Az amerikai tenisz feltámadása úgy kellene, mint két falat kenyér

Egy világsportágról, amelyiket nyilvánvalóan meg kéne valahogy menteni.

Abban az írásban, melynek "Carlos Alcaraz, akit a Jóisten küldött" (szg#71) volt a címe, és amit ide kattintva lehet elolvasni, bemelegítésféleképpen elég részletesen leírtam azt, miként indult először hanyatlásnak a tenisz, annak ellenére, hogy valójában Roger Federer, Rafael Nadal és lassan Novak Djokovic búcsújával sem kellett volna másnak történnie, mint akkor, amikor mondjuk Lendlt, McEnroe-t és Connorst felváltotta Agassi, Sampras és Becker.

Akkor is leírtam, leírom most is, hogy sokáig azt gondoltam, az átmenet ugyanolyan zökkenőmentes lesz, mint amilyen zökkenőmentes volt a generációváltás korábban mindig.

Pláne azután lehetett bízni ebben, hogy nyilvánvalóvá vált, Federert, Nadalt és Djokovicot nem a Zverev-féle generáció fogja felváltani, nem azok a teniszezők lesznek az új sztárok, akik szinte sosem győzték le őket, hanem Alcaraz, Sinner és bandája, akik azért más minőséget képviselnek, mint mondjuk Tsitsipasék, akik belefáradtak picikét a Nagy Hármas elleni szakadatlan harcba.

Az előző cikkemben, Wimbledon után, a tenisz nézettségéről elmélkedve még ezt írtam: „Bár józan ésszel azt hiszem, senki nem gondolta volna, hogy azok a számok, melyeket Federer, Nadal és Djokovic egymással vívott döntői hoztak az elmúlt évtizedben, egykönnyen reprodukálhatóak lennének, én a problémát mégsem a Grand Slam-tornák nézettségében látom ... A gond elsősorban az ATP Tourral van, a 250-es, az 500-as vagy az 1000-es versenyekkel, ahol Nadalék már nem olyan sűrűn játszottak az utóbbi években.” Most így, egy Grand Slam-tornával később, a US Open után, elemezgetve a torna számait, azt kell mondjam, lehet tévedtem.

Konkrét számokat nem fogok írni, mert konkrét számokat nem írhatok, arányokat azonban igen. Magyarországon például a férfi egyes döntőjének nézettsége durván a fele volt, mint a Vuelta a Espana szombati (utolsó rendes) szakaszának a nézettsége. A női döntő nézettsége a harmada sem.

12 olyan nap volt, amikor a kerékpáros közvetítéseinket tenisz követte, és egyetlen olyan nap sem volt, amikor a teniszt többen nézték volna, mint a kerékpárt. Magyarul minden egyes nap esett a nézőszám, és nem is kicsit, többnyire harmadára, negyedére. (Tehát harmadára, negyedére, nem harmadával, negyedével!).

A férfi döntőt leszámítva alig-alig volt olyan meccs, melynek nézettsége elérte volna egy átlagos alpesi sí- vagy síugró világkupa-verseny nézettségét, hogy a snookerről már ne is beszéljek, mert az teljesen más kategória. Pedig az idei négy Grand Slam-tornán Sinner és Alcaraz osztozott meg a férfiaknál, tehát még azt sem lehet mondani, hogy a tornák végjátékára outsiderek maradtak volna.

És még mielőtt valaki azzal próbálna takaródzni, hogy milyen minőségűek a televíziós nézettségmérések, hogy mennyire megbízhatóak ezek a számok, had mondjam el, hogy nem csak televíziós nézettségi adatokra támaszkodom. A MAX nézettségi adatai egészen biztosan tűpontosak, és az arányok, melyekről írtam, ott is hasonlók.

Tudom, néhányan megtették, már az előző cikk után is, de azt azért mindenkinek figyelembe kellene venni, hogy azért, mert mi teniszt nézünk, azért, mert minket ugyanúgy érdekel, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanez a kijelentés egy jóval nagyobb mintán is megállja a helyét. És ha higgadtan belegondolunk, amit tapasztalunk, azt akár természetesnek is mondhatjuk.

Federer, Nadal és Djokovic több mint két évtizedig jelen volt az életünkben. Kétszer annyi ideig, mint a korábbi uralkodó játékosok. Lehetnek 30-35 éves emberek, akik nem ismerik azt, milyen a tenisz nélkülük. Még az is lehet, hogy a népszerűségvesztésnek ez a legfőbb oka, és nem más. Hogy korábban durván évtizedenként érkeztek új sztárok, ráadásul nem is egyszerre, hanem szépen egymásba fonódva jelentek meg, addig itt most durván két év alatt elveszít a sportág 67 Grand Slam-trófeát.

És alig marad valami.

Annak ellenére alig marad valami, hogy Alcaraznak már most nem annyi GS-címe van, mint mondjuk Beckernek, Edbergnek volt. Ami történik, azért józan ésszel okolni senkit nem lehet, inkább csak elmélkedni azon, hogy mi lehet az, ami megállítja a visszaesést.

Sokszor elhangzott az elmúlt két hétben, hogy a 2003-as US Open és Andy Roddick óta nem nyertek Grand Slam-tornát az amerikai férfi teniszezők egyáltalán, mint ahogyan az is, hogy Fritz a 2009-es wimbledoni torna óta az első amerikai döntős lett. Nagyon mélyről jönnek vissza tehát.

Rövid kitérő, de fontos: az elmúlt két évtizedben az amerikai férfi teniszezők, különösen Roddick visszavonulása óta, nem voltak igazán versenyképesek, az amerikai tenisznek azért ott voltak a Williams testvérek, leginkább Serena. Ha jól belegondolunk, ők ketten ugyanúgy erősítették azt a hájpot, ami a tenisz körül volt, viszont értelemszerűen az ő visszavonulásuk ugyanúgy erősítette a visszaesést is. Zárójel bezárva.

Szóval az amerikai férfi teniszezők mélyről kapaszkodnak vissza, ám pillanatnyilag öten vannak ott a legjobb húszban (Fritz, Paul, Tiafoe, Korda és Shelton), és közülük Tiafoe és Shelton kifejezetten karizmatikus játékosnak is mondható. Ha ők elkezdenének nyeregetni, ha minden Grand Slam-tornán ott lennének a végjátékban, ha a világranglistán megérkeznének az abszolút élvonalba, az hatalmas lökést adhatnak a sportágnak.

Ha Taylor Swift kimegy egy US Open-döntőre (még ha esetleg fizettek is neki érte), az nem ugyanaz, minthogy Cliff Richard ott van Wimbledonban ötvenkettedszer.

Sinner (és Musetti és Berettini és a többiek) hozzák az olasz piacot, amelyik azért nem kicsi, Alcaraz a játék mellett tartja a spanyol Nadal-rajongók javarészét, emellett talán megoldást jelent az elárvult Federer fanoknak is, ám úgy fest, ez lehet, hogy még kevés. Kell valami plusz.

És ez a plusz lehet egy újra beinduló amerikai teniszpiac. Önmagában, már nem hiszem, hogy elegendő lenne, csak ők aligha tudnának olyan hatással lenni a világra, mint egykoron McEnroe és Connors idejében voltak, ám talán bevonzhatnak annyi embert, hogy a legalább a hanyatlás megálljon. Ők lehetnének a tenisz harmadik lába.

Csak az a baj, hogy lehet, kell egy negyedik és egy ötödik is majd.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!