Sinner, Musetti, Berrettini, Paolini – hogyan lett az olasz tenisz a világ legjobbja? Mi a titok? A szerencse?

Persze, nyilván jobban örültek volna az olasz nézők, ha Carlos Alcarazt – aki a döntőben élete egyik legjobb meccsét játszotta - megveri valamelyik olasz, de azt mondani, hogy a szervezők ne zártak volna tökéletes tornát, aligha lehet.

A nézőszám már-már a 2010-es évek Grand Slam-tornáit idézi, annak ellenére, hogy azért Rómában közel sincsenek akkora stadionok, mint akármelyik Slamen. A Campo Centrale mindössze 10500, a Pietrangeli – a világ talán legszebb teniszstadionja – pedig 3500 nézőt tud befogadni. Arról nem is beszélve, hogy a Grand Slamek a selejtezővel együtt három hetesek, a legnagyobb ezres versenyeken pedig a két hétbe a kvalinak is be kell férnie.

Azt, hogy az olasz tenisz szárnyal: tudjuk. De honnan és legfőképpen hogyan jutottak el idáig?

Idén január végén 11 olasz férfi teniszező volt az első százban, ami rekord, ezen a héten pedig már nem csak, hogy Jannik Sinner vezeti a világranglistát, hanem a csodálatos salakszezont futó Lorenzo Musetti is ott van a nyolcadik helyen.

Ilyenre, mármint, hogy két olasz férfi teniszező legyen a top 10-ben, utoljára a hetvenes években volt példa, amikor is a Garros-győztes Adriano Panatta mellett néha Corrado Barazzutti is feltűnt ugyanott. De még erre az időszakra is igaz az, amit ennek az írásnak a kiinduló pontjának gondolok:

Ha már ott vagyunk a hetvenes évek végénél, Panattánál és Barazzuttinál: egy hónappal azelőtt, hogy ők ketten 1978 augusztusában karrierjük legjobb világranglistás helyezését érték volna el, (ami Panattánál a 4., Barazzuttinál a 7. helyet jelentette), Bertoluccival kiegészülve simán kikaptak 4:1-re a Davis-kupában a Margitszigeten Taróczy Balázstól és Szőke Pétertől.

Kicsit később, a nyolcvanas években volt olyan év, hogy egy-egy magyar és olasz zárt csak a legjobb 100-ban a világranglistán, Taróczy és Panatta, ám kettejük közül Balázst jegyezték előkelőbb helyen. Olyan év pedig több is volt, hogy év végén megelőzte az aktuális olasz legjobbat: Barazzuttit, Cancelottit vagy éppen Ocleppót, annak ellenére, hogy az olaszok azért többen voltak a legjobb százban.

De jobbak nem voltak feltétlen.

Az pedig teljesen biztos, hogy olyan női játékosuk, mint Temesvári Andrea, nem volt ebben az évtizedben.

A kilencvenes években, amikor a magyar Davis-kupa-csapat először feljutott a világcsoportba, pont velük játszottunk a bennmaradásért a Római-parton. Bár kikaptunk 4:1-re, azért szégyent semmiképpen nem vallottunk, Krocskó és Noszály is csak négy játszmában kapott ki, a Markovits-Köves páros pedig csak döntő szett 9-7-re. Pedig az olaszoknál ott játszott az ATP jelenlegi elnöke, Andrea Gaudenzi is, továbbá az a Renzo Furlan is, aki pont Jasmine Paolinit vezette el a Garros-, és - ami még sokkal nagyobb dolog – a wimbledoni döntőig. Ha a világranglistát nézzük, ebben az évtizedben azért nyílt az olló, hiszen hiába jutottunk mi be kétszer is a Dk világcsoportjába, ebből a generációból csak Noszály Sándor tudott a legjobb száz közé kerülni. (Sávolt Attilának ugyanez csak az ezredforduló után sikerült, lévén ő egy picit fiatalabb, mint a Dk-hősök). Az olaszok viszont már 1991-ben és 1992-ben is öt játékost delegáltak oda, köztük olyan messze földön híres zsugásokat is, mint például Omar Camporese. De rajta kívül Gaudenzi és Furlan is bejutott a legjobb húsz közé pályafutása egy pontján.

Ám a különbség ennek ellenére sem volt bántóan nagy a mieink és az olaszok között még a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején sem. Pedig erre a pár évre azért nem a magyar tenisz legfényesebb éveként emlékszünk majd vissza. Ezeknek az éveknek a legjobb játékosa magyar-olasz viszonylatban alighanem Silvia Farina volt, aki a 11. helyig, és egy wimbledoni negyeddöntőig jutott, ám összességében azt mondhatjuk, hogy ebben az időszakban talán több magyar nő, és mindenképpen több olasz férfi volt a legjobbak környékén. Ők voltak a jobbak, de ott voltunk lőtávolon belül.

Az összehasonlítgatásnak pedig nagyjából eddig volt értelme.

Ez már nem a Farina-féle generáció volt egyébként, ebben a csapatban már Schiavone, Pennetta és Vinci játszott, a Fed-kupa-győzelmet pedig megismételték még háromszor, 2013-ig bezárólag. De ami még ennél is fontosabb, Schiavone 2010-ben megnyerte a Roland Garrost, Pennetta pedig 2015-ben a US Opent, ráadásul úgy, hogy azt a Vincit verte a döntőben, aki az elődöntőben véget vetett Serena Williams naptári Grand Slamről szőtt álmainak.

Amikor az olasz tenisz jelenlegi sikereinek kulcsát kutatják, szinte mindig szóba kerül a nemrégiben visszavonult Marco Cecchinato neve. Ő 2018-ban a Garroson elődöntőt játszott úgy, hogy a nyolc között Djokovicot verte. Berrettini úgy emlékezik erre a menetelésre, mint ami reményt, hitet adott neki és a többi olasz játékosnak is.

Innentől úgy érezték, hogy ha Cecchinatónak sikerülhetett, akkor sikerülhetne nekik is.

Picit ritkábban tekintünk vissza ilyen szempontból Schiavone vagy Pennetta Grand Slam-győzelmeire, pedig szinte biztos, hogy azoknak is volt hasonló hatásuk. Ugyanúgy hitet adtak. Arról nem beszélve, hogy ahogyan ma özönlenek a gyerekek az olasz tenisziskolákba - a Gazzetta dello Sport felmérése szerint tavaly Sinner sikereinek köszönhetően 30%-kal több gyerek iratkozott be, mint egy évvel korábban -, ilyen boom nyilvánvalóan Schiavone és Pennetta idején is volt, még ha nyilvánvalóan nem is ekkora.

Akkortájt egyébként, amikor az Olasz Tenisz Szövetség (FITP) 2001 óta hivatalban lévő elnöke, Angelo Binaghi engedett a reformereknek. Először is elhatározták, hogy szakítanak az olasz tenisz hagyományaival, és bár hiába voltak az országban javarészt salakpályák, ezentúl a kemény pályák építését  támogatják majd. Ma már négyszer annyi kemény pálya van az országban, mint 15 évvel ezelőtt, mivel ez idő alatt több, mint 3000 darab épült. A kemény pályák építése természetesen együtt járt azzal, hogy maga a képzés stratégiája is megváltozott. Ahogyan Michelangelo Dell'Edera, az FITP egyik igazgatója mondta: "ma már a taktikát helyezzük előtérbe a technikával szemben, és a szervát és a returnt favorizáljuk, az alapvonal-ütések ipari mennyiségű ismételgetése helyett."

Azt tartja a szakirodalom, hogy a teniszben egy nemzet felemelkedéséhez három C betűre van szükség: coaches, competitions, courts. Vagyis: edzők, versenyek és pályák. Utóbbiak tehát épültek, a versenyekkel azonban gondjaik voltak. Hiszen hiába volt Róma stabil és nagy presztízsű helyszíne versenynaptárnak, maga a verseny az ezredforduló tájékán egy rosszul szervezett, veszteséges zűrzavar volt inkább. Nyomaiban sem hasonlított arra, amit az elmúlt két hétben megtapasztalhattunk. Ráadásul az olaszok 1990 és 2000 között az általános érdektelenség miatt hét ATP-torna rendezési jogát veszítették el, úgy, hogy a végére a rómain kívül mindössze egyetlen női tornájuk maradt Palermóban.

A szövetség ezért elkezdte támogatni azokat a klubokat, melyek hajlandóak voltak Future- és Challenger-tornákat rendezni. Nem rögtön az ATP Finalsre mentek rá – persze most már az is Olaszországban marad 2030-ig, mint ahogyan a Dk-döntő is Bolognában lesz a következő években –, hanem ezeket a kisebb tornákat és az azokat rendező klubokat kezdték el támogatni. A cél az volt, hogy az olasz játékosoknak ne kelljen annyit utazniuk ezekre a tornákra, akár vonattal is elérjék azokat, továbbá, hogy minél több szabadkártyát kaphassanak a tehetségeik.

Ami pedig a harmadik C betűt, az edzőket illeti: az FITP cselekvési tervének köszönhetően ma már az olasz edzők vesznek részt a legnagyobb számban nemzetközi edzőképző tanfolyamokon, és csak Alberto Castelliani - az egyik legtekintélyesebb olasz edző - 40 különböző workshopot tart évente országszerte.

Mégis egyfajta decentralizáltság jellemzi az olasz teniszt.

A játékosokat hagyják, hogy azokkal és ott dolgozzanak, akikkel és ahol akarnak. Többnyire a szülőhelyük környékén és azzal az edzővel, aki felfedezte őket, akiktől az alapokat kapták. Ez nem azt jelenti, hogy az edzőket a játékosokat magukra hagyták volna, pont ellenkezőleg. Az edzőket ellátják a legfrissebb edzéselméleti anyagokkal, hozzáférést biztosítanak számukra akár a legmélyebb mérkőzésanalitikához is, a versenyzők edzéseit pedig fizioterapeuták és erőnléti edzők is segítik.

Helyben.

"Ez egy új kultúra, új megközelítés a szövetség részéről" - mondta Vincenzo Santopadre, Matteo Berrettini korábbi edzője. Nem akarják elválasztani a játékost az edzőjétől, nem akarják edzőközpontokba terelni, úgy gondolják, hogy a legjobb helyen a családja körében van.

És nem zavarja a szövetséget, hogy az olasz tenisz sztárjai ilyenformán csak nagyon áttételesen tekinthetők a szövetség ’termékének’,  hiszen valamennyi játékos saját csapatával érkezik meg a világelitbe, és többnyire ezzel a csapattal is folytatja. Nem az örökkévalóságig persze, Sinner is szakított Piattival, Paolini is Furlannal, Berrettini is Santopadréval, de összességében az a jellemző, hogy az olasz játékosok ragaszkodnak azokhoz, akikkel elkezdték. Talán a teljes olasz élvonalban nincsen annyi edzőváltás, mint Emma Raducanunál egy hónap alatt.

Nem gondolom, hogy mindez, amit itt felsoroltam, valami őrületesen bonyolult dolog lenne, és azt sem, hogy ne próbálták volna már meg sokhelyütt, bár a decentralizáltság azért némiképp újdonságnak tekinthető. A legtöbb helyen azért szeretik összeterelgetni a legjobbakat, ha másért nem, hát azért, hogy egymással játszanak, húzva egymást felfelé. Ám úgy tűnik, ahhoz, hogy ők egymással játszanak, nem kell kiragadni őket a megszokott közegükből.

Nem hiszem ugyanis, hogy Sinner kevesebbet edzett volna életében Musettivel, mint Fucsovics Marci mondjuk Marozsán Fábiánnal vagy Piros Zsombival.