Akiket kifosztott Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovic

Aki már az előző évezredben is követte a teniszt, az tudja: ami 2003 óta történik, az nem normális.

Ilyen szintű dominanciára korábban csak a női teniszben volt példa, ott fordult elő, hogy Navratilova és Evert 1974 és 1990 között el tudott vinni 36 Slamet úgy, hogy az Ausztrál Openre még csak el sem utaztak mindig. Ott fordult elő, hogy Steffi Graf és Szeles Mónika nyert 12 év alatt 30-at, pedig Mónika karrierje még csak jóindulattal sem volt teljesnek mondható.

Arról már beszéltünk, hogy miért történhetett ez így, hogy feltétlen jobbak-e ők hárman, mint amilyen jó mondjuk Sampras vagy Agassi volt, és ha igen, akkor jobbak-e ennyivel. (Nagyobb-e Federer, Nadal és Djokovic, mint Sampras és Agassi volt – SZG#-10)

Arról viszont még nem volt szó, hogy ez a mérhetetlen dominancia mit jelentett a többiek szempontjából. Hogy azok, akik ebben a két évtizedben nem nyertek szinte semmit, azok mire vitték volna akkor, ha egy normális korban élnek.

A 2003-as wimbledoni torna óta, amikor is Roger Federer első győzelmét aratta, 81 Grand Slam-tornát játszottak le - mivel a 2020-as wimbledoni torna elmaradt –, és ebből a 81-ből húztak be ők hárman 66-ot. Maradt tehát 15 a többieknek - 20 év alatt, ami azért soknak semmiképpen nem mondható. Ebből a 15-ból elvitt Murray és Wawrinka kétmaga hatot, így maradt tehát összesen 9 mindenki másnak. Hangsúlyozom még egyszer: húsz év alatt.

Álljon itt először is a névsor: Roddick, Gaudio, Safin, Del Potro, Cilic, Thiem, Medvedev és Alcaraz. Utóbbi ugye már kettőt is nyert, így jön ki a kilenc.

Azzal a gondolattal játszottam el, hogyha ez a két évtized is olyan lett volna mondjuk, mint az azt megelőző kettő, ha csak annyira domináns játékosok lettek volna, mint amilyeneket korábban megszoktunk, és nem lett volna egyszerre három, a szokottnál sokkal dominánsabb, akkor mi alakulhatott volna másként, kinek mi juthatott volna még? Kiindulásféleképpen álljon itt két szám:

És még csak azt sem mondhatjuk, hogy Federeren, Nadalon és Djokovicon kívül mindenki más alulteljesítő lett volna, hiszen nem gondolnám például, hogy Wawrinka a maga három Grand Slam-tornájánál többet bármely korban össze tudott volna hozni. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy a három GS-t három különböző helyszínen nyerte. És azt sem gondolom például, hogy Marin Cilic bármely korban többet nyert volna egy Grand Slamnél. Sőt, sokkal inkább állítom azt, hogy pont azok voltak sokan, akik azt a bizonyos egyetlen Grand Slamet nem tudták megnyerni.

Ám, ettől függetlenül, mégsem abba az irányba indulnék el, hogy azok között keressem a legnagyobb vesztest, akik egyáltalán nem nyertek Grand Slamet, épp ellenkezőleg! Hiszen a legnagyobb vesztes alighanem:

Pedig nyert 3 Grand Slamet, 2 egyéni olimpiai aranyat, Davis-kupát akkor, amikor az még igazi Davis-kupa volt, és volt év végi világelső is, ami senki másnak nem sikerült akkor, amikor a Djokovic-Nadal-Federer hármas mindhárom tagja aktív játékos volt.

Ha Murray karrierjét összevetjük a korábbi bajnokokéval, akkor kijelenthetjük: a skót nem Sergi Bruguera vagy Gustavo Kuerten szintje, ő sokkal fontosabb teniszező náluk. Úgy hiszem, Murray simán felér Edberggel, Beckerrel vagy éppen Wilanderrel, akik 6-7 Grand Slamig jutottak. Hogy mást ne mondjak, Murray ugyanúgy 11 döntőig jutott, mind a svédek (Becker csak 10-ig), ám ő az első 10 döntőjében kivétel nélkül mindig Federerrel vagy Djokoviccsal találkozott. Ami azért némiképp igazolja a 2-8-as mérleget. Bár az is biztos, hogy azért ebből a tíz döntőből megnyerhetett volna kettőnél talán többet is. Az például, hogy Djokovic – akivel Murray szinte napra pontosan egy idős - nyolcszor annyi Slamet nyert, mindössze (kb.) háromszor annyi döntőből, az semmiképpen nem tükrözi a kettejük között lévő tudásbeli különbséget.

Persze érdekes kérdés az is, ha Andy Murray-t gondolatban tényleg visszahelyezzük a '80-as, '90-es évekbe, akkor lehet, hogy ugyan többszörös Grand Slam-győztes lenne, ám előfordulhat, hogy wimbledoni bajnok viszont nem. Abban az érában ugyanis Agassi volt az egyetlen, akinek sikerült füvön Grand Slamet nyernie az alapvonalról, a többi azoké lett, akik szerva-röptéztek. (Amikor Hewitt nyert, akkor már hasonló volt a fű, mint manapság, őt ezért nem sorolnám ide.)

Ugyanúgy ahogy Murray-nek, azt hiszem, Del Potrónak is volt még egy ellenfele Nadalon, Federeren és Djokovicon kívül. A saját teste.

Ne feledjük: a 2009-es US Openen előbb kiosztotta Rafael Nadalnak karrierje legsúlyosabb vereségét, amit Grand Slam-tornán elszenvedett valaha, majd megverte a csúcson lévő Roger Federert a döntőben. Ha ő egészséges volt, akkor még Novak Djokovic szeméből is képes volt előcsalogatni a könnyeket (Rio, olimpia, 2016), mégis mindössze egy Grand Slam-tornát nyert, egy további döntő és négy elődöntő mellett. Ám mindezt úgy érte el, hogy az első és az utolsó fellépése közötti 52 Grand Slam-tornából 16 alkalommal el sem tudott indulni! Magyarul minden negyedik Grand Slam-tornáját ki kellett hagynia. Szinte nem volt olyan porcikája, amit ne műtöttek volna.

Ha a '80-as, '90-es évek nagyjait tekintjük zsinórmértéknek, akkor kijelenthetjük: 3-4 Grand Slam-torna biztosan maradt benne. Jim Courier (4 GS, 3 döntő) nem gondolnám, hogy jobb teniszező volt nála.

Az előző mondat alighanem akkor is megállja a helyét, ha az alanyt Del Potróról Andy Roddickra cseréljük. Az, hogy neki wimbledoni bajnoki cím nélkül kellett visszavonulni, valami elképesztően gyenge tréfája a sorsnak. És persze azoknak, akik annak idején kitalálták, hogy uniformizáják picikét a teniszt, hogy lassítják a játékot füvön, és ezzel majdhogynem kinyírják a szerva-röpte játékot.

Bár azt azért hozzá kell tennünk, hogy Andy mindhárom wimbledoni döntőjét Roger Federer ellen bukta el, akinek, azt hiszem, legalább ugyanannyit segített volna egy gyorsabb borítás, mint amennyit neki. De a döntő szett 16/14-es fináléjuk azért gyorsabb körülmények között billenhetett volna éppen a másik irányba is, mint ahogy az pedig szinte biztos, hogy egy alacsonyabb füvön játszva aligha kapott volna ki egy Ferrertől, egy Tipsarevictől, de még egy 2006-os Murraytól sem.

Andy Roddicknak nagyon jól állhatott volna a kilencvenes évek tenisze.

Mint ahogyan talán Lleyton Hewittnak is. Ő némiképp kakukktojás ebben a felsorolásban, hiszen a maga két Grand Slamét a sokat emlegetett wimbledoni torna előtt szerezte, és egy darabig inkább abban vállalt igen tevékeny szerepet, hogy ez a bizonyos korszak eljöjjön egyáltalán. Eleinte úgy tűnt, hogy lesz jó néhány év, ami leginkább róla fog szólni, simán hihettük, hogy képes lehet megnyerni valamennyi Grand Slam-tornát, akár még a Roland Garrost is, Federernek pedig kifejezetten mumusa volt.

Aztán elütötte a busz.

16 alakalommal kapott ki Grand Slam-tornán Federertől, Nadaltól vagy Djokovictól, ami, azt hiszem, megdönthetetlennek látszó rekord. Nadalt megverte ugyan kétszer, Djokovicot pedig egyszer, de ezek még nagyon korai meccsek voltak, Rafa és Nole nem nyert még Grand Slam-tornát egyáltalán, akkor amikor az ausztrál le tudta győzni őket.

A Federer elleni párharc is megfordult. A 2003-as – legendás – 0/2-ről megfordított - Davis-kupa-meccs nagyon sokáig az utolsó Hewitt-győzelem volt. Hiába állt 7/2-re az egymás elleni mérleg Hewitt javára ekkor, zsinórban 15 Federer-győzelem következett: a következő Hewitt-sikerre a 2010-es hallei döntőig kellett várni.

Ahol szégyen szemre néhányakban már az is felmerült, hogy Federer talán szándékosan engedte-e át a tornagyőzelmet Hewittnak, már-már alamizsnaként. Persze barátságból, és nem azért, mert meg akarta alázni az ausztrált.

Az osztrák egy nagyon érdekes kérdés. Hiszen Murray-hez hasonlóan ő is aktív még, és ugyanúgy, mint a skót, két éve küszködik azzal, hogy egyáltalán visszakerüljön a legjobbak közé. És ilyenkor, úgy hiszem, sokkal nehezebb arra a játékosra emlékezni, aki volt egykoron, mintsem arra, akit szenvedni látunk hétről-hétre. És talán nem ez az egyetlen ok, amiért vannak, akik értetlenkednek, hogy Thiem miért kerül fel erre a listára. Hiszen sokan úgy érzik, hogy ő azzal az egy US Opennel, ahol Federer és Nadal el sem indult, Djokovicot pedig leléptették, ő ki lett fizetve.

Pedig ez azért nem biztos, hogy így van.

Thiemet három egymást követő évben verte meg a Garroson Nadal, egyszer elődöntőben, kétszer pedig a döntőben. Túlzás lenne azt állítani, hogy az, hogy nem jött össze neki a győzelem Párizsban, olyan fokú igazságtalanság lenne, minthogy Roddick nem nyert Wimbledonban, de az, hogy korábban Thiemnél gyengébb teniszezők is nyertek Garrost, az biztos.

Pontosabban Jo-Wilfried Tsonga, Richard Gasquet, Gael Monfils, ha már Párizsban járunk. Félreértés ne essék, nem arra gondolok, hogy mindhármuknak nyernie kellett volna, sőt! Arra gondolok mindössze, hogyha nincs Federer, Nadal és Djokovic, akkor nem Yannick Noah lenne az utolsó francia Grand Slam-győztes férfi teniszező. Akkor valamelyikőjüknek valahol biztosan összejött volna.

A háromból mondjuk egynek.

Azért ne feledjük, Tsonga 2008-ban Djokovictól kapott ki Melbourne-ben a döntőben, és ezen felül hármójuknak együtt volt 7 elődöntője és 9 negyeddöntője, amit a Nagy Hármas ellen buktak el.

Persze akadnak még néhányan, akikkel folytatni lehetne a listát. Bizonyára sokan gondolják úgy, hogy ahogy Thiem felkerült a listára, úgy felkerülhetett volna akár Ferrer is, néhányan nyilván úgy érzik, hogy Alexander Zverevnél is nyertek már gyengébb játékosok Grand Slamet, mint ahogyan az a mondat is megállja a helyét, hogy a Tomas Berdych-szintű cseh teniszezők két évtizeddel korábban a Grand Slam-győzelemig jutottak, nem csak a döntőig.

Ám itt azért már ellenérvek is sorakoznak bőven, hiszen Zverev például hiába nyert már két vb-t, de három nyert szettre menő meccsen súlytalannak látszik. Az ő problémája inkább az volt, hogy többnyire el sem jutott addig, hogy a nagyokkal játsszon, nem pedig az, hogy kikap tőlük. 31-ből mindössze 4 GS-en jutott el Nadalig vagy Djokovicig, és ebből talán két olyan meccs volt, ahol mutatkozott neki némi esély.

És legfőképpen: Ha Zverev rajta lenne a listán, akkor mi szól mondjuk Tsitsipas ellen?

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!