A sportriporterek védelmében

A fenti 11 név szerepel a 24.hu listáján, ezeket a neveket állíthatják sorrendbe az olvasók, hogy aztán - feltételezhetően - a szavazataik alapján kialakuljon majd egyfajta rangsor, és kiderüljön ki a legjobb magyar sportriporter. Ám, hogy mi lesz a végeredmény, az talán mindegy is, hiszen a legjobb sportriportert is biztosan gyűlölik tízből ketten-hárman, míg a leggyengébbnek is van tízből két-három rajongója. Ez egy ilyen szakma. Bár könnyen lehet, hogy minden szakma ilyen, nem tudom. A legjobb kohómérnököt is utálják, és a többi és a többi.

Fontos leszögezni, hogy nem a nevekkel szeretnék vitatkozni. Bár nyilván tudnék én is, úgy is, mint minden néző, még akkor is, ha egy sportriporter másként néző, mint az, aki nem sportriporter. Vagy inkább másként hallgat. Mondhatnám persze, hogy felkészül még Pluhár, idősebb Gulyás, aztán lassan a fiatalabb is, de nyilván már csak az érintettség okán is, ez nem volna szerencsés/elegáns. Az ember megpróbál tartani egyfajta távolságot.

És ezek nem a saját gondolataim, hanem valakié olyané, aki maga is rajta van a listán és vitán felül óriás. Ő jellemezte így két korábbi kollegáját. De mondom, nem szeretném ezt az írást semmiképpen sem ebbe az irányba terelni, ennek semmi értelme nem lenne, már csak azért sem, mert azért a lista hellyel-közzel rendben van, lehet érteni, hogy miért ezek a nevek szerepelnek rajta.

Ez az írás arról szeretne szólni, hogy hogyan fordulhat elő 2023 Magyarországán, hogy erre a listára senki nem tudott felkerülni:

Fontos tudni, hogy Magyarországon 1996-ig nem létezett sportcsatorna, ha sportot szerettél volna nézni, nem volt más választásod, csak a közmédia, akárhogy is hívták éppen. '96-ban indult el az Eurosport, majd jött 2000-ben a Sport TV, aztán a SportKlub, a DigiSport, a SpílerTV, végül pedig nem régiben az Arena4. Persze a Digi nemrégiben megszűnt, a SportKlub pedig már régebben, de ez most teljesen mindegy.

1996-tól napjainkig 27 év telt el, ha ezt a huszonhetet a másik irányba számoljuk, akkor 1969-ig jutunk. Ekkor, mármint 1969-ben, a fenti tizenegyből még csak Szepesi György, Vitray Tamás és Novotny Zoltán voltak sportriporterek. Bár utóbbi kettő ott volt már a mexikói olimpián is, sőt Vitray korábban országos hírnévre tett szert a Rafer Johnson-interjújával és műkorcsolya-közvetítéseivel is, de talán mégsem túlzás azt állítani, hogy Szepesi kivételével a nézők mindenkire az 1969 utáni tevékenysége miatt emlékeznek.

Magyarán beszélgetünk egy bő fél évszázados periódusról, ahol az első felében csak köztévé létezett, a második felében már sportcsatornák is, mégis szinte mindenki a listán a közmédiához köthető. Még az a Méhes Gábor is, aki talán legtöbbet közvetítette a jelöltek közül sportcsatornán. Hiszen Csollány Szilveszter olimpiai aranyérmének közvetítése az ő karrierjének is megkerülhetetlen pillanata. Azon túl, hogy ő is onnan indult, mint ahogyan Hajdú B. István és Gundel Takács Gábor is.

Persze lehet mondani, hogy ennek a fél évszázadnak az első felében még minden nagyon más volt, mint manapság, hogy volt akkoriban 4-5 sportriporter a rádióban, ugyanennyi a tévében, és ők közvetítettek mindent. A tévések ráadásul felolvasták sokszor a sporthíreket a Híradó végén, Vitray pedig komolyabb műsorokat is vezetett, így ők gyakorlatilag családtagnak számítottak mindenütt.

Ma azonban már más a helyzet. Soha nem számoltam össze, de szinte biztos vagyok benne, hogy a sportcsatornákon ezalatt az idő alatt legalább 150-200-an közvetíttettek már valamiféle sporteseményt - a szakkommentátorokat nem is számolva. Nem azért közvetítettek ennyien, mert bénák lennének és hetente kellene cserélgetni őket, hanem azért, mert az év minden napján legalább 15-20 órában van szükség kommentátorra (hiszen mindenütt 2 csatorna van), továbbá megváltoztak a nézői igények is.

Ha visszahallgat bárki egy három-négy évtizedes közvetítést, akár a legnagyobbaktól is, az már nem nagyon állná meg a helyét manapság. Akkoriban a kommentátoroknak is kevesebb információjuk volt, a nézőknek meg pláne, némi túlzással (de tényleg csak nagyon némi túlzással) egy kisebb zsebkönyvvel le lehetett nyomni egy forma-1-es szezont.

Ma már van internet, ha egy kommentátor nem elég felkészült, kinyírják. Ha elég felkészült, persze akkor is – de ez most mellékszál. Az biztos, hogy manapság, senki nem tud 3-4 sportágnál többet lelkiismeretesen, magas színvonalon vinni. Egyszerűen nem megy.

Persze az igazán érdekes a dologban, hogy ha megnézzük, ki mennyit közvetít, akkor a maiak sokkal gyakrabban és nagyobb óraszámban hallhatók, mint a régiek. Ez a mennyiség azonban úgy tűnik, nem vált át ismertségbe, elismertségbe meg pláne nem. Kézenfekvő válasz lenne persze, hogy ez azért van így, mert a régieknek volt „arcuk” azáltal, hogy a képernyőn is szerepeltek, ám ha figyelembe vesszük, hogy a listára négy rádióriporter is felkerült, akkor ez nem biztos, hogy tökéletes magyarázat.

Gyulai István, amikor '91-ben elfogadta a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkári posztját, 48 éves volt. Maga mögött hagyott egy komplett, az én véleményem szerint szinte megismételhetetlen televíziós karriert, számos örökre emlékezetes sportközvetítéssel. Török László 38 volt, amikor Szöulban Egerszegi Krisztina győzelmekor beleordította a mikrofonba, hogy „Ilyen nincs és mégis van”, Hajdú Pisti 35, amikor elsírta magát 13 fürdőgatyás férfi láttán, de még Knézy Jenő sem volt 50 akkor, amikor Vincze Ottó beverte a harmadikat a Grasshoppers ellen. Szinte biztos, hogyha akkor készül ilyen lista, mindannyian rajta lettek volna.

Ma a Magyarországon dolgozó sportriporterek kilencven százaléka nincs még ötven éves, ám senkinek szinte esélye sincsen, hogy felkerüljön egy ilyen listára. Legtöbbjüknek a nevét sem ismeri szinte senki sem, talán azért, mert itthon ülnek egy stúdióban mind.

Ezt a mondatot Hajdú Pistitől loptam, de szerintem nagyon igaz. Oly sok minden más mellett ez is megváltozott. Egy olyan sportcsatornánál, ahol számít, mennyi a bevétel és számít, mennyi a kiadás, a legritkább esetben jutsz el helyszínre. Ez nem panasz egyáltalán, itthonról is remek meló ez, inkább csak afféle ténymegállapítás. Őszintén szólva érthető is, hogy itthon kuksolsz, hiszen szinte tökéletes teljesítményt lehet nyújtani így is, nem igazán ezen múlik, hogy jól vagy rosszul közvetítesz-e. Nagyon keveset tudnál hozzátenni, ha ott lehetnél a helyszínen, csak éppen lehet, hogy az a nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy esetleg néhányan megjegyezzék a neved.

Nyilván a legtöbbeknek erre van a legegyszerűbb válasza: azért, mert ez egy férfi szakma. Én inkább úgy szoktam megfogalmazni, hogy ez egy mérhetetlenül hímsoviniszta közeg. Mármint nem egy sporttelevízió, hanem a sport maga. Van szerencsém 15 éve olvasni az Eurosportnak küldött olvasói leveleket, így van némi rálátásom a dologra. Egy nő ebben a szakmában a tizedét sem engedheti meg annak, mint egy férfi, éppen ezért sokhelyütt közvetítő riporterként egyáltalán nem is alkalmazzák őket.

És természetesen nem arra gondolok, hogy ha van egy ilyen lista, akkor legyen valamiféle kötelező kvóta, hogy a tizenegyből egynek vagy kettőnek nőnek kellene lennie, ennek semmi értelme nem lenne, de van ma Magyarországon olyan női sportriporter, aki néhányaknál jobb azok közül, akik ott vannak a kezdő 11-ben.

Ő Horváth Mariann, ő közvetítette például Szilágyi Áron valamennyi olimpiai aranyérmét Magyarországon, kettőt ráadásul közülük pont a köztévében.

Olyan ennek az egész listának a hangulata, mintha az elmúlt húsz év meg se történt volna. Nem lenne NFL, Tour de France, darts, snooker, nem adnák le gyakorlatilag az összes topliga szinte valamennyi fontos meccsét valamelyik sportcsatornán. Olyan, mintha még mindig csak egy Telesport lenne hetente, néha napján megmutatnának egy NB 1-es meccset a hétvégén, tavasszal pedig leadnák a BEK- és a KEK-döntőt (az UEFA-kupáét viszont szinte sose, csak akkor, ha bejut a Videoton is.)

Azt sugallja ez a lista, hogy a közmédia a hetvenes-nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején ontotta volna magából a tehetségeket, hogy ott abban az időben valami egészen kiemelkedő műhelymunka folyt ott, ami a mai napig megismételhetetlen.

Ez viszont nincs így, ezt egészen biztosan állíthatom. Ezért is érdekes ez a lista. Vagy ha nem is érdekes, de legalább elgondolkodtató.