Rafael Nadal: Még egy utolsó ¡vamos!

Ebben a sorozatban jelent meg nemrégiben Roger Federer könyve is: Rendbontásaim 2003-tól napjainkig címmel.

És ezt, az egyébként nagysikerű könyvet készül most kiadni újra Rafael Nadal. Bőrkötésben. És konkrétan feleakkora terjedelemben. Sőt, egyes pletykák szerint lehet még olyan hosszú sem lesz.

Őszintén szólva, én magam például egy árva betűt nem tudnék írni ebbe a könyvbe. De tényleg semmit. Míg Rogernél, ha nagyon megerőlteti magát az ember, akkor talán ki tud magából sajtolni egy-két negatívumot, addig Rafánál tényleg nem találni semmi ilyesmit.

Se egy vb-döntő előtti visszalépés, se egy „Cry Baby” a lelátóról Xiscától, semmi.

A legtöbb, amivel be szoktak próbálkozni a legvérmesebb Federer/Djokovic-rajongók az az, hogy húzogatta a nadrágját szerva előtt és, hogy túlontúl akkurátusan igazgatta a vizespalackjait térfélcseréknél, ám ezek – legyünk őszinték – olyan nevetséges vádak, hogy azok sokkal inkább minősítik azt, aki mondja, mintsem Rafael Nadalt.

Rafael Nadal karrierjében ugyanis nem a 22 Grand Slam-trófea, nem is a 14 Roland Garros-győzelem a leglenyűgözőbb, hanem az, hogy ezt a húsz évet hogyan tudta ilyen

Ezt nem én mondom egyébként, vagy nem csak én, hiszen a mondat egészen konkrétan Andy Roddick podcastjában hangzott el, melyet akkor készített, amikor Rafa bejelentette, hogy az idei Davis-kupa-döntő lesz az utolsó tornája, azután visszavonul.

Nem tudom, hogy valaha hallottam-e erősebb mondatot Rafael Nadalról.

És azt sem tudom, hogy volt-e valaha sportoló, akiről ezt a mondatot el lehetett mondani. Persze, biztosan vannak néhányan, akik szerények, emberiek, tisztességesek, makulátlanok tudtak maradni egy ilyen hosszú és eredményes karrier végére is, de őszintén szólva, azon a polcon, ahol Nadal van, ahol a sportvilág legeslegnagyobbjait listázzuk, ott azért nem nagyon sorakoznak az ilyenek.

Talán, ha Federer az egyetlen.

De róla sem az jut az ember eszébe, hogy milyen jó ember lehet, hiszen benne mindig volt valami megközelíthetetlen, valami arisztokratikus, valami fejedelmi. A teniszéből sugárzott mindez, ahogyan játszott, amilyen elegánsan teniszezett, amilyen széles volt a repertoárja. Rá ezért sosem jó emberként gondoltunk elsősorban, noha könnyen lehet, hogy egyébként ő is az volt egyébként.

Pelét, Maradonát, Jordant, Boltot és a többieket most nem is említeném innen a legeslegfelső polcról, mert velük kapcsolatban fel sem merül az ilyesmi. Igény sem volt rá persze, de fel sem merült korábban senkiben, hogy ezeknek az ikonoknak szerénynek, alázatosnak, barátságosnak kellene lenniük. Az ilyesmi egyszerűen nem volt szempont. A szurkolók a rosszakat ugyanúgy, sőt, néha még jobban szerették, mint a jókat.

Rafael Nadal jóemberségében az volt a leglenyűgözőbb, amennyire belülről jött. Amennyire természetesen volt jó. Ha Federerre és az ő jóemberségére gondolunk, az annyiban volt más, hogy az ő esetében mindig azt lehetett érezni, hogy ő azért ilyen, mert ilyen akar lenni, azért ilyen, mert így illik.

Federer mindent tökéletesen csinált, mert úgy akart csinálni, és tudta úgy csinálni, Nadalnak azonban nem kellett ilyesmivel foglalkoznia. Ő ilyen volt, mert így született és ilyennek nevelték, és ilyen maradt, minden különösebb megerőltetés nélkül.

Ahogyan Federer teniszezett, azzal a könnyedséggel, eleganciával, természetességgel, Rafael Nadal azzal a könnyedséggel, természetességgel tudott jó ember maradni. Eleganciára itt nem volt szükség. Egyébként sem tudom, hogy lehet-e elegánsan jó embernek maradni.

Azt hiszem, ez Rafael Nadal legnagyobb öröksége.

Persze, komoly örökség a 22 Grand Slam, a 14 Garros is, de mint Djokovic már meg is mutatta, ezek a rekordok – esetleg – megdönthetők, még ha a 14 Garros egykönnyen nem is. Komoly örökség az is, hogy majd két évtizeden keresztül Rafael Nadal volt a küzdés maga, ám mindezek így együtt akkor válnak teljessé, egésszé, ha a jóemberséget is mellé rakjuk. Addig csak számok, erények, melyekből sokaknak, sok van. Mármint sokféle.

De legalábbis felfoghatatlan.

Az út 2004-ben Sevillában indult, stílszerűen egy, vagy inkább A Bikaviadal Arénában (hivatalosan: Plaza de Toros de la Maestranza), ahol a Davis-kupa-döntőt akkor rendezték, és ahol tizennyolc évesen megverte azt az Andy Roddickot, aki néhány hónappal azt megelőzően a US Open második körében gyakorlatilag lemosta őt a pályáról. Nadal akkor Ferrero helyett lépett pályára – aki másfél évvel korábban megnyerte a Garrost, és aki ma már Carlos Alcaraz edzője – annak tudatában, hogy az ő mai edzője, Carlos Moya már legyőzte Mardy Fisht. Az a győzelem gyakorlatilag eldöntötte a 2004-es Davis-kupát, hiszen az szinte elképzelhetetlen volt, hogy az amerikaiak 0-2-ről fordítanak majd a spanyolok ellen salakon.

A többi nyilván történelem, ám aki azt mondja, hogy látta előre mindazt, ami történni fog, az nyilvánvalóan hazudik. Akkoriban nem dobálóztunk ilyen számokkal. A Grand Slam-rekordot Sampras tartotta 14-gyel, Rafa pedig végül csak a Garrosból nyert ennyit.

Rafael Nadal végül ezen a héten Malagában az idei DK-döntőn ér az út végére. Malaga egyébként nincs messze Sevillától, autóval talán, ha egy óra.

Kis kerülővel esetleg 20 év.