Del Potro, a legnagyobb teniszszív visszavonul, de talán a legjobb csak most jön a számára

Vagy talán pontosabb, ha azt mondjuk: jelenthetett volna.

Takács Márton kollégánk egy csodálatos sportember karrierjét összegző, könnyeket előcsaló írásában már elmesélte a legfontosabbakat DelPóról. Hiányérzetünk nem nagyon lehet, mégsem tudjuk megállni, hogy ne írjunk mi is néhány gondolatot róla.

Tényleg nem arra akarjuk kihegyezni a dolgot, hogy a pohár inkább legyen félig üres, mint félig tele, de úgy érezzük, bizonyos dolgokat muszáj helyretennünk magunkban ahhoz, hogy le tudjuk zárni az ő karrierjét.

Hogy egyszerű szurkolóként eljussunk valahogy az elfogadásig, és ki tudjuk mondani: ennek így kellett lennie.

Azért nehéz az elfogadás, mert minden azt mutatta, hogy DelPo előtt nyitva áll egy megakarrier lehetősége. Még egy Federerrel, Nadallal és Djokoviccsal teletűzdelt érában is. Még egy olyan korszakban is, amikor olyan zsenik is beértek valahogy, és Grand Slameket nyertek, mint Wawrinka, és olyan félelmetesen nagy küzdők is major-győztesek, olimpiai bajnokok és világelsők lettek, mint Murray.

Delpónak mindene megvolt ahhoz, hogy sokszoros GS-bajnok legyen. A sportban persze nincs értelme a milettvolnaha kezdetű mondatoknak, úgyhogy nem is mennénk bele nagyon. Azon azonban talán érdemes egy picit elmélázni, hogy a GS-verseny is alapvetően másként alakulhatott volna, ha ő legalább a közelébe juthat annak a pályafutásnak, ami amúgy benne lett volna.

Már 2009 megmutatta, hogy teniszben utolérte a legjobbakat. Erre aligha van jobb bizonyíték, mint a US Open-trófea. De nemcsak a győzelem maga, hanem hogy egy tornán, egymás után verte meg Nadalt és Federert, sőt, talán még egyértelműbb bizonyíték az, ahogyan verte őket. Nadalt gyakorlatilag leteniszezte a pályáról, vízfakasztó szerváival és halálos tenyeresével esélyt sem adott neki.

Federer ellen más volt a döntőben. Őt inkább szívvel, hittel és fejjel fegyverezte le. Kellett hozzá persze az is, hogy a svájci egy kicsit kiengedjen és bizonytalankodjon 6:3, 5:4-es vezetésénél, amikor a 2-0-ért adogatott, de ezt most hagyjuk. DelPo óriásit küzdött, a szíve hatalmasakat dobbanva teljesen betöltötte a világ legnagyobb teniszstadionját, és mivel az idegrendszerét sem lehetett megtörni, végül Federer is kénytelen volt fejet hajtani előtte.

Ha már szív, idézzük csak fel a londoni olimpiát. Miután az elődöntőben egy valóban szívszaggató, de fizikálisan, mentálisan és mindenhogyan embert próbáló, négy és fél órás, döntő szett 19:17-es meccsen kikapott az akkor világelső Federertől, a bonzmeccsen legyőzte az akkor második Djokovicot.

De ne csak a szívről beszéljünk, mert persze az ott volt minden egyes mérkőzésén, ahogy a megkérdőjelezhetetlen tenisztudása is. De vannak meccsek, melyeket az Isten tudja milyen szakítószilárdsággal behuzalozott idegrendszere nélkül nem nyerhetett volna meg. Megint csak olimpiai példa, ezúttal Rióból, az első fordulóból ismét csak Djokovic ellen.

A szerb nyilván átkozta a sorsot, hogy az akkor a ranglistán a 150-en épphogy belül lévő DelPót kapta ellenfelül az első körben. Mindketten iszonyatosan akarták a győzelmet, amiből aztán egy brutál jó meccs kerekedett. Majd kijavít, ha esetleg rosszul emlékszünk, de Szabó Gábor szokta mondani, hogy ez a(z egyik) legjobb meccs, amit valaha látott, legalábbis élőben. Hatalmas színvonal volt, elképesztő csata, és egy megtörhetetlen DelPo-fej, amely két tie-breakes szettben lenyomta A fejet, Novak Djokovicot.

És akkor a fentiekhez tegyük még hozzá a hitét. Mégis milyen mély hit kellett ahhoz, hogy a számtalan, karrierjét emésztő műtét után vissza tudjon térni?! Ráadásul olyan szinten, hogy felvegye a versenyt a legjobbakkal. És ezt ő megcsinálta újra és újra.

Szinte felfoghatatlan, hogy egy ekkora tehetségnek a saját teste szabjon gátat. Hogy szembeforduljon vele, és ne engedje őt kibontakozni. Biztosak lehetünk benne ugyanis, hogy a 2009-es DelPo-tenisznél lett volna még feljebb. Hisz aligha 20 évesen játssza valaki élete legjobbját. Gondoljunk bele, együtt fejlődhetett volna Federerrel, Nadallal és Djokoviccsal. Ki tudja, tán ők lettek volna a Nagy Négyes. Nem túlzás ez, hisz 25 (!) Grand Slamen nem tudott elindulni sérülés miatt, és sejthetjük, hogy a többin sem volt mindig teljesen egészséges.

Persze nem ő az egyetlen, akivel a teste így bánt. Nemrég írtunk az alpesi síző Carlo Jankáról, aki egyszerre kapott tökéletes, mégis tökéletlen testet a sportágára. Felfénylett egy szikrázó tehetségű versenyző, aki aztán nem tudott istenigazából kiteljesedni.

Persze a sportpályafutás, az eredménysor nem minden. Valakinek az élet jobban sikerül, mint a sport. Bár összességében, amit DelPo a sporttól kapott, az sem volt kevés. Mégis reméljük, hogy a Sors, a Nagyfőnök, vagy a Jósiten már kimérte rá a megpróbáltatások nagy részét.

És a legjobb még csak ezután következik a számára.