Novak Djokovic - Andy Murray: Héja-nász az avaron

"He never liked retirement anyway" - Sosem szerette a visszavonulást egyébként.

Vagy inkább: sosem szeretett egyébként visszavonulva lenni, csak ez így magyarul rettenetesen hangzik. Ellenben pontosabban kifejezi azt, amire Djokovic gondolt. Még akkor is, ha az, amire Novak Djokovic gondolt, amit írt, az nem is feltétlen fedi a valóságot. Hanem sokkal inkább csak egy szójáték. De ne szaladjunk azért ennyire előre.

Így jutottak el a 2011-es melbourne-i döntőig, amit egymással vívtak, és amit végül sima három játszmában húzott be Djokovic. Ezen a ponton nagy jelentősége volt annak, hogy a szerbnek már volt GS-trófeája, Murray felett pedig ott lebegett Damoklész kardjaként, hogy elbukhatja a harmadik döntőjét is zsinórban." (Szg#71- Andy Murray a legnagyobb vesztes)

Azt az Ausztrál Open-döntőt egyébként még további négy követte, összesen ötöt játszottak egymás ellen, és valamennyit Djokovic nyerte. Gyakorlatilag az ő lelkén szárad, hogy Andy Murray nem lehetett sosem bajnok Melbourne-ben, annak ellenére sem, hogy a legjobb időszakában, 2010-től 2016-ig talán itt nyújtotta a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt.

Nem lennék meglepődve, ha Nolénak sok minden más mellett ez is eszébe jutott akkor, amikor az edzőjét kereste. Egyfelől az, hogy Andynél kevesen tudnak többet arról, hogy mit kell játszani Ausztráliában (1), és kevesen tudnak keményebben dolgozni az off-seasonben (2). És talán felmerült benne az is, hogy valamelyest esetleg kárpótolhatja Murray-t azért az öt elrabolt győzelemért, és ha már játékosként nem jött össze, akkor edzőként legalább Ausztrál Open-bajnok lehessen belőle (3). Ahogyan Lendl Murray által lehetett wimbledoni bajnok, úgy lehetne Murray is Ausztrál Open-bajnok Djokovic által.

Ők ketten egyébként sosem voltak igazán rosszban (4), még akkor sem, ha sokan szerették volna a szurkolók közül ezt így látni.

Hogy vele nem lehet jóban lenni, hogy neki szurkolni vállalhatatlan. Apróbb szépséghibája a történetnek, hogy ugyanők egy jó darabig, Andy Murray-ről és az ő szurkolóiról is hasonlóképpen vélekedtek, csak aztán adódott egy potensebb ellenfél, akit még jobban lehetett utálni.

A szigetországon kívül szurkolói nem nagyon akadtak, ha Federerrel játszott, a nadalosok támogatták, ha Nadallal, akkor a Federer-fanok. Érdemben ez talán akkor változott meg, amikor Djokovic elkezdett egy jelentősebb szeletet kikanyarintani magának a tortából, ekkor ugyanis egyre többször sorakozott fel mögé a Federer- és/vagy a Nadal-tábor." (SZG#71, még mindig)

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy miért nem utálták egymást, akkor akár ez is lehetne valamiféle magyarázat, a közös gyökerek, a közös sors, a közös ellenség. Vagy inkább ellenfél, jobb helyeken (5). Bár azt hiszem, a nem utálásnak prózaibb okai vannak: egyidősek, együtt nőttek fel, ismerték egymást jól, és jól kijöttek egymással.

Ez persze nem jelenti azt, hogy közös történetük mindvégig csupa móka és kacagás lett volna. A 2015-ös melbourne-i döntő például nagyon parázs véget ért. 1-1 szettnél, Murray azok után, hogy egy tie-breaket követően kiegyenlített, brékelőnybe került a harmadik szett elején is, és egyértelmű fölényben volt. A szerb, ahogyan oly sokszor, csetlett-botlott, láthatóan komoly erőnléti problémákkal küzdött, amit a mérkőzést követő sajtótájékoztatón be is ismert. Murray taktikát váltott, nem azt a teniszt folytatta, amivel fölénybe került, hanem megpróbálta megdolgoztatni a sérültnek látszó Djokovicot. Nem jött be, ahogyan oly' sokszor, Djokovic ezúttal is feltámadt.

Ordította egy ponton, ám a meccs hátralévő részében már csak két játékot nyert.

Nyilván, ha ekkor kéri fel edzőnek Nole, Murray elküldi az édesanyjába, ám azóta eltelt tíz év, és Murray már akkor is pontosan tudta, hogy ezért a vereségért elsősorban ő volt a hibás. Az ő játéka puhult fel, az ő tenisze, koncentrációja esett szét. És minden bizonnyal azt is tudja, hogy nemcsak ő nem tudta soha megoldani az ilyen helyzeteket, hanem Federer és Nadal sem.

Persze a Federer-, a Nadal- és talán a Murray-szurkolók úgy gondolják, hogy egy ilyen eset után egy normális ember Djokovicot nem illeti szóval, ám ők azért azok akik, és nem pedig szurkolók, mert pontosan tudják, hogy ilyen esetekben nem a másikban kell keresni a hibát, hanem azzal kell foglalkozni, hogy ők maguk mit rontottak el. Persze, ideig-óráig dühösek nyilván a másikra is, ezért hűvösebb néha-néha egy-egy kézfogás, ezért hangzik el egy-egy erősebb mondat az interjúszobában, ám hosszú távon a kettejük közt lévő viszonyt nem az efféle afférok határozzák meg. (6)

És még csak nem is az, hogy Novak Djokovic és Andy Murray nagyon mást gondol a világról. (7)

Mást gondolnak a világról, mert másfajta értékrendet hoznak otthonról, (Judie Murray és Srdjan Djokovic milyen szép pár lennének 🙂), ám mindketten kellőképpen világpolgárok ahhoz, hogy ettől még remekül el tudjanak lenni egymással. Tudják, hogy attól, mert az egyik úgy gondolja, a vizet meg tudjuk tisztítani a gondolatok erejével, a másik pedig a világ egyik leghíresebb feministája, attól még éppen kiválóan dolgozhatnak együtt. Nem ezeken a dolgokon fog múlni az együttműködés sikere, még akkor sem, ha az elkövetkezendő két hónapban elég sok időt fognak együtt tölteni.

És nem azért tudnak egymással kiválóan együtt dolgozni, mert a siker, az eredmény utáni vágy mindent felülír, hanem azért, mert az, hogy mit gondolsz a világról, az nem annyira fontos kérdés az ő életükben, mint amennyire itt ma, mi Magyarországon azt gondoljuk. Náluk ez nem mindennapos téma.

Az együttműködés sikere sokkal inkább azon múlik majd, hogy Andy Murray mennyire tud tolerálni. Azt ugyanis Djokovic nagyon sokszor elmondta már, hogy néha nagyon nehéz vele együtt dolgozni. Nemcsak a színfalak mögött, hanem a mérkőzéseken is nagyon durván tud bánni a stábjával. Andy Murray olyan szempontból előnyös helyzetben van, hogy ő maga is ilyen volt világéletében (8). Ő maga is ugyanúgy perlekedett az övéivel, mint ahogyan Djokovic szokott.

A kérdésnek csak az egyik fele az, hogy Murray miként érzi magát a túloldalon, amikor az ő fejét ordítják le, a másik az az, hogy Djokovic mit gondol, hogy hogyan viselkedik majd. Hogy el meri-e ugyanúgy engedni magát, ahogy eddig, ahogyan az neki kell (sőt, szükséges!), vagy megpróbál majd moderáltabb maradni, csak azért, mert most már Andy Murray ül a bokszában?

Djokovic szempontjából egyébként a választás több mint észszerű. Egyfelől Murray a tenisz talán legnagyobb gondolkodója volt az elmúlt húsz évben (9), kívülről-belülről ismeri az egész mezőnyt (10), és egészen biztosan kiváló ötletekkel rendelkezik akár a Sinner, akár az Alcaraz elleni játékhoz is. Fejben egészen biztosan rengetegszer lejátszotta már azokat a meccseket, melyeket a teste végül nem engedett az elmúlt pár évben.

Ezen kívül még könnyen lehet, hogy:

Lehet, hogy végül mellé állnak azok, akiket mindig is szeretett volna, hogy mellé álljanak (11). Ne feledjük, nincs már Federer, nincs már Nadal, nincs már Serena sem, egy korszakból, a tenisz talán legfényesebb korszakából csak ő maga maradt egyedül. Ám egyedül talán kevés lenne. Ha egyedül állna oda, akkor ugyanúgy ellene volnának azok, akik ellene voltak eddig.

Murray-vel az oldalán azonban mindez megváltozhat. Így ők ketten együtt fogják képviselni ezt a felejthetetlen korszakot, ennél erősebb statement talán csak az lenne, ha Federer vagy Nadal is odaülne Murray mellé harmadiknak.

Az olimpia óta azt lehet érezni, hogy Djokovicnak szüksége lehet, egy újabb lökésre. Hogy egyfelől már tényleg minden megvan, másfelől pedig tényleg eltűnt mellőle szinte minden megszokott arc. Azt lehetett érezni, hogy szüksége lehet valamire, ami még egyszer utoljára (?) felpaprikázza. (12)

Az, hogy Murray miért vállalta, egyszerre egyértelmű és egyszerre bonyolult kérdés. Az egyszerű magyarázat nyilván az, hogy ez egy olyan felkérés, amire nem lehet nemet mondani. Bonyolultságát pedig az adja, hogy mégiscsak egy négygyermekes családapáról beszélünk, aki eddig sem tudott sok időt tölteni a családjával, hiszen a karrierje, a munkája ezt nem tette lehetővé. Murray-nek három lánya és egy fia van, a legkisebb lány márciusban lesz hároméves, és az nem merült fel eddig sem, hogy a családja vele tartson. Ő mindig a gyerekek nélkül járta a világot, nem úgy, mint Djokovic, Federer vagy Nadal.

Nem tudom, de úgy gondolom, ezért van ott az a kitétel a megállapodás végén. Ezért szól az egész csak az Ausztrál Openre. És azt hiszem, az, amit Djokovic írt, a "He never liked retirement anyway" ezért nem fedi feltétlen a valóságot.

Legalábbis még senkiről sem hallottam, aki ennyi utazás után ne szeretne végre otthon lenni kicsit.