Eurosport
A hattyú halálára III. - Az érme másik oldala
Publikálva 03/02/2015 - 19:28 GMT+1
Djokovic igen is szokott a halálán lenni a pályán. De mi van, ha ez őszinte?
Fotó: Eurosport
Szabó Gábor egy nappal az Ausztrál Open döntője után írt a szerb világelső hirtelen halálairól. Azután pedig arról is, mit szól a dologhoz Andy Murray. Írnék most én is róla, egy nagyon más szemszögből.
Hadd szögezzem le a legelején: elfogult vagyok. Elfogult vagyok, mert kifejezetten kedvelem Novak Djokovicot. Kedvelem és tisztelem a játéktudásán túl benne azt, amilyen lazasággal (és amilyen élethűen) utánozza a „kollegáit”, azt, amilyen sok nyelven tud és akar is nyilatkozni, és azt, ahogy a családjáról, vagy épp az ellenfeleiről beszél. Meg persze azt, hogy két olyan fantasztikus teniszezőhöz, mint amilyen Federer és Nadal, fel tudott nőni, olyannyira, hogy nem csak hogy lehet, de kell is őt az előbbi kettővel egy lapon említeni.
Azt is hozzá kell tennem, hogy sosem zavart, ha letépte a pólóját, vagy éppen veregette a mellét. Sőt, az érzelmek ilyen teátrális kifejezése mögött én nem a megjátszást láttam, sokkal inkább egy olyan "szerbes" virtusban megnyilvánuló őszinteséget, ami persze lehet, hogy idegen tőlünk nézőktől, vagy ismeretlen a tenisz világban, de szerintem becsülhető.
Ahogy a fentiek alapján már sejthető, jómagam nem egészen a hattyú halálát láttam a melbourne-i fináléban, és korábban sem. Az én olvasatom szerint a hirtelen halálok és az azokat követő főnixszerű feltámadások nem egy sportolói eszköztár részei, pláne nem annak fegyverei. Sokkal inkább a korábban már említett virtus eredményei. Mert igen, én is láttam, amikor húzta a lábát, fájlalta a kezét, fogta a fejét, vagy egyszerűen hanyatt vágta magát... Láttam azt is, amikor olyan teátrális szenvedéssel támolygott a pályán, mintha élete utolsó labdameneteire készülne, de azt hiszem, ezek nem taktikai húzások. Pont úgy nem, mint ahogyan a meccs után letépett póló sem az. (Számomra e kettő éppen egyenértékű a tekintetben, hogy mindkettőt könnyű félreérteni, holott ezek egyike sem az ellenfélről, a közönségről, vagy a külvilágról szól, sőt megkockáztatom, nem is igazán nekik címzett.) Ezek Novak Djokovic hihetetlenül expresszív és minden bizonnyal felnagyított érzelmei, amiket viszont, - úgy gondolom - ő maga ilyen mértékben is él meg. Mert ahogy én látom, a világelső egy amolyan „ami a szívén az a száján”, vagy jobban mondva, ami a „szívén, az a testbeszédén” típusú ember.
Innen nézve a mostani (és a korábbi) hirtelen halálai egyszerűen olyan hullámvölgyek a meccsen, amelyet jelentősen elmélyít maga a mód, ahogyan Djokovic kezeli azokat. Ha ugyanis olyan intenzitással engedi át magát egy játékos az érzelmeinek, mint ahogy az róla látszik, akkor bizony egy mélypont sokkal mélyebb lesz. És e szerint, ha kívülről azt látjuk, hogy a halálán van, az elsősorban nem az ellenfelének, de még csak nem is nekünk, nézőknek szól. Az annak a Novak Djokovicnak és arról a Novak Djokovicról szól, aki - lehet, hogy minden „épeszű” kívülálló egybehangzó véleménye szerint nem kéne, hogy a halálán legyen, saját megítélése szerint mégis - a halálán van. Na meg arról is szól, hogy (és ahogy) ezzel küzd.
Márpedig miért ne tűnhetne ez a küzdelem sikeresnek és világelsőhöz méltónak, ha az érmét erre a másik oldalára fordítjuk, és azt gondoljuk, hogy Nole őszinte, és azt feltételezzük, hogy ilyenkor a halál oka, vagyis Djokovic igazi ellenfele nem is a fáradság, a sérülés, vagy épp a másik oldalon adogató játékos. Hanem saját maga.
Akit ráadásul (jelen esetben) le is győzött.
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés