Megint szarabb hely lett picit a világ – Rafael Nadal elbúcsúzott a Roland Garrostól, alighanem végleg

Ez volt a rekord egészen a 2009-es wimbledoni tornáig, mikor is Roger Federer túlszárnyalta azt.

38 éves voltam ekkor, és álmomban sem gondoltam volna, hogy létezhet valaki, aki egyetlen egy Grand Slam-tornát képes megnyerni tizennégyszer.

Annak ugyanis, hogy valaki 14-szer nyerjen meg egy Grand Slam-tornát, alapvető előfeltétele, hogy valaki legalább ennyiszer el is induljon rajta. És ha jól belegondolunk, már ez sem olyan egyszerű. Nem árt például legkésőbb 20 éves korodban ott lenni a főtáblán, és játszani minden egyes évben legalább 33 éves korodig.

Csak hogy képben legyünk, Dominik Thiem éppen most búcsúzott el Párizstól 30 évesen.

Sem Sampras, sem Agassi, sem Becker, sem Edberg, de még Lendl sem játszott például Ausztráliában tizennégyszer. Sőt, Sampras egyetlen Grand Slamen sem játszott ennél többször, Beckernek pedig 15 volt a csúcs.

Rafael Nadal 2005 és 2022 között húzta be ezt a 14 győzelmet, 18 fellépésből, ami még több is lehetett volna, ha 2015-ben és 2016-ban egészségesen tud játszani. Tegnap Zverev mindössze a harmadik ember lett, aki le tudta őt győzni a párizsi salakon Djokovic és Söderling után, de egyáltalán nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy ezalatt a két évtized alatt csak a 2021-es Djokovic elleni elődöntőt veszítette el úgy Nadal, hogy minden rendben volt körülötte.

Amikor Söderling megverte 2009-ben, akkor a szülei váltak éppen, amikor Djokovictól kapott ki 2015-ben, akkor a csuklója fájt. A Zverev elleni vereség pedig már inkább volt utózönge: Rafa majd egyéves kihagyás után, mindössze néhány mérkőzéssel a lábában, különösebb esély nélkül érkezett Párizsba.

Ám azt kell mondjam, hogy Rafael Nadal párizsi teljesítményében nem az a leglenyűgözőbb, hogy majd két évtized alatt ennyire kevésszer kapott ki, hanem az, hogy ezalatt a két évtized alatt mennyire kevésszer érintette meg a vereség szele. Az, hogy úgy nyert 112 meccset, hogy ezek közül talán ha négy-öt volt szoros, talán ha négy-öt volt olyan, ahol reálisan benne volt a levegőben, hogy esetleg nem ő lesz a győztes.

És ebből a négy-ötből kettő igazából csak azért volt olyan, amilyen, mert az ellenfelet Roger Federernek hívták. És ő volt az, aki abban az időben uralta a világot, és akitől Rafa – legalábbis az elején – még a Philippe Chatrier-n is tartott picikét. Federernek a 2005-ös elődöntőben lehetett volna sansza, a 2006-os döntőben pedig, ahol 6:1-re nyerte meg az első játszmát, pláne. A 2011-es döntőt már nem venném ide, hiszen ott ugyan az első három játszma tényleg nagyon szorosan alakult, de mivel az első kettő Nadalé lett, azért Federer-esélyről itt beszélni túlzás. Annak ellenére is, hogy nyert 18 játékot három szett alatt. Ugyanebben az évben Isner általános meglepetésre az első körben vezetett Nadal ellen 2-1-re a szetteket tekintve, és mivel Isner azért Isner, és abban az időben ő adogatott a legnagyobbat a világon, azért ez balhés meccsnek joggal nevezhető.

És ezeken kívül marad Djokovic. Aki a két győzelme mellett megverhette volna harmadszor is (időrendben persze először) Nadalt, ha 2013-ban az elődöntő döntő játszmájában nem esik bele a hálóba akkor, amikor breakelőnnyel vezetett 4:3-ra.

Ezeken a meccseken kívül még további 8 alkalommal fordult elő az, hogy Rafael Nadal elvesztette az első játszmát a Garroson, de a 2014-es Djokovic elleni döntőn kívül nagyjából senki nem gondolta azt, hogy ez bármit is számít. És igazából csak 2022-ben az Auger-Aliassime elleni negyedik fordulós meccsen tévedtünk ezzel, mert ezek közül a meccsek közül csak az lett ötszettes, az összes többit Rafa megfordította simán.

Ezen kívül volt még 4 (azaz négy) olyan meccs, ahol a második szettet meg tudta nyerni az ellenfél, magyarán ki tudott egyenlíteni, a többi tükörsima volt.

Nem nagyon tudok az egyetemes sporttörténelemből még egy példát hozni arra, hogy valaki, valahol olyan szinten dominált volna, mint Rafael Nadal a Garroson. Az amerikai profi ligákban alig-alig vannak csapatok, melyek 14 bajnoki címet szereztek volna. Az NBA-ben csak a Lakers és a Boston, az NHL-ben csak a Montreal, az NFL-ben nincs is.

Persze a Realnak és a Barcelonának több bajnoki címe van tizennégynél, de az Atléticónak már kevesebb, Angliában pedig csak az MU és a Liverpool többszörös bajnok, míg Németországban értelemszerűen csak a Bayern. Elképesztő történelemmel bíró csapatoknak, elképesztő nagyságú sportolóknak nem sikerült tizennégyet nyerniük. Nemcsak egy valamiből, hanem néha mindenből összesen sem.

Ha az AS Roma bajnoki címeit, olasz és szuperkupa-győzelmeit összeadjuk, pont 14-et kapunk. Csak nekik 97 év kellett mindehhez.

A hétfői teljesítményének a fényében azt mondhatjuk, némi esély van arra, hogy Nadal visszatérjen Párizsba és játsszon az olimpián, és egy hangyányi arra is van, hogy játsszon a Garroson jövőre is. Két hónapig ugyanis talán egészséges tud maradni, ám egy teljes éven keresztül aligha. Ez korábban sem nagyon sikerült neki.

Ha tetszik, ha nem. Először játszott nem kiemeltként, először játszott underdogként, és először esett ki az első fordulóban bármiféle salakpályás versenyen. Bízni bármiféle érdemi folytatásban önáltatás lenne. Vagy ahogyan a wishful thinkinget fordítani próbáljuk: vágyvezérelt gondolkodás.

Tőrös Balázs mondta vagy írta egyszer valahol, hogy ha jönnének az UFO-k, és küldeni kellene valakit, hogy megmentse a Földet, akkor ő biztosan Rafael Nadalt küldené, hogy mérkőzzön meg velük, lehetőleg salakon. Ennél okosabbat én sem nagyon tudok sajnos.

Talán csak annyit, hogy mától már nincs nagyon kit küldenünk.