Carlos Alcaraz karrierje legjobb éve után sem érzi úgy, hogy a legendák nyomába ért volna, nagyon messze van még Federertől, Nadaltól és Djokovictól

A spanyol úgy lett év végi világelső, hogy Sinner az eltiltása miatt nem játszott teljes szezont. Mindez azt jelzi, hogy Alcaraznak még mindig van egy kis lemaradása a kiegyensúlyozottság terén, az év második fele azonban róla és az olaszról szólt.

Rómától kezdve sorban játszották a nagy döntőket: Roland Garros, Wimbledon, US Open, világbajnokság, egyértelműen kijelölve az új korszak határait.

Alcaraz és Sinner rivalizálását pont az teszi különlegessé, ami mindig is jellemző volt a tenisz nagy párharcaira: mindketten figyelik, miben jobb a másik, miben vannak hiányosságaik, és ennek megfelelően fejlesztik a játékukat. Miközben a spanyol azt nyomozza, hogyan lehetne stabilabb teniszező (és elég jó úton jár), az olasz próbálja kreativitással és több variációval kiegészíteni a sziklaszilárd játékát.

A hatszoros Grand Slam-bajnok spanyol többek között a kettejük közötti dinamikáról is nyilatkozott a Marcának, de beszélt a generációváltásról, a Davis-kupáról, a motivációjáról, és arról, melyik vereség fájt neki a legjobban a karrierje során. Spoiler alert: nem egy egyéni találkozóról van szó.

Nos, Djokovic még aktív. Az évek mennek, Djokovic azonban még ott van, negyedik a világranglistán, és minden Grand Slamen elődöntős volt. Megvan a játéka és a motivációja, a teste is lehetővé teszi, hogy folytassa a versenyzést és az élmezőnyben maradjon. Való igaz, hogy az utóbbi években Jannik és én voltunk ott leginkább mellette, néhány másik játékossal kiegészülve. Fejben azonban mi ketten. Szóval lehetséges, hogy lassan átlépünk egy az új generációba.

Szerintem ez oda-vissza igaz. Az elmúlt két évben két vagy három meccset veszített el, a többségét ellenem. Jannik is elemzi a meccseket, azon gondolkozik, miben kell fejlődnie, hogy gyakrabban legyőzze azt a játékost, akit nem tudott. Ez így logikus és normális. Én több játékostól kaptam ki, de arra fókuszálok, hogy fejlődjek és úgy végezzem a dolgom, hogy mire újra egymással játszunk, sokkal jobb játékos legyek.

Miamiban, azt hiszem. Igen, Miamiban.

Egyre kevésbé támaszkodom rá. Sokszor előfordul, hogy Juanqui és Samu beszélnek vele, és így jutnak el hozzám az instrukciók. Én akkor beszélek vele, amikor ki kell adnom magamból valamit. Istennek hála Miami óta nem éreztem a kényszerét annak, hogy ventiláljak, mert minden rendben ment. A pályán és azon kívül is nagyon jól éreztem magam.

Egyedül Valenciában voltam élőben a Davis-kupán, egy Spanyolország-Németország meccsen. Láttam David Ferrer történelmi meccsét Philipp Kohlschreiber ellen. Az egy hihetetlen pillanat volt.

Igen, már mesélt az érzéseiről korábban, a kulisszák mögötti dolgokról. Mindig azt mondja, hogy olyan pillanat volt, ami alighanem mindent megváltoztatott.

Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy előbb vagy utóbb eljön az én pillanatom. Remélhetőleg minél hamarabb megtörténik, de egyszer eljön.

Akkor nagyon nehéz és szomorú pillanat volt. Az egyéniben elvégeztem a feladatot, de ott voltam a párosban is, és felelősnek tartom magam, hogy nem jutottunk tovább. Nagyon nehéz pillanat volt. De a párizsi olimpián sokkal nehezebb volt elveszíteni vele a negyeddöntőt.

Vitán felül. Nagyon magam alatt voltam a meccs után.

Még a közelükben sem vagyok.

Az a legjobb, hogy sok ajtót megnyit, példaképekkel, fontos emberekkel találkozhatsz, olyan helyekre juthatsz el, ahova máskülönben nem lenne esélyed. Az a rossz benne, hogy nem engedheted el magad annyira, amennyire szeretnéd. Két lábbal a földön járok, könnyedén megközelíthető ember vagyok, de nem tudok anélkül sétálni egyet, hogy ne állítana meg valaki, ne ismernének fel, és ne érezném azt, hogy épp megfigyelnek. Ez a legrosszabb a hírnévben.

Dolgozunk rajta, még nem pontosan tudjuk, hogyan fogjuk megcsinálni, de biztos vagyok benne, hogy jövőre már lesz valami.

Nem, és nem is volt tervben.

Igen, mert nagyon érzelmes és szép pillanat volt, pont ahogyan megérdemelte. Rogerrel, Novakkal és Andyvel. A bejátszott videók, a Roland Garros, az emlékplakett. Varázslatos volt a búcsúztatása.

Nyilvánvalóan szeretném, mert az azt jelentené, hogy kiérdemeltem a karrieremmel.

Visszalépésnek érezném. A teniszt faütőkkel kezdték, aztán fémre, alumíniumra váltottak, most pedig olyan típusú ütőink vannak, amelyek nagyobb pörgetést tesznek lehetővé. Régebben laposabb volt a játék, többet nyesték a labdát, nem volt annyira gyors. Az évek során folyamatosan gyorsult, Rafáék már sokkal gyorsabban teniszeztek, mint a korábbi játékosok, most pedig még nagyobb a tempó. Nem mehetünk szembe a fejlődéssel. Fel kell készülnünk fizikailag a mostani sebességre. Szóval engem nem vett meg ezzel az ötlettel.

Nem, ezt egyelőre még nem látom. Évről évre szeretnék haladni, és mérlegelni, mennyit enged meg a testem. És persze, hogy van-e motivációm. Most még nem nagyon gondolkozom azon, hogy itt leszek-e még 33 vagy 38 évesen. Természetesen figyelek magamra, hogy a lehető leghosszabb legyen a karrierem.