Létezik-e nagyobb kihívás, mint megverni Rafael Nadalt salakon?

McIlroy története egyébként inkább Andre Agassiéhoz, mint Nadaléhoz hasonlatos, hiszen ő is azt a majort tudta behúzni legutoljára, és nagyon nehezen, ahol a legelőször volt esélye nyerni – egyáltalán. 2011-ben négy ütés előnnyel kezdte az utolsó játéknapot úgy, hogy nem volt még major-győzelme sem, és már túl voltak a pálya felén, amikor még mindig öt ütéssel vezetett, amikor a sportág történetének egyik legnagyobb összeomlását produkálta. Végül 80 ütéssel zárta a napot, amivel a 15. helyre csúszott vissza az összesítésben.

Andre 1990-ben Gomezzel játszott a Garroson élete első GS-döntőjében, harmadik kiemeltként úgy, hogy megverte az előző év bajnokát (Chang) és a következő két év győztesét (Courier), tehát egyértelműen ő volt a favorit, pláne, hogy behúzta az első szettet is. Ám mint később kiderült, ez volt az a döntő, amit Agassi műhajjal a fején tervezett megnyerni, így utólag nem meglepő, hogy végül nem is sikerült.

Agassinak 9, McIlroynak 14 év kellett, hogy ugyanott végül révbe érjen.

Nadal egyébként nem a Garros kapcsán került szóba, hanem amiatt, hogy Roddick azt kérdezte a többiektől, hogy szerintük mi a legnehezebb dolog az egyetemes sportban. Erre jött a válasz John Wertheimtől, a világ egyik legjelentősebb teniszszakírójától, hogy megverni Rafát salakon. Bár azt hiszem, amikor Andy a kérdést feltette, nem feltétlen ilyen válaszra számított, hiszen ő maga azt mondta, hogy szerinte a legnehezebb feladat,

Megfelelni mások elvárásainak, pláne akkor, amikor azok nem találkoznak a te saját magaddal szemben támasztott elvárásaiddal. Ami jó válasznak tűnik, nagyon jó válasznak, csak talán túl elvont ahhoz, hogy az ember érdemben vitassa. Wertheim válasza ezzel szemben megfoghatóbb, ezért az ember hajlamos elgondolkodni, hogy tényleg így van-e.

Tényleg az egyetemes sport legnagyobb feladata volt-e Rafael Nadalt megverni salakon?

Legtöbben elsőre, szinte reflexből az hiszem egyetértenek, és csak aztán kezdek el agyalni, hogy ezt az egyetértést alá lehet-e támasztani számokkal. Nem arra gondolok, hogy van-e még valaki, aki 14-nél több Garrost nyert volna meg, vagy valaki akinek 81-nél több zsinórban megnyert salakpályás meccse lenne, mert ilyenek nyilvánvalóan nincsenek, és legtöbben fejből is tudják. Arra gondolok, hogy ezek a számok összevethetők-e bármivel.

Nyilván egyszerűbb helyzetben vagyunk, ha a tenisszel kezdjük.

A 14 Garros-győzelemnek nyilvánvalóan nincsen párja. A férfiaknál Djokovic követi 10 Ausztrál Open-győzelemmel (Federernek 8 címe van Wimbledonból), míg a nőknél Margaret Court az első 11 trófeával Ausztráliából. Ám akkor, amikor Court nyert, egyfelől még kocka volt a labda, másfelől a legjobbak el sem utaztak olyan messzire. Egyértelmű tehát, hogy a 14 Garros kiugrónak számít, majdnem másfélszer annyi, mint ahány győzelmük a listán közvetlen utána következőknek van.

Ám Wertheim nem azt mondta, hogy a legnagyobb kihívás Rafát legyőzni a Garroson (112 győzelem, 4 vereség), hanem azt mondta, amit mindannyian gondolunk: hogy a legnehezebb dolog Nadalt megverni

Így viszont már azért nem olyan egyértelmű a fölénye.

Rafa teljes pályafutása során 484 meccset nyert salakon 51 vereség mellett, ami 0,905 ezrelékes mutató, mindössze 3,5 százalékkal jobb, mint Federeré füvön (192/29 – 0,869), ahol egyébként Djokovic sincsen rettenetesen lemaradva (120/20 – 0,857), hogy Serenáról (107/15- 0,877) már ne is beszéljünk, aki konkrétan ugye pár ezrelékkel jobb még Federernél is.

Igen ám, de a füvespályás szezon jóval rövidebb, mint a salakos, nem véletlen nem nyertek Djokovicék feleannyi meccset sem ezen a borításon, mint Nadal salakon. Persze, ha minden játékos pályafutása minden egyes szakaszában azonosan teljesítene, akkor ennek nem lenne különösebb jelentősége, ám mivel a vége felé mindenki gyengébben játszik már, rontva picit az átlagán, így szerintem a kevesebb meccs, kevesebb torna igenis számít. Azt vélelmezem ugyanis, hogy ha hosszabb lett volna a füves pályás szezon, ha több torna lenne füvön, akkor simán hozták volna ők hárman is azt az átlagot, mint Nadal.

Federernek volt ugye egy 65 mérkőzéses veretlenségi sorozata, ami 2003-tól egészen a 2008-as wimbledoni döntőig tartott, és Djokovic is veretlen maradt füvön a 2018-as wimbledoni tornától egészen a 2023-as döntőig (34 megnyert meccs). Tehát egyikőjük sem kapott ki négy-öt éven keresztül, ezzel szemben Nadal a 81 meccsét megnyerte alig több mint két év alatt. Ha több füves torna lett volna ebben az időszakban, az felhúzta volna Federerék átlagát Nadal szintjére azt hiszem.

Összességében tehát míg a Garros-trófeákat szemlélve Wertheim megállapítása simán megáll, addig ha az összes salakos meccset tekintjük, akkor már nem ilyen egyértelmű a dolog.

De mi a helyzet, ha Nadalt nemcsak a teniszezőkkel vetjük össze, hanem más sportolókkal is? Akkor is ennyire párját ritkító ez a dominancia? Tényleg őt megverni salakon volt az egyetemes sporttörténelemben a legnehezebb feladat?

Jahangir Khan a nyolcvanas évek közepén megnyert 555 squashmeccset zsinórban, ami alighanem olyan rekord, amit soha senki nem fog megdönteni, nemcsak az ütős sportokban, hanem semmiféle olyan sportágban, ahol két ember mérkőzik egymással. Több mint öt éven keresztül volt veretlen a létező legmagasabb szinten, mégis azt hiszem, hogy megkerülnénk a kérdést, ha azt mondanánk, Wertheim megállapítása azért nem ül, mert ott volt Khan.

Szerintem úgy tisztességes, ha azok között a sportolók között kutatunk, akik nagyjából azon a szinten vannak, ahol Nadal.

Ezért nem jó megoldás Valentina Vezzali, minden idők talán legeredményesebb tőrvívója, (6 olimpiai arany, 16 világbajnoki, 13 Európa-bajnoki cím) még akkor sem, ha 3 olimpiai, 10 vb- és 8 Eb-aranyat egyéniben nyert. És azt hiszem, ezért nem jó válasz Alexander Karelin vagy Mijain Lopez sem, pedig ők voltak minden idők legnagyobb birkózói. Lopez nyert öt olimpiát zsinórban, Karelin pedig egyes források szerint 13 éven keresztül volt veretlen, 887 megnyert és 2 elveszített meccsel. Úgy, hogy ellenfelei többnyire pontot sem tudtak csinálni ellene.

Ám egyszerűen nem lennénk hitelesek, ha azt mondanánk, hogy Karelint megverni nagyobb feladat volt, mint Nadalt. Még ha praktikusan nyilván igaz is a mondat. Dominánsabb egyéni sportolót azok között kell keresnünk, akik ugyanúgy világsportágat űznek, mint Nadal. Autóversenyzők, atléták, úszók, sízők, golfozók, profi ökölvívók között kell keresgélnünk.

Michael Schumacher és Lewis Hamilton, a Forma-1 hétszeres világbajnokai nyilvánvalóan szóba kerülhetnek, bár azért azt hiszem, az autóversenyzésben a gép szerepe korántsem elhanyagolható, mint ahogyan a pályafutás hossza elosztva a dominált évek számával sem adja ki azt az arányt, amivel konkurálni lehetne Rafával.

Tiger Woods esetében is hasonló a helyzet. Kétségtelen, ő volt az egyetlen golfozó, aki címvédő volt valamennyi major tornán egyszerre, és az is igaz, hogy a kétezres évek első évtizede róla szólt, ám hiába fordult elő olyan is, hogy 15 ütés előnnyel nyert US Opent, a golf nem az a sportág, ahol ilyen sokáig uralkodni lehet. Túl hosszú egy pályafutás ehhez.

Marcel Hirscher, Ingemark Stenmark, és azt hiszem, Mikaela Shiffrin és Marco Odermatt is azért nem kerülnek szóba, mert a sportág egyszerűen ezt nem teszi ezt lehetővé. Vannak nagy sorozatok, 8 összetett világkupa-győzelem (Hirscher), több mint 100 győzelem (Shiffrin, Stenmark), vagy szinte hibátlan idény, mint amilyen Odermatt tavalyi óriás-műlesikló szezonja volt, amikor szinte valamennyi versenyt megnyerte, ám hétről hétre úgy dominálni, mint Nadal, hosszú éveken keresztül a sízőknél szinte lehetetlen.

Michael Phelps nyilván erős tipp. Nem a 23 olimpiai és 26 világbajnoki arany miatt, hanem azért, ahogyan a vegyesúszást és a 200 pillét uralta több mint egy évtizedig. Tiszteletlenség lenne vele szemben, ha azt mondanánk, hogy az kellene ahhoz, hogy egy lapon emlegessük Nadallal, hogy végig ússza a 400 vegyest teljes karrierje során, vagy az, hogy megnyerje a 200 pillangót Londonban is, mert ez így nem igaz, nem lehet igaz.

Ha akarjuk, őt oda lehet rakni erre a polcra, azt hiszem.

Mint ahogyan a profi ökölvívók közül Floyd Mayweather Jr.-t is, még akkor is, ha az ő olimpiai aranyát nyilvánvalóan elcsalták. És nem a Conor McGregor elleni bohóckodások miatt lehet odarakni, hanem azért, mert egyike azon nagyon kevés ökölvívónak, aki veretlenül tudott visszavonulni, egyike azoknak, akik több súlycsoportban is világbajnoki címet szereztek, ráadásul úgy, hogy Floyd többé-kevésbé minőségi ellenfelekkel bokszolt végig. Már amennyire ebben a sportágban ez lehetséges.

És akkor ott vannak még az atléták: Egy ideig nyilvánvalóan Usain Bolt volt a legerősebb tipp, nagyjából Phelpsszel, Mayweatherrel egy szinten, ha nem-e feljebb, jelen pillanatban pedig talán annak a mondatnak van a legtöbb értelme, hogy Mondo Duplantist nehezebb legyőzni, mint Rafael Nadalt volt salakon. A svéd 2021 óta nyeri az összes világversenyt, és évente maximum egyszer kap ki – ha egyáltalán –, és lassan dominánsabb rúdugrásban, mint az a Sergey Bubka, aki az első hat világbajnokságot megnyerte, és aki szintén rajta lehetne ezen a listán. Mint ahogyan Eli Kipchoge is, akinek az első 10 éve olyan volt maratonfutásban, amilyet abban a műfajban produkálni nem nagyon lehet, csak azt hiszem az, hogy maratonfutóként maximum két versenyed van egy évben, az ugyanúgy ellehetetleníti, hogy komolyan számításba vehessük, mint a sízőknél a túl sok verseny, amit lehetetlen megnyerni.

Így aztán azt mondhatom, hogy egy hét gondolkodás és kutatómunka után arra jutottam, hogy egyetlen olyan sportolóra emlékszem, akit legyőzni talán nagyobb kihívás volt, mint Rafael Nadalt salakon, úgy, hogy egy olyan sportágat űzött, amely számottevő érdeklődésre tart számot és a konkurencia sem 2-3 főből állt. Ez pedig:

Moses nyert 2 olimpiát és 2 világbajnoki címet 400 gáton, pont annyit, amennyit nyerhetett hiszen Moszkvát az amerikaiak bojkottálták, több vb pedig az ő karrierje alatt nem rendeztek. 9 éven, 9 hónapon és 9 napon keresztül volt veretlen. 1977. augusztus 16-án legyőzte őt Harald Schmid, akire úgy megharagudott, hogy rá egy hétre már 15 méterrel verte, és aztán nem kapott ki egészen1987 júniusáig egyáltalán.

Megnyert 122 versenyt zsinórban, ha az előfutamokat is beleszámítjuk.

De azért legyünk őszinték, Wertheim mondata kevésbé lett volna ütős, ha úgy hangzik, hogy semmi sem nehezebb, mint Edwin Mosest megverni 400 gáton.

(Ps.: Annyit agyaltam ezen a cikken, annyira belevakultam a végére, hogy kifelejtettem azt, aki legelső gondolatom volt. A Usain Boltos félmondat utólag került az írásba. Bocsánat.)