp egy nagyon jó pillanatot éltem át, és boldog voltam, hogy teniszezhetek?

Bár a lábam miatt nagyon nehéz volt a Roland Garroson, utána javult a helyzet. Ezt követően sok minden történt: Wimbledonban az izomszakadás, ami a US Openen kiújult, Ausztráliában pedig a csípősérülés. Ha előre tudtam volna, hogy ezek történnek velem, akkor egyértelműen visszavonultam volna (mosolyog). Csakhogy akkor még nem tudtam. 2022-ben a világelsőségért harcoltam, megnyertem az első két Grand Slamet, és közel voltam a harmadikhoz. Miért fejeztem volna be?

A sportban arra vagyok a legbüszkébb, hogy folyamatosan fejlődtem a karrierem során, és megmaradt bennem a tenisz iránti szenvedély, lelkesedés és elkötelezettség. Az, hogy a sérüléseim ellenére ennyi mindent elértem, ennek köszönhető. Sokkal hosszabb és gazdagabb lett a pályafutásom, mint amit el tudtam képzelni.

Személyesen pedig arra, hogy végig ugyanolyan maradtam egy szélsőségekkel teli élet során. A sport hozhat sikereket, dicsőséget, ugyanakkor kritikus helyzeteket is. De azt sosem felejtettem el, ki vagyok, és honnan jöttem. Mindig egyben tartottam a csapatom, a családom, így az életem középpontja ugyanaz maradt. Az igazi életem nem változott sokat. Ez biztosította a stabilitást.

A motiváció olyasmi, amit legbelül kell érezned. Kiokosíthatod magad egy kicsit a témában, de akkor is szükség van a szenvedélyre és a személyes motivációra. Meg egy kis felelősségérzetre. Profi teniszezőként nagy szerencsém volt, hogy az egész életemet ennek szentelhettem. Ennek megfelelően megvan a személyes felelősségem abban, hogy mindezt a lehető legjobban csináljam. A motiváción felül tehát fontos a felelősségtudat is. Az én esetemben ezt a pozitív környezet is elősegítette. Jó nevelést kaptam a családomtól, segítettek abban, hogy a sikereim ellenére stabil és normális ember maradjak.

Nem szeretném azt mondani, hogy így volt. A sérülések általában inkább elkedvtelenítik az embereket, mintsem hogy motiválják őket. Ha folyamatosan problémákkal, korlátokkal és fájdalmakkal kell élni, az elveszi az ember kedvét. Nekem sem abban segítettek, hogy motivált maradjak, hanem inkább abban, hogy jobban értékeljem a sikereimet. Ha már 2005-ben azt hallod, hogy a karriered talán véget ért, mindenre ajándékként tekintesz, ami utána jön.

Egy dolog mindig ott volt a gondolataim között: amikor megnyertem egy nagy versenyt, rendre azt mondtam magamnak, talán az volt az utolsó. Ez a kétség és bizonytalanság késztetett arra, hogy mindig éber legyek, és mindent megpróbáljak kihozni a jó pillanatokból.

Azt hiszem. Nagyon kevés problémamentes évem volt. A krónikus és kezelhetetlen lábsérülésem pedig mindig megvolt. Végig azzal az érzéssel éltem, hogy egy nap a lábam cserben hagy. Úgy gondolom, hogy a talpbetétben végrehajtott módosítások, amelyekre azért volt szükség, hogy egyáltalán teniszezhessek, vezettek odáig, hogy a végére teljesen felborult az egyensúly a testemben.

2005 óta egy nagyon agresszív talpbetéttel játszottam, amely befelé tolta a lábfejemet. Hét milliméterről beszélünk, ami hatalmas különbség. Ez tette lehetővé, hogy folytathassam a teniszt, de mivel befelé tolta a súlypontomat, borult az egyensúly is. Ennek ellenére nem panaszkodom. Sokkal többet értem el, mint amit valaha is elképzeltem.

Szerintem ez az egész a Carlosról készült dokumentumfilm miatt van, amely ezt a látszatot keltette. Én azonban ismerem egy kicsit Carlost, és szerintem a dokumentumfilm nem tükrözi hűen a személyiségét és az életmódját. Nem egy olyan teniszezőt mutatnak be, aki keményen edz, hanem olyasvalakit, akinek szüksége van a bulizásra, és aki nem elég profi. Ez azonban nem igaz.

Carlos nagyon is profi. Nagyon keményen dolgozik azon, hogy a teniszét és a testét a lehető legmagasabb szintre építse fel. Szerintem a dokumentumfilm rossz megközelítést választott, mert így az embereknek egészen más elképzelései vannak az életéről. Az a kérdés, hogy kell-e feszegetni a testi és szellemi határokat, hogy bajnok lehess? Senki sem kényszerít semmire. Te döntesz arról, mit akarsz csinálni, és milyen messzire akarsz elmenni. Senki sem hajt.

Egyáltalán nem. Örömmel teniszeztem, de a pályán kívül is boldog voltam. A pályán és az edzőteremben keményen dolgoztam, de az életem mindig többet ért a tenisznél. Nem veszítettem el önmagam. Hogy a gyerekkoromat feláldoztam volna a teniszért? Abszolút nem. Gyakran lógtam a haverokkal. Nyilván nem mentem el minden pénteken és szombaton, mert ha a teniszben akarsz maradni, szükség van prioritásokra.

Normálisan éltem az életem, és ha a pályán voltam, mindent beleadtam. De ezen kívül is rengetegszer élveztem a családdal és a barátokkal töltött időt, a bulikat, a tengert, más sportokat. Nem érzem úgy, hogy feláldoztam volna valamit. Az érzéseimnek megfelelően cselekedtem, azt csináltam, amit akartam, és szerencsére volt a teniszen kívül is életem.

Nem sokban különbözik az enyémtől. Két éve még Grand Slameket nyertem (nevet)! Szóval nem hinném, hogy sokat változott. Ketten kiemelkednek: Carlos és Jannik. Mások, mint Draper, fejlődnek, Rune megnyerte Barcelonát, Casper nagyszerűen teniszezett Madridban, Menšík győzött Miamiban. Azt még meglátjuk, Fonseca hogyan fejlődik.

Szerintem ez egy átmeneti időszak, amelyben két játékos emelkedik ki igazán. Zverev is lenyűgöző játékos, de még nem nyert Grand Slamet. Sajnos azt gondolom, hogy az okok a fejében keresendőek, mert a játéktudása alapján már nyernie kellett volna egyet. Ma csak ketten hozzák azt a stabilitást, ami a különbséget jelentheti.

Lenyűgöző másfél éven van túl. Nagyon stabil és koncentrált volt, érzelmileg is stabil maradt, ami nagyon nehéz volt. Rendkívüli érettséget mutatott. Másfelől, és ezt sokszor mondtam már, meggyőződésem, hogy Jannik soha nem akart csalni, és nem tett semmi illegálisat. Meggyőződésem, erre a nyakamat tenném. Az ilyen ügyek mindig nagy zajjal járnak, ami mindenkinek rossz. Személy szerint neki, mivel pokoli éven ment keresztül. És persze a tenisznek sem tesznek jót ezek az ügyek.

Ha mindent meg akarunk kérdőjelezni az életben, akkor persze ezt is meg lehet. Én csak azt mondom, hogy bízom Jannikban, és bízom a rendszerben is. Nem szeretek véleményt formálni olyan ügyekben, amiket nem ismerek. De tudom, hogy amikor az igazságszolgáltatási rendszerben megszületik egy döntés, az azért van, mert nekik olyan információik is vannak, amelyek nekünk nincsenek meg. Azoknak kell meghozniuk a döntést, akik minden részletet ismernek.

Nem hiszem, hogy más elbírálást kapott, csak mert ő a világelső. Húsz éven át mindenféle ellenőrzésekre jártam, évente számos alkalommal, tudom, mennyire szigorúak. Ha Jannik javára döntöttek, és azt mondják, nem bűnös, az azért van, mert a bíróság, amely megvizsgálta a tényeket és a bizonyítékokat, erre a következtetésre jutott. Mi nem láttunk rá ennyire. Az én szememben ez csak zavarkeltés, amit igazságtalannak tartok.

Nyilvánvalóan nagyon fontos szerepet játszott a karrieremben. Azt nem mondhatom, hogy minden erről szólt, mert nem lehet egy húszéves pályafutást egyetlen tornára redukálni. De ez az a helyszín, ahol a legtöbb érzelmet éltem át. Mindig ez volt a prioritás. Egyetlen verseny előtt sem voltam annyira feszült, mint a Roland Garrosnál. És egyetlen versenyen sem éreztem azt a felelősséget, ami itt átjárt.

Mert ez a hely jelenti neked a legtöbbet, mert az számít leginkább, ami itt történik. A sportolói pályafutásomnak a Roland Garros a legfontosabb helyszíne. Az itteni történetem az évek alatt épült fel, és olyan számokat eredményezett, amiket elképzelni is nehezen lehetett. Nem szoktam sokat gondolkozni azon, mit értem el. De ha végignézel az itteni eredményeken és számokon, akkor tudod, hogy ez valami különleges.

Egy kicsit kellemetlenül érzem magam, mert nem vagyok jó ezekben a helyzetekben. Egyszerűen nem szeretem az ilyen eseményeket. Nincs is rá szükségem. Tényleg. Nincs valami nagy egóm. Tökéletesen meglennék a névtelenséggel, a nyugalommal, a csenddel. Megértem, hogy ez kell a Roland Garrosnak, mert ezt a történetet együtt írtuk. De nem komfortos, ha rám irányul a figyelem. A teniszben az volt, azon kívül inkább csak teher.

Nyilván hálás és boldog vagyok, hogy megélhetjük ezt a pillanatot, elbúcsúzhatok azoktól, akik szurkoltak nekem, köszönetet mondhatok nekik azért, amit a pályafutásom során kaptam tőlük, különösen az utolsó években. Mindig éreztem a szeretetet Párizsban és általában Franciaországban, és ezt sosem fogom elfelejteni. Szép pillanat lesz a búcsúhoz, és kimondottan azt akartam, hogy máshol ne legyen ilyen ünnepség, a Roland Garros volt a prioritás.

Nem tudom. Nehéz lesz, az biztos. De ha nekem sikerült, miért ne lehetne olyan játékos, aki a jövőben képes rá? Többé-kevésbé normálisnak tartom magam. (Mosolyog.) Nehéz, mert sok évre van szükség, és kedvező körülmények kellenek hozzá. Nálam mindez megvolt, és ki is használtam.

Forrás: L'Equipe