Rafael Nadal – azért ez még nem egy nekrológ, hála az égnek

Rafael Nadal nem a Davis-kupa-döntőn fog visszavonulni. Rafael Nadal már vissza volt vonulva (szándékos germanizmus), ezt jól tudta mindenki, aki nem csak szerette, hanem követte is a pályáját az elmúlt húsz évben. A kérdés csak az volt, mikor jelenti be a visszavonulását; még a Davis-kupa-döntő előtt, vagy csak utána.

Rafael Nadal pályafutása valójában 2022. július 8-án ért véget (Roger Federer pályafutása valójában 2019. július 14-én ért véget), amikor nem tudott kiállni a Nick Kyrgios elleni wimbledoni elődöntőre.

Persze utána még ott volt a remény a rajongóknak, hogy esetleg csurran-cseppen még valami, de – legyünk őszinték – ennek nem igazán volt már semmiféle realitása, és nem is számított egyáltalán. Rafael Nadal pályafutása nem a csurran-cseppenről szólt, az ő esetében az, hogy leesett még egy tornadöntő Bastadban, hogy volt még egy-két jó meccse, Grand Slam-nyolcaddöntője – lényegtelen. 

Az ő esetében az egyetlen valódi hozzá méltó kérdés az volt már jó ideje, hogy ő volt-e minden idők legnagyobb teniszezője. A legnagyobbság azonban nem arról szól, hogy ki kinek szurkol. A valóságot nem hajlítgathatja senki a saját vágyai szerint. 

Így ma, amikor a bejelentés megtörtént, azt mondani, hogy igen, Nadal volt a legnagyobb, egyáltalán nem egyszerű, hiszen Novak Djokovic már több Grand Slamet nyert nála. 

És ennél azért aligha van feljebb. És még csak a múlt idő sem állja meg a helyét. Rafael Nadal nem csak volt a küzdés maga, hanem lesz és marad is, gyaníthatóan mindörökre. Vagy legalábbis marad azoknak, akik láthatták játszani. És ami fontos: adatott neki jó tizenöt év, talán húsz is, amikor ezzel – hogy ő maga a küzdelem – nagyjából mindenki tisztában is volt körülötte.

És ő így élte az életét. És így fogja élni eztán is. 

Nem az fog számítani, hogy ez a 22 lehetne éppen huszonöt is, ha mondjuk azt a fonák egyenest pályára tolja a dupla breakért ott Melbourne-ben, a döntő játszmában Novak Djokovic ellen, abban a több mint 6 órás döntőben, hanem az számít majd, hogy ő volt az, akit majd két évtizeden keresztül azonosítottak egy sportággal. És nem azért azonosították, mert mindig ő nyert – mert ez csak a pályafutása első felében volt igaz –, hanem azért azonosították, ahogyan nyert. Mert ahogyan ő nyert, annál ahogyanabbul nyerni nem nagyon lehet. És nem csak a teniszben nem lehet, hanem a többi sportágban sem nagyon. Ugyanígy talán nyertek néhányan ebben-abban, de jobban talán még soha senki sem. 

Példákkal nem hozakodom (E.P.).

Mégpedig azért nem, mert amikor olyanok után kutatunk, akik annyit adtak a világnak, mint Rafael Nadal, akkor már nem igazán sportolók jutnak az ember eszébe. Sokkal inkább művészek, és azok közül is talán a legnagyobbak.

Ám Rafael Nadal itt él velünk, itt marad velünk örökké, ugyanúgy, mint egy festmény, egy vers vagy egy szimfónia. Nincs okunk sírásra, amit kaptunk, az jóval több, mint amit az ember egy sportolótól valaha is remélhetett.