Szurkolói lélektan

(Napokig gondolkoztam, hogy megjelenjen-e ez a cikk, pedig már hétfőn megírtam.)

Ezt most szurkolóként írom. Mert elárulok egy titkot, olyan nincs, hogy valaki mindig hideg fejjel és hideg szívvel, semlegesen közvetít, ír vagy néz. Lehet tanulni a hidegfejűséget és a hidegszívűséget: az évek múlásával és a közvetített meccsek számának növekedésével egyre jobban el tudsz vonatkoztatni az egykori szurkolói önmagadtól. Talán már az az idő is eljön, hogy korábbi riválisokra egyforma szeretettel és tisztelettel nézel, néha talán már felül tudsz emelkedni az önző vágyaidon, és azt is értékeled, hogy ők most itt ketten, ennyi idő után, egyáltalán.

Hülyének fogtok nézni, ha ezt elolvassátok, de nem baj. Az az igazság, hogy én is hülyének érzem magam. Naivan azt hittem, hogy a munkám szépen lassan kiölte belőlem a szurkolói lélektan megmagyarázhatatlan tüneteit és tudatosan eljutottam odáig, hogy ne a szívemmel, hanem az eszemmel tekintsek egy teniszmeccsre.

Lehet, hogy tényleg hülye vagyok, de nem vádolhattok szűklátókörűséggel. Pete Samprasért rajongtam kiskoromban, de a végén annyira megszerettem Andre Agassit, hogy ma már elmosódik a kettejük közötti rivalizálás, hiszen Agassi utolsó sikereiért is őrülten szurkoltam. Világéletemben a támadótenisz, a szerva-röpte, az elegáns egykezes fonák rajongója voltam, de képes voltam fanatikusan drukkolni Lleyton Hewittnak (ez Gábor hibája, hahaha).

Vasárnap két dolog miatt szurkoltam Roger Federernek. Az egyik az, hogy az ő tenisze jobban tetszik szinte mindenki másénál. A másik pedig az, hogy az elődöntője után az a fatalista gondolat kerített hatalmába, hogy ez az utolsó lehetősége. Rafael Nadal még ki sem állt a saját elődöntőjére, de már akkor azt gondoltam, kizárt, hogy ő ne nyerjen még Grand Slamet.

Nem volt tehát más választásom.

Isten látja lelkemet, nagyon szeretem Rafael Nadalt. Mint embert, mint sportolót, mint a sportember klasszikus, legendás, végtelenül alázatos, szimpatikus megtestesítőjét. Olvastam a könyvét, különlegesnek találom benne azt a Superman/Clark Kent kettősséget, ami az önéletrajzából is tisztán kirajzolódik. Tiszta szívemből szurkolok neki a Roland Garroson, és őszintén mondom, az sem bántana, ha megközelítené Federer tizennyolcát.

De most nem volt más választásom.

Nem emlékszem már arra, hogy hol és mikor, de Roger Federertől elhangzott egy mondat az egyik meccse után. A közönség felé mondta:

Azaz, "köszönöm srácok, tényleg éreztem az energiátokat." Ez a mondat bennem ragadt.

Mert, ezt most nyíltan kimondom, a szurkolók azon őrült csoportjába tartozom, és remélem, sokan vagyunk ebben a csoportban, akik a világtól teljesen elrugaszkodott, tudományosan és szakmailag legkevésbé sem bizonyított idióta viselkedésformát vesznek fel, ha átmennek szurkolóba.

Meggyőződésem például, hogy sokat segítek kedvenc játékosomnak azzal, ha nem nézem a meccsét, vagy a meccsének azt a részét, amikor épp bajban van. (Valljuk be őszintén, ez nem egy szerencsés hozzáállás kommentátorként.) Persze a felnőtté válás alatt rájöttem, hogy ez valójában nem egy szerencsét hozó babona, egész egyszerűen ideggyenge vagyok az ilyen jellegű, tehetetlenséggel járó feszültség elviseléséhez.

Ennek ellenére biztosan tudom, hogy Roger Federer azért jutott 2009-ben döntőbe Juan Martín del Potro ellen a Roland Garroson, mert döntő szett brékhátrányban fogtam magam, és kijöttem a Philippe Chatrier stadionból, és bementem a szurkolói ajándékboltba, hogy vegyek egy garrosos pulcsit, mert fáztam. (Gábor ott volt, bizonyítja, hogy így volt.) :D

Persze most azt gondoljátok, Petra, hogy lehetsz ilyen idióta, hogy élőben láthattál egy RG-elődöntőt, és te kijöttél a stadionból és kihagytál három játékot? Egyetértek. De akkor úgy éreztem, hogy muszáj valamit csinálnom.

Végül Roger Federer döntőbe jutott és Roland Garros-bajnok lett. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ennyire fanatikus módon szurkoltam egy teniszmérkőzésen. Igen, fanatikus volt, hiszen tudjátok, hogy Del Potrót is nagyon szeretem, éppen ezért egy percig sem  bántam, hogy három hónappal később elkente Roger száját a US Open döntőjében.

Azóta nem volt ilyen élményem. De most előmászott a végzetes gondolat, hogy ez lehet az utolsó. Persze reálisan nem sok esélyt láttam arra, hogy Roger Federer legyőzheti Rafael Nadalt, ezért ahhoz a taktikához folyamodtam a hétvégén, hogy nem feszülök meg a döntő miatt, hanem élvezem az ölünkbe pottyant lehetőséget, és ünnepi alkalomként tekintek a Federer-Nadal fináléra. Nem fogok őrülten szurkolni, csak bízom benne, hogy jó meccs lesz, és őszintén fogok örülni a végén, bárki is nyer.

Aztán vasárnap délelőtt fél tízkor bekattant Roger mondata. Tényleg éreztem az energiátokat.

Mivel tudnék energiát küldeni? Egyáltalán hogy kell azt? Innen Budapestről, a mínusz nyolc fokból Melbourne-be?

Megvan, futással! Azzal energiát termelek. Úgyis szeretek futni, és januárban nem volt rá időm. Felmegyek a futópadra, mert a Margitszigethez azért túl hideg van.

Nem tehetem meg azt, hogy babonából nem nézem a meccset, bármennyire is rettegek attól, hogy Roger Federer esetleg hatalmas verést kap, és megint sírni fog a végén. Nem tehetem meg a Fedal intézményével, hogy nem nézem. Nem lennék méltó ehhez a két sportemberhez, ha a félelmeim miatt kihagynám ezt a meccset. Ha én nem bírom végignézni ezt a döntőt, mégis hogyan lenne jogom szurkolni a tizennyolcadiknak? Vagy annak, hogy jó meccs legyen?

A legtöbb, amit tehetek értük, hogy nézem őket, ünnepelve. De mi van, ha a futással tényleg tudok energiát küldeni? Felpattantam a futógépre, beizzítottam a Playert, és máris hasznosabbnak éreztem magam. Nem vagyok az a stresszes ember úgy általában, de tudom, hogy a futás kikapcsol, megnyugtat. Így két legyet ütöttem egy csapásra: levezettem a feszültséget, de éreztem, hogy az én energiám is repül a Rod Laver Arénába.

Hatvan percet futottam, nagyjából az első két szett ment el így. Most komolyan, ki az a hülye, aki vasárnap délelőtt hatvan percet fut, miután hajnali 4-kor kelt a vegyespáros döntő miatt? Aztán hasizom, combizom, egy kőkemény tabata, majd felporszívóztam, teregettem, mosogattam. Néha nem néztem oda, de így könnyebb volt végigbírni.

Az ötödik szett elején Nadal elvette Federer adogatását. Ekkor furcsa dolog történt. Azt éreztem, hogy bár már nem nagyon hiszek Federer győzelmében, de nem vagyok szomorú. Azt éreztem, hogy így, egy ilyen meccsen Nadal győzelmének is örülni fogok. Azt éreztem, hogy azt a rengeteg energiát, amit az első négy szettben termeltem, nem csak Roger kapta meg, hanem Rafa is, meg az egész mérkőzés. Eszembe jutott, hogy rajtam kívül hány ilyen őrült, idióta, önmagából teljesen kivetkőző szurkoló küldi most az energiát Rafának és Rogernek szerte a világon.

Hogy az a rengeteg energia most mind a Rod Laver Arénában gyűlt össze.

Tudom, hülyeség. Annyi testmozgás után muszáj volt lezuhanyoznom, és gondoltam, két percet kibírnak nélkülem. Döntő szett 3:2, most már közel van Rafa a végéhez. Szeretném azt hinni, hogy tényleg praktikus okokból mentem el zuhanyozni, de szívem mélyén tudom, hogy mekkora hülye vagyok: ennyi idősen még mindig azt gondolom, hogy ha abban a két percben nem vagyok ott, akkor visszajön Roger brékhátrányból? Tényleg ennyire nem értek a teniszhez? Tényleg hiszek ebben?!

Életem leggyorsabb zuhanyzása után kirontottam a fürdőszobából, még csöpögött rólam a víz, de csak annyit láttam, hogy 4:3. Azt hittem, káprázik a szemem.

Ami ezután következett, az a Fedal történetének talán legmeghatározóbb néhány játéka volt: mindketten emberfelettit nyújtottak. Valószínűleg az a sok önmagából kivetkőzött szurkoló, aki hozzám hasonló lehetetlen hülyeségekkel próbálta befolyásolni a meccs végkimenetelét, hirtelen abbahagyta a vuduzást és csak ámult azon az utolsó néhány játékon. Az eksztázis odáig fajult, hogy majdnem szurkolni kezdtem Rafának, hogy jöjjön vissza a brékhátrányból és folytatódjon a varázslat.

De aztán eszembe jutott, hogy Rafának mennyivel magasztosabb lenne, ha Párizsban menne a mennybe, Roger pedig öt éve nem volt ilyen közel, és talán már nem is lesz.

Az első meccslabdánál már könnybe lábadt a szemem, a challenge után pedig bőgtem, mint egy kisgyerek.

Milyen fura az ember, aki szurkoló. Hatvan percen át izzad a futógépen, mert azt hiszi, hogy ezzel energiát adhat a szeretett sportolónak.

Aztán rájön, hogy az energiát vasárnap pont Roger Federer és Rafael Nadal adta a világnak, mert abban a közel négy órában miattuk, kettejük miatt forgott a Föld.

És ez akkor is így lett volna, ha végül Rafael Nadal győz.

(Kegyetlen dolog ez az izomláz, te jó ég.)