A klímatüntetések tökéletes helyszíne egy sportesemény, és ezen nehéz lesz változtatni

Pusztán csak kellemetlen volt a várakozás a nézőknek - akár a helyszínen, akár a tévék előtt.

Nem kell az embernek manapság nagyon megerőltetnie az agyát, hogy hasonló eseteket citáljon: voltak, akik a kerékpáros vb-n betonozták hozzá magukat az úthoz, voltak, akik a snooker vb-n hintették be sárga porral az egyik asztalt, mások konfettit szórtak szét Wimbledonban. Akadtak, akik a célegyenest torlaszolták el a 400 méteres gátfutás végén egy Diamond League-versenyen Stockholmban, és olyan is volt már, hogy valaki a hálóhoz kötözte magát egy tenisz-vébén, vagy éppen lángra lobbantotta a kezét a Laver-kupán.

De zavartak már meg tüntetők sífutóversenyt is.

Hosszasan lehetne sorolni a hasonló eseteket, a különbség leginkább csak annyi, hogy mi ellen protestáltak azok, akik protestáltak éppen, továbbá, hogy mennyi ideig áll a játék, a verseny, mennyire zökkentették ki a versenyzőket és hasonlók. Olyanról hála az égnek nem nagyon érkezett jelentés, hogy valaki – persze a tüntetőkön kívül – megsérült volna, legtöbbször marad a kellemetlenség: 'a kutyafáját, ennek nem így kellene lennie! Én nem rájuk vagyok kíváncsi! Nem ezért jöttem ki! Nem miattuk ültem le a tévé elé!'

Ennyi, semmi több. És ha belegondolunk, akik tiltakoznak, azok sem szeretnének sokkal többet elérni az adott pillanatban: felhívni a figyelmet arra, amit fontosnak gondolnak.

Enélkül egészen egyszerűen nem működik a dolog. Mondhatnánk talán, hogy egy tiltakozás definíciószerűen zavarkeltéssel, tehát kellemetlenséggel jár. Ha erre nem jött volna rá az emberiség, akkor alighanem még mindig királyok lennének, hercegek és grófok. Meg persze jobbágyok is, és ha az első éjszaka joga talán már nem is létezne, de a nőknek egészen biztosan nem lenne szavazati joguk.

Utóbbiért 1913-ban Emily Davison az epsomi derbin V. György király lova elé vetette magát, melynek következtében belehalt sérüléseibe. Ehhez képest, ami jelenleg a sportpályákon zajlik: babazsúr. Pedig a tét egyáltalán nem biztos, hogy sokkal kisebb, ha kisebb egyáltalán.

Persze azt is látni kell, hogy ahogyan például a szüfrazsett mozgalom is megosztotta akkoriban a világot – hiszen például Davison tettét sokan épp amelletti érvként hozták fel, hogy a nők azért sem érdemelnek szavazati jogot, mert ilyen hisztérikus tettekre képesek –, a sportpályán történő tiltakozások sem aratnak osztatlan sikert. És most nem arra gondolok, hogy akadnak olyanok, akik tagadják a klímaváltozást magát, mert ők alighanem – szintén azt hiszem, definíciószerűen – elítélik bármiféle tiltakozás bármiféle formáját, hanem pont azokra gondolok, akik a tiltakozók törekvéseivel amúgy teljes mértékben tudnak azonosulni, ám a tiltakozás ezen formájával egyáltalán nem.

Akik úgy gondolkodnak, hogy örülök, hogy tiltakoztok, de ha lehet akkor inkább a szomszéd faluban tegyétek, ne pedig a miénkben.

Nekik van szükségük a Coco Gauffokra, aki 19 éves kora ellenére az ominózus mérkőzés után elmondta, hogy szerinte mindenkinek joga van tiltakozni, és alapvetően teljesen egyetért azokkal a célokkal is, amiket a tüntetők megfogalmaztak. ("Picit talán sokáig állt a játék, dehát ez van" – mondta.)

Itt pusztán csak egyetlen kérdés merül fel: ha történetesen Muchova ezt a mérkőzést megfordította volna, ha kiesett volna Gauff annyira a ritmusból, hogy nem tudja behúzni a meccset, vagy csak Muchova javult volna fel annyira – a szünetnek köszönhetően –, hogy fordít, Coco akkor is ilyen bölcs és fair tudott volna-e maradni?

Egészen egyszerűen azért, mert a sport tényleg tökéletes terep az efféle tiltakozásokra, és előbb-utóbb mindenre lesz példa. Fordításra a játékmegszakításnak köszönhetően; sérülésre, mert valaki nagyon elmér valamit... tényleg bármire. 2023-ban az efféle tiltakozásokra ideálisabb terepet, mint az élsport, aligha találni. A sport nagyon sokakat érdekel, ha egy sporteseményen csinálsz valamit, az sokkal többekhez eljut, mintha mondjuk leköpsz egy Munch-képet. Egyszerűen nagyobb a perpatvar. Arról nem is beszélve, hogy nem túl nehéz beavatkozni az eseményekbe, nem túl nehéz megakasztani a játékot. Annak idején a szüfrazsettek kisbaltával megrongáltak egy Velazquez-képet, manapság azért már sokkal nehézkesebb lenne becsempészni a célszerszámot egy múzeumba. Ellenben a sporteseményeken sokan vannak, viszonylag kis területen, és soha nem fogják tudni elérni, hogy az, aki akar, ne vihessen be magával papírfecniket, transzparenseket vagy éppen pillanatragasztót.

Ezt a fajta tiltakozáshullámot igazából csak egy dolog állíthatja meg: az, ha kontraproduktívvá válik.

A XXI. század derekán az divatjamúlt megoldásnak látszik, hogy annak a tiltakozónak a lábát, aki odaragasztotta a lelátóhoz, a lábát térdből vágják le, hasonlóan annak a kezéhez, aki hozzáaszfaltozta magát az úthoz egy kerékpárversenyen. Igény persze még mindig volna rá, ez kiderült az elmúlt hetek kommentjeiből, de ez már nem járja. Az viszont, hogy a tévé kamerája nem mutatja meg a tiltakozókat, nem tűnik elégségesnek. Talán csak akkor volna az, ha a rendezők nagyon éberek lennének, és kellőképpen gyorsan tudnának cselekedni, kivétel nélkül minden alkalommal. Ha ez nem sikerült, és a protestálók, akárcsak pár percre is megakasztják a játékot, a versenyt, akkor ők azt már sikerként élik meg.

Nekünk meg marad a kellemetlenség.

De ez legyen a legnagyobb bajunk. Sokkal inkább ez, mintsem hogy megfőjünk mindannyian.