A hattyú halálára

Novak Djokovic megérdemelten nyerte az Australian Opent, ehhez kétség sem férhet. Egyfelől azért, mert - talán ha négy játékot leszámítva - az egyik legjobb teljesítményét nyújtotta amit valaha láttunk tőle Grand Slam döntőben. Sőt, továbbmegyek, a sportág egyetemes történetében sem nagyon sokszor volt példa arra, hogy valaki ilyen fontos mérkőzésen ilyen szinten játsszon. Pláne úgy, hogy az ellenfél is nagyszerűen teniszezik, hiszen ne feledjük, az első két és fél órában Murray-re sem lehetett panasz.

Szóval a siker teljesen megérdemelt, Novak Djokovic pillanatnyilag a világ legjobb teniszezője, a gond mindössze azzal a négy játékkal volna. Nem azzal, hogy ott nem ment neki jól, az teljesen természetes. Ilyen hosszú mérkőzésen az, hogy valaki pár perce elkalandozik, pár percig rosszul játszik, az teljesen rendben van. Szett elején jártunk mindkétszer, Andy Murray nagyon jól ütötte a labdát, Nole kevésbé, így aztán a skót mindkétszer brékelőnybe került.  Tucattörténet lenne, ha csak ennyi történt volna, igaz tucattörténet így is, hiszen Novak Djokovic ezt a hirtelen halált, majd a nem kevésbé hirtelen feltámadást már kismilliószor bemutatta eddigi karrierje során. Bedőlt már neki gyakorlatilag mindenki, hogy mást ne mondjunk, Nadalnak is ráment erre az egész színjátékra egy Grand Slam trófeája, pedig a spanyol mentálisan talán a legerősebb az egész mezőnyben. Murray is elmondta a meccs után, hogy tisztában volt vele, hogy ez lesz - hogy Djokovic egyszer majd hirtelen csak nyeklik-nyaklik, küzd szinte az életben maradásért, szuszog rettentően, rebegteti még talán a szempilláját is, majd hirtelen feltámad - de nem tudott ellene semmit sem tenni. Hiába foglalkozott csak magával, akkor sem.

Így, egy nappal a döntő után az izgalmas kérdés nem az, hogy Djokovicnak joga van-e azt csinálni amit csinált, hiszen nyilván van, mivel nem követett el semmit, ami ütközne a szabályokba, az izgalmas kérdés az, hogy mi, teniszbarátok miként reagáljunk a történtekre.

És itt két nagyon világos vélemény látszik körvonalazódni:

Egyfelől a tenisz egy olyan sportág amely szereti a hagyományait. Nyilván létezik sífutó és petanque etikett is, ám a teniszetikett talán picit híresebb náluk, ami nyilván nem véletlen. És bár az előbb azt írtam, hogy Nole semmi olyat nem csinál, ami ütközne a szabályokba, azt el kell mondani, hogy ebbe a bizonyos etikettbe azért ütközik az efféle színészkedés. Persze nyilván az etikett sem állandó, régen nyögni se nagyon nyögtek, színes pólóban sem játszottak, ujjatlanban pedig a teniszklubok három kilométeres körzetében sem lehetett tartózkodni. Manapság mindezt lehet, ami persze nem jelenti azt, hogy a Hattyú halálát is elő lehet adni egy-egy szett után. Előfordulhat persze, hogy valaki azon a véleményen van, hogy elő lehet, de ha előadja, akkor vállalja annak következményeit is. Gondoljon arra, hogy esetleg akadnak olyanok akik szerint ez mégsem fér bele, és legfőképpen ne sajnálkozzon azon, hogy nem említik egy lapon azokkal a nagyságokkal, akik nem adják elő. Mint például Roger Federer és Rafael Nadal.

A történet azonban nem ilyen egyszerű, korántsem fekete vagy fehér.

Manapság John McEnroe az egyik legelismertebb szakértő és szakkommentátor a világon, olyan ikon, akinek játékára, személyiségére azok is meleg szívvel gondolnak vissza, akik ennek a bizonyos teniszetikettnek feltétlen hívei. Pedig John McEnroenál rondábban alighanem kevesen viselkedtek teniszpályán a sportág történetében. Ahogyan ő ordított, úgy soha nem ordított senki. Sem bíróval, sem ellenféllel, sem labdaszedővel, sem senkivel.

Ha feltételezzük Novak Djokovicról a legrosszabbat - tudniillik, hogy a színészkedés része az eszköztárának, része a taktikájának, hogy minden amit tesz szándékos - akkor sem feltételezhetünk többet/rosszabbat, mint amire McEnroe esetében manapság már nosztalgiával gondolunk vissza. Mindketten ilyen-olyan jelenetekkel próbálták kizökkenteni az ellenfelet.

Az egyik eljátssza a nagyhalált a másik leordította a bíró fejét.

Nincs különbség, nem lehet különbség.