Anyámat egy rövidítésért – a legjobb teniszezők, akik sosem nyertek semmit

Arról nem is beszélve, hogy az előző mondatban Roger Federer neve tetszés szerint kicserélhető Rafael Nadaléra is.

És igen, könnyedén meg lehet találni azt a három-négy kulcsmeccset, ami tényleg egy labdán, Federer esetében többnyire egy meccslabdán dőlt el, és kétségtelenül igaz az is, hogy ha azokat a pontokat nem Djokovic nyeri, hanem Federer vagy Nadal, akkor most másként áll a Grand Slam Race.

Mint ahogyan sokan mondják azt is, hogy Andy Murray-ben több volt, mint három Grand Slam és két olimpia, és mint ahogyan a közvélekedés szerint Stan Wawrinka – a maga három Grand Slam-győzelmével – nemcsak, hogy kifutotta a pályáját, hanem még többet is nyert annál, mint amennyire hivatott volt. (Mondjuk annál, ami a karrierje első felében kinézett neki, annál tényleg egészen biztosan.)

Szóval, mint említettem, a siker relatív dolog, az, hogy ki miként tekint vissza a pályájára, sikeresként éli meg azt vagy éppen van benne hiányérzet, az teljes mértékben az egyéntől és a beállítottságától függ. Simán előfordulhat, hogy valaki, aki éppen csak belenyalt a legjobb százba, talán még ATP-tornát sem nyert sohasem, teljes elégedettséggel gondol vissza a karrierjére, és az is lehet, hogy valaki top 10-es játékosként, sokszoros dollármilliomosként és tornagyőztesként is úgy éli meg az egészet, hogy lehetett volna éppen ez sokkal jobb is.

És akkor lejjebb, az amatőr szintig még nem is merészkedtem. Mert ugye a tenisz azért is kiváló játék, mert bármennyire is fakezű vagy, bármennyire is tehetségtelen, ha lemész és játszol mondjuk másfél órát, akkor szinte biztosan lesz egyetlen olyan ütésed, ami miatt azt mondod:

Szóval nem kellenek ide dollármilliók, vannak, akik kevesebbel is beérik. Én magam például abszolút elégedetten gondolnék vissza a "teniszkarrieremre", ha csak egyetlen egyszer úgy tudnék a labdához érni, ahogyan Fabio Fognini tette napi rendszerességgel.

Azt persze nyilván nem tudhatom, hogy a Rómától a múlt héten, a karrierjétől pedig rövidesen búcsúzó Fognini miként tekint vissza majd a sajátjára, hogy elereszt-e egy Mammmmma mmmmiát és teátrálisan térdre borul, mint egykoron Wimbledonban, vagy kér egy eszpresszót és sztorizni kezd.

De az biztos, hogy középút az nem lesz, mert az az ő esetében sosem volt.

Ami Richard Gasquet-t illeti, aki rövidesen búcsúzik a Garroson, tőle ilyesmire nem számíthatunk, ő azért kevésbé teátrális típus, de az biztos, hogy ő is és Fognini is egy olyan karrier végére tesz pontot, amiről azért feltétlen érdemes beszélni, írni.

Azt nem tudom, hogy azokra a listákra felférnek-e, melyen azokat a legjobb teniszezőket szokták rangsorolni, akik sosem nyertek Grand Slamet, mert azokon a listákon többnyire azért olyanok szerepelnek akik, ha nyerni nem is nyertek GS-t, de döntőt legalább játszottak, ők pedig ugye nem tartoznak ezek közé. Sőt, Fognini még csak elődöntőt se játszhatott sohasem, neki egy 2011-es Garros-negyeddöntő a plafon. Gasquet-nak két wimbledoni és egy US Open-elődöntő azért összejött, ám mivel ott – időrendben – Federerrel, Nadallal és Djokoviccsal találkozott, nyerni nem nagyon volt esélye.

Még csak játszmát sem.

Fognininek egy Ausztrál Open páros-, (2015, Bolelli), Gasquetnek egy Garros vegyespáros-győzelem (2004, Golovin) azért összejött, de ezeket csak a történeti hűség kedvéért írtam ide, aligha ezek alapján a sikerek alapján emlékszünk vissza majd rájuk. Sőt, legyünk őszinték, egyáltalán nem győzelmek miatt emlékszünk majd rájuk. Annak ellenére sem, hogy Gasquet-nek ez legalább a Davis-kupában összejött még 2017-ben. Ám Fognini karrierjét jól jellemzi, hogy neki még ott sem, ő az elmúlt két év olasz DK-győzelmeiből már kimaradt.

Adná magát persze, hogy elkezdjek náluknál jóval kevésbé labdaügyes játékosokat sorolni (szándékosan nem írok tehetségest, ezt egyszer már megírtam (SZG#37 - Milák-ügy: lehetsz-e tehetséges úgy, ha nem mész le edzeni?), akik többre vitték, több vagy éppen nagyobb tornát nyertek, esetleg egy Grand Slam-döntőt játszottak, de nem teszem.

Véletlenül sem szeretném Schüttlerekkel, Clementtekkel beszennyezni a papírt.

Már csak azért sem, mert sokkal inkább azt szeretném, ha ez a cikk ünnepelné a Fognini-féléket. A létüket. Azt, hogy vannak ilyen teniszezők is. Mert legyünk őszinték, ez a játék Fognini, Gasquet, Rios, Leconte, Miroslav Mecir, Andrei Medvedev, vagy a még aktívak közül Paire, Bublik, Kyrgios, Monfils és Dimitrov nélkül nagyon nem lenne ugyanilyen. Sokkal kevésbé lenne szerethető, sokkal kevésbé lenne izgalmas, emlékezetes.

Hogy nagyon trendi legyek:

De még Sasha Zverevet is csak akkor, amikor széttörte az ütőjét a bírói széken. Kellenek ezek a játékosok, akiket sokan – és talán joggal – egyszerűen csak alulteljesítőkként aposztrofálnak, ám akik alighanem csak másodsorban azok.

Ricsi Gasquet 2007-ben úgy fordította meg a Roddick elleni wimbledoni negyeddöntőt, hogy ütött 93 nyerőt. Közülük sacc per kábé szerintem úgy hatvanat fonák egyenessel. És ez a 93 nyerő azt hiszem, hogy fontosabb, mint a fordítás maga.

Fognininél sem a Nadal elleni 0-2-ről behúzott US Open-meccset emelném ki, hanem sokkal inkább ezt a kis revüt, amit a Tennis TV rakott össze, mintegy negyedórás terjedelemben.

De Kyrgiosról is – ha nem számítjuk a taplóságait –, azt hiszem, az a láb között megütött nyerő jut mindenki eszébe Wimbledonból Nadal ellen, nem pedig az, hogy döntőt is játszott ott valamikor.

És lehetne ezt még sorolni napestig. Ráadásul azon túl, hogy ezek nélkül a labdazsonglőrök nélkül nem ugyanez lenne a tenisz, vissza kell térni oda, amivel az egész cikket kezdtem: hogy nem mindenki ugyanazzal elégedett vagy elégedetlen. Simán benne van a pakliban az is, hogy ők így valamennyien kereknek érzik ezt az egész történetet. Elégedettek azzal, amit elértek.

Ők ezt a játékot így tudták játszani, ezekkel az erényekkel, ezekkel a gyengékkel. Ha racionálisabban játszották volna, ha mindig minden pillanatban mindent a győzelemnek rendeltek volna alá, akkor azok talán már nem ők lettek volna. Ők ennyit tudtak beletenni. De ami még fontosabb: ennyit és így tudtak beletenni.

És nincsen ezzel semmi baj.

Senki sem kérdezett már a YouTube-on is, illetve podcast formájában az Eurosport podcastjei között, valamennyi nagy megosztón!