Kell változtatni a Laver-kupán az európai csapat sima győzelmét követően?

Véget ért a 2021-es Laver-kupa, amely a hangulatában hozta a szokásos színvonalat, az izgalmak viszont ezúttal elmaradtak, Európa tükörsimán, 14-1-re megnyerte a párharcot. Már a sorozat létrejötte óta benne volt a levegőben egy hasonlóan nagyarányú európai siker, ám egészen mostanáig – egy-egy bravúrnak, illetve a párosban nyújtott teljesítménynek köszönhetően – a világcsapatnak sikerült legalább megszorongatni Björn Borg csapatát.

Idén viszont minden balul sült el a világcsapat szempontjából, a szoros mérkőzéseket rendre elveszítették (Felix Auger-Aliassime és Diego Schwartzman egyaránt hozhatott volna egyéni párharcot), az európai nagyágyúkat mostanáig rendre megszorongató Nick Kyrgios csapnivaló formában érkezett meg a versenyre, a párosok közül pedig hiányzott az az extra teljesítmény, amit a korábbi években Jack Sock rendre betett a közösbe.

Európa négyből négy sikert számlál a Laver-kupa történetében, amelyhez hasonló dominancia előfordult a sorozatot megihlető Ryder-kupában is, 1971 és 1983 között például az Egyesült Államok sorozatban hétszer győzött az európai válogatott ellen. Ezzel együtt érdemes elgondolkozni azon, hogyan lehet izgalmasabbá tenni a versenyt, vagy másképp fogalmazva: milyen módszerrel lehetne elkerülni, hogy ennyire nyilvánvaló erőfölényben legyen az egyik válogatott.

Az élsportban természetesen vannak ciklusok, bőven benne van, hogy az európaiak dominanciája teljesen eltűnik néhány év leforgása alatt, ám a feltörekvőben lévő generáció, élen az olaszokkal és a US Open-negyeddöntős Carlos Alcarazzal, kevés jót ígér a világcsapatot összeállító kapitánynak. Ez pedig igazából senkinek sem jó, hiszen hosszú távon akkor tud igazán értékes brand lenni a Laver-kupa, ha minden évben kiélezett, öldöklő küzdelem folyik a győzelemért.

2017-ben a Laver-kupa egy sima bemutatóversenynek tűnt, hogy aztán villámgyorsan kiderüljön, ezeket a meccseket a játékosok pontosan úgy kezelik, mintha egy ATP-döntőben lépnének pályára. Ez, valamint az esemény ikonikussá váló képei, köztük az egymás nyakába boruló Federer és Nadal látványa, gondoskodtak arról, hogy a Laver-kupáról szép lassan lekerüljön a barátságos jelző, amit később az ATP is nyomatékosított azzal, hogy a versenynapár része lett a torna.

Éppen ezért a teljesítménykiegyenlítő megoldásokkal óvatosan kell bánni, az ugyanis visszaadhatja azt az érzést, hogy a Laver-kupa inkább egy show, ahol a szórakoztatás mindenek felett áll, és nem egy olyan esemény, ahol a győzelem az egyetlen cél. Néhány érdekesebb koncepciót azért megvizsgáltunk, mennyiben szolgálhatnák a sorozat érdekeit, és milyen hátrányokkal járna az alkalmazásuk.

Jelenleg a kapitányokat egyetlen dolog köti a csapat összeállításánál: a földrajz. (Kettő, ha a sérüléseket és az egyéni motivációt vesszük, de ez a koncepció szempontjából most másodlagos.) Európánál legfeljebb a bőség zavara okozhat problémát, idén például úgy sikerült feltölteni csupa top 10-essel a keretet, hogy Federer, Nadal, Djokovic és Thiem sem tudta vállalni a játékot. John McEnroe és a világcsapat legfeljebb csak álmodozhat hasonló luxusról.

A teljesítménykiegyenlítést szem előtt tartva felmerülhet, hogy megszüntessék a kapitányi szabadságot, és meghatározzák, maximálisan hány játékost lehet behívni a top 10-ből, esetleg kötelező lenne a berakni egy-egy U21-es teniszezőt. Ezzel a megoldással kiküszöbölhető lenne, hogy az egyik csapat számottevően erősebb legyen a másiknál, és sokkal nagyobb eséllyel kerülhetnék el az ideihez hasonlóan egyoldalú végeredményt.

Hogy egy ehhez hasonló változtatás miért nem feltétlenül lenne célravezető, arra Borg mutatott rá: „Szerintem a Laver-kupán a világ legjobb játékosainak kell részt venniük. Ez nagyon fontos. Az elképzelhető, hogy egy juniort vagy bárkit berakunk a csapatba, de a legjobb teniszezőkre van szükségünk. Mindenki ezt akarja.” A kieső (és többnyire motivált) világsztárokkal sokkal többet veszítene a torna, mint amennyit az egyenlőbb küzdelemmel nyerne.

A nézők értelemszerűen azért fizetnek, hogy a legjobb játékosokat láthassák testközelből, akár olyan formában is, amire korábban még nem volt példa, mondjuk azt, hogy a tenisz történetének egyik legnagyobb rivalizálásáért felelős duó egy csapatban fut ki a pályára.

Új dimenziót adhatna a versenynek, ha a kapitányoknak a mostaninál nagyobb szerepük lenne. McEnroe-nak kétségtelenül okozott némi fejtörést a csapat összeállítása és a megfelelő taktika kidolgozása, Borg viszont meglehetősen kényelmes helyzetből indulhatott, hiszen a tornák többségénél adott volt, kiket fog berakni a csapatába. Sőt, erős a gyanú, hogy a szálakat leginkább Federer mozgatta, aki egyébként elismerte, szívesen lenne egy napon névleg is európai kapitány.

Érdemes lehet tehát elgondolkozni azon, hogyan növeljék a kapitányok felelősségét és a döntéseik jelentőségét. Csak egy példa: amennyiben minden játékoshoz hozzárendelnének egy értéket az eredményeik, világranglista-helyezésük és az aktuális formájuk alapján, a kapitányoknak pedig egy előre meghatározott költségvetés szerint kell csapatot építeniük, máris érdekesebb a válogatás folyamata.

Bár a koncepció érdekes, nyilvánvaló hátulütői is lennének, köztük az, amit már az előző topiknál is tárgyaltunk: csökkentené a topjátékosok számát, ami a színvonalnak és a jegyeladásnak ugyanúgy rosszat tehet. Arról nem is beszélve, hogy a fantasyligás koncepció igencsak felerősítené azt az érzést, hogy a Laver-kupa végeredményben nem más, mint egy nagyon szépen felépített, igényesen megszervezett bemutatótorna.

Mi van akkor, ha nem a teljesítménykiegyenlítés felől közelítjük meg a kérdést, és inkább azt vesszük alapul, hogyan lehetne továbbfejleszteni a Laver-kupát? Mondjuk azzal, hogy a tornák egy igen jelentős részéhez hasonlóan egyszerre versenyeznének a férfiak és a nők, annyi csavarral – és ez passzolna a Laver-kupa egyediségéhez -, hogy egy mezőnyben, közös célokért küzdenének. A megboldogult Hopman-kupa óta nincs hasonló verseny a tenisz versenynaptárában.

Maga a Hopman-kupa mindig is a határon billegett, több volt bemutatótornánál, a presztízsét azonban nem lehetett az ATP vagy a WTA versenyeihez mérni, ám a színvonal és különösen a hangulat általában fantasztikus volt. Nehezen lehetne elfelejteni azt a pillanatot, amikor Roger Federer és Serena Williams egyszerre lépett pályára, ami a maga nemében hasonló kuriózum, mint amikor összeállt a Federer-Nadal páros 2017-ben.

Az sem mellékes, hogy a női teniszben sokkal kiegyenlítettebb a verseny Európa és a világ többi része között, 2017 óta 9-10 a GS-győzelmek aránya az európai és a nem európai játékosok között. Talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy a nőknél jelenleg nem Európa adja a legjobb játékosokat: Naomi Osaka ebben az időszakban négy Grand Slamet nyert, Ashleigh Barty pedig kettőt, és magabiztosan őrzi az első helyét a ranglistán.

A verseny egyértelműen élesebb lenne a két csapat között a nőkkel együtt, ám nem csak az európai csapat vs. világcsapat dimenzióban érdemes vizsgálni a kérdést. A Laver-kupához mindig is hozzátartozott az az érzés, hogy ez valami egészen mást kínál, mint amit a hagyományos teniszversenyek, ilyen tekintetben egy férfi és női csapatverseny bőven illene a képbe. Arról nem is beszélve, hogy olyan piacokat célozhatnának meg (Japán), ahol mostanáig talán kevésbé vetették meg a lábukat.

Természetesen az is elképzelhető, hogy a Laver-kupa jövője a mostani rendszerben is biztosított, és a torna hosszú távú öröksége szempontjából semmi jelentősége nem lesz az európai dominanciának. Az sem biztos, hogy az tartós lesz, elvégre a 90-es éveket meghatározó Sampras-Agassi rivalizálás idején is kevesen tippeltek volna arra, hogy az Egyesült Államok a következő két évtizedben odáig jut, hogy top 30-as játékosa sem lesz a férfiaknál.

A vészharangokat egyébként sem kell még kongatni, hiszen ez volt az első olyan Laver-kupa, amikor az első két nap alatt eldőlt a verseny érdemi része, és nem osztottak lapot az európaiak a világcsapatnak. Csapatversenyekben – erre kiváló példa a Davis-kupa – mindig gyakrabban borul a papírforma, mint az ATP-tornákon és a Grand Slameken, ezért aztán McEnroe-ék mindentől függetlenül bízhatnak abban, hogy előbb-utóbb eljön a világcsapat ideje is.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.