Federer barátai és családja körében vonulhatott vissza, talán még jobb is, hogy így alakult

Roger Federer ezekkel a szavakkal nyugtatta gyermekeit, miután Rafael Nadal oldalán lejátszotta profi pályafutása utolsó mérkőzését.

Felvetődhet a kérdés, hogy mi a fontosabb: úgy befejezni egy karriert, hogy csúcson vagy, vagy úgy, ahogy Federernek sikerült. Barátai és családja társaságában, úgy, hogy az egész világ együtt zokogott az idő múlásán.

Biztosan lesz olyan, aki az első verziót választaná. Volt természetesen erre is példa, elég hogyha a sportágon belül maradva a 14-szeres Grand Slam-bajnok Pete Sampras pályafutására gondolunk, aki a 2002-es US Open-győzelem után tudta befejezni. Hazai pályán, trófeával a kezében. Igaz, a hivatalos bejelentésre 2003. áprilisáig kellett várni, de "Pistol Pete" lett az egyetlen játékos, aki megnyerte az utolsó Grand Slam-tornát, amin elindult.

És hogy továbbra is a tenisznél maradjunk, nem minden visszavonulást leng körül happy end.

Serena Williams csontig hatoló búcsúlevelében kifejtette: semmilyen boldogságot nem érez visszavonulásával kapcsolatban, hiszen ennek a játéknak szentelte az egész életét. Az Ajla Tomljanovic elleni harmadik fordulós mérkőzése után is lehetett érezni rajta azt a fajta fájdalmat, amelyet a tenisztől való távolodás okoz neki.

Persze, van tétje a Laver-kupának is, de azért nem ugyanolyan, mint egy Grand Slam-tornának. És Serena Williams becsülettel helytállt a US Openen, bár ez szokatlan kijelentés az esetében. Ő nem szokott 'helytállni', ő ellene kellett az ellenfeleknek emelni a játékuk színvonalán, ha esélyt akartak teremteni maguknak. Téthelyzetben megélni, hogy 'lehet, már kevés vagyok', iszonyú érzés lehet. Vajon hol van a határ? Érzi az ember belülről, ha már nem a hegy csúcsán van, hanem elindult lefelé?

Roger Federer teste már nem engedett még egy Grand Slamet. Sem egy hagyományos versenyt. De ez talán nem is baj.

Biztosan őt is emésztették negatív gondolatok, de ezeket mi nem láthattuk, mert amikor már elénk állt a bejelentéssel, biztos volt a dolgában és elkönyvelte magában: itt a vége.

A sportág ikonja effektíve nyomás nélkül (és ez látszódott is rajta, amikor egy-egy félmosolyt elengedett a pontok között) játszhatta le az utolsót. Ráadásul Rafael Nadal oldalán, aki nélkül lehet, hogy ő maga sem jutott volna ekkora magasságokba. Az egész O2 Aréna állva tapsolt, mindenki ünnepelni ment ki péntek este. Mindenki tudta, hogy nem azért lép pályára, mert küzd az elkerülhetetlen ellen, hanem mert ő így döntött. Hogy szeretne még egyszer, utoljára, végleg elbúcsúzni mindattól, ami olyan fontos volt számára. És bizonyítania senkinek sem kellett. Esetében az igazán fontos, hogy ott tudott elköszönni, ahol a legtöbbet adta a világnak. A pályán.

Lehet, hogy nem trófeával, mint Sampras, lehet, hogy nem éles tornán ATP-pontokért küzdve vonult vissza. De keserűség és hiányérzet nélkül tehette.

És ennél többet nem kérhet az ember.