Laver & Federer: A teniszben rejlő erő

Azt írtam az Ausztrál Open női döntője után, amikor Venus gratulált Serenának, hogy kettejük öleléséből semmi sem hiányzott.

Ezt ma, egy héttel később sem gondolom másként.

Jött azonban másnap egy férfi döntő két fantasztikus sportember között. Jött a 35. fejezete egy bő évtizede tartó csodálatos rivalizálásnak. A finálé óriási küzdelmet és helyenként kifejezetten magas színvonalú teniszt is hozott. A meccs után pedig olyan nyilatkozatokat mind Nadal, mind Federer részéről, melyeket rajtuk kívül valószínűleg senki más nem tudott volna megtenni.

Majd következett a díjátadó ceremónia. Rafa és Roger mellett megjelent a harmadik nagy R, Rod, azaz Rod Laver. Nem megbántva senkit, de abban a néhány percben egyszerre volt a pódiumon minden idők valószínűleg három legnagyobb férfi teniszezője.

Az egész ünnepély - nehéz rá jobb szót találni - fenséges volt. A méltóság, az alázat és az érzékenység, amivel a két döntős a győzelmet, illetve a vereséget kezelte, lenyűgöző volt, és az egész pillanatot Laver jelenléte csak még felemelőbbé tette.

Percekkel később, miközben a döntőről szóló írásomhoz képeket válogattam, volt egy, ami rögtön megragadta a figyelmem, és amihez újra meg újra vissza is tértem. Bár különlegesnek éreztem, végül valahogy mégsem került a kiválasztottak közé. Ez volt az.

Egy újabb ölelés, amiből nem hiányzik semmi. Létezik ez? Egy Grand Slam-tornán két ilyen pillanat? Mindkettőben benne van minden, mindkettő rendkívüli, azonban teljesen más okból.

Venus és Serena ölelésében ott volt a gyerekkor, a sok közös élmény, sírás és nevetés, a megpróbáltatások, a megannyi küzdelem, amit hol egymásért, hol egymás ellen vívtak. És persze ott volt az a feszültség, amit a 23. GS tétje jelentett. Roger és Rod esetében másról volt szó. Bizonyos értelemben talán nagyobb jelentőségű dologról, nem mintha a testvéri szeretetet és a rekordszámú majort überelni lehetne. És nem is kell természetesen.

Azonban Laver és Federer személyében két éra, és talán minden idők két legnagyobbja ölelte át egymást. Mintha Michael Jordan és LeBron James vagy Muhammad Ali és Mike Tyson tette volna meg ugyanezt.

Mikor először megláttam a fenti képet, már akkor azt éreztem, hogy a nyakamba zúdul az egész tenisztörténelem. Aztán torkon, majd mellkason ragadott, és még most, jó pár nappal a döntő után sem ereszt. Gyanítom, nem is fog még egy darabig.

Ebből az ölelésből sem hiányzik semmi. Ami talán a legfontosabb, benne van a két legenda mérhetetlen tisztelete a másik iránt. Persze a dolog nem csupán kettejükről szól. Sokkal többről. Mindenkiről, aki előttük, vagy a két éra közötti időszakban volt nagy, és mindenkiről, aki majd utánuk lesz az.

Ez az ölelés a sportágban rejlő erőről szól.