Mihez kezdhetne Márki-Zay Péter a magyar sporttal?

Az elmúlt tíz év Magyarországán ugyanis szinte elképzelhetetlen volt, hogy hardcore Fidesz-szavazók valamivel ne értsenek egyet, ami Orbán Viktornak fontos volt. Pláne, hogy ez a valami a miniszterelnök számára egy olyan különlegesen fontos dolog volt, mint a foci. Nagyhirtelen talán nem is lehet a stadionépítésen kívül még egy ilyet mondani. Ellenzékiek számára ez volt az aduász, a végső érv az elkeseredett, nem ritkán elmérgesedett vitákban. A stadionépítés volt az a téma, amivel esetleg meg tudták fogni a vitapartnert, amihez visszanyúlhattak, ahova menekülhettek, és ahol esetleg valami megértést, egyetértést remélhettek a másik oldaltól. De a történet fordítva is működött. Az ellenzéki szavazók is büszkén vonultak sétálgattak a Puskásban - mondjuk a portugál meccs előtt-, jól érezték magukat, és sokan közülük megértették mivégre is van ez az egész.

Nehéz volt ilyet elképzelni az élet bármely más területén, 2010 óta ebben az országban minden fekete volt vagy fehér, igen volt vagy nem. Nem volt olyan téma, amit ne támogatott volna a Fidesz-tábor teljes mellszélességgel, és ne ellenzett volna az ellenzék, szintén egy emberként.

Ettől még persze - vagy talán éppen ezért - Márki-Zay Péter, akár említés nélkül is hagyhatná a sportot a választásokig, mondván: egy magára valamit is adó demokráciában, nem azon szokott eldőlni a miniszterelnök személye, hogy mit gondol egy jelölt a MOL Fehévár összeállításáról, vagy arról, hogy Kisvárdán épüljön-e még egy hátsó műfüves, ha már olyan szépen szerepelnek.

Európai, sőt világviszonylatban is felfoghatatlanul sok pénzt fordítottunk sportra ez alatt a 12 év alatt. Az Eurostat adatai szerint 2017-ben például az egész Európai Unióban arányaiban mi költöttük a legtöbbet: az állami költségvetés 2,5%-át, majdnem kétszer annyit, mint a második helyezett Észtország, az EU átlagának pedig több mint háromszorosát. Nagy kihívás nem a sóval behintésre, és az egész rendszer azonnali felszámolására gondolni ellenzéki oldalon egy ilyen grafikonra pillantva. Még akkor is nehéz, ha 2021 őszén a lélegeztetőgépek hiányára talán már nincs igazán értelme hivatkozni, mint ahogyan az oly sokáig szokás volt, és ahogyan maga a főpolgármester is hivatkozott két évvel ezelőtt, amikor az atlétikai vb-ről alkudozott éppen.

Ha a Márki-Zay Péter így tenne esetleges kormányra kerülése esetén akkor alighanem hibázna. Már csak azért is hibázna, mert a sporttámogatásokat aligha lehet elintézni annyival, hogy drága és sokba került, és legfőképpen, hogy mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. Hiszen, ha az elmúlt évtized összképét vizsgáljuk, a rendszer rettenetes vadhajtásaival és óriási hibáival együtt, a mérleg akkor is valahol 50/50 környékén billeg. Sőt, nagyon picit talán pozitívba hajlik.

Nyilvánvalóan akadnak olyan területek, ahol nem létezhet kompromisszum, ahol Márki-Zay Péter ha akarna sem tudna a rendszer fenntartása mellett érvelni. Aligha van olyan ellenzéki szavazó vagy párt, akinek, vagy amelynek a torkán le lehetne nyomni például még egy futballstadiont. Még akkor sem lehetne, ha esetleg, mintegy véletlenül, találnánk az országban egy olyan pici szegletet, ahol ne épült volna már egy az elmúlt 10 évben. Elég komoly feladat lenne elérni azt is, hogy ez a fajta komoly választói ellenállás ne üssön vissza a többi sportágra, és ne érződjön egy komoly és határozott elutasítottság a többi sportág irányába is.
Pedig azért azt nyilván el kellene magyarázni valahogy, hogy azért, mert elegünk lett a focipályákból, tanuszodákra, tornatermekre, atlétikapályákra azért még éppen szükség volna. Mert ugyan ezekből is épült szépszámmal az Orbán-korszakban, ám azért azt állítani, hogy lenne már elég országszerte, nyilvánvaló túlzás. A Fidesz kormányok nagyon messziről indultak, egy 40 éve elhanyagolt infrastruktúrát kellett gatyába rázniuk, és bármennyire is sok pénzt fordítottak fejlesztésre, ennek az útnak még nem értünk a végére.

Egy esetleges kormányváltás esetén, hasonló sors várna alighanem a TAO-rendszerre is. Hiába mesélte el annak idején Lázár János az Eurosportnak, szokatlan nyíltsággal és őszinteséggel, hogy miért alakították ki annak idején ezt a rendszert, és hiába értik meg, sőt, hiába profitálnak belőle sokan, akár ellenzéki oldalon is, maga a TAO gyakorlatilag szitokszóvá vált, egybeforrt magával a rendszerrel. A visszaéléseknek, csalásoknak olyan szinten lett melegágya, hogy színházi változatát maga a kormányzat vezette ki néhány évvel ezelőtt.

Ha lesz Márki-Zay Péternek sportstratégiája, az a lavírozásról kell, hogy szóljon majd. Hogy melyek azok a programok, amiket szépen, csöndben folytatni lehet, hogy melyek azok, amiket meg lehet tartani, és melyek azok, melyeket meg kell szüntetni.

Aligha tud olyan dolog történni, hogy a futballstadionok ügye, és a TAO-rendszer ne a sürgősen megszüntetendők között szerepeljen. Sőt, mindkettő olyan téma, amelyik akár a választási küzdelem során is előkerülhet. Ez idáig nem is túl izgalmas, sem politikusnak, sem elemzőnek nem kell lenni, hogy mindezt bárki belássa, elég volt hozzá Magyarországon élni az elmúlt 12 évben. Az igazán izgalmas, érdekes mindaz, ami ezen kívül van, ami nem teljesen egyértelmű.

Magyarországon az elmúlt három ciklusban nagyon megérte élsportolónak lenni. Sőt, nemcsak élsportolónak, hanem alighanem középszerű sportolónak is. Iszonyatosan sokan éltek iszonyatosan jól az adófizetők pénzéből, ráadásul nemcsak magyar sportolók, hanem idegenlégiósok is. Átlagemberek számára felfoghatatlan pénzeket kerestek külföldi játékosok a vízilabda-bajnokság alsóházában, vagy a női kézilabda NB1 középmezőnyében is. Akadtak nagynevű sportolók, akik jóval túl a harmincon, nem ritkán komoly sérülésekkel bajlódva, csak azért nem fejezték be a sportolást, mert tisztában voltak vele, hogy új életet kezdve töredékét keresik majd annak, mint amennyit kerestek akkor, amikor tulajdonképpen csak levezettek.

Ha a teljes keret megmaradna, akkor is szükségszerű lenne némi átcsoportosítás, már csak politikai okokból is, nyilvánvalóan az élsport kárára, ám azt is biztosra vehetjük, hogy – nem feltétlen csak politikai okokból - a teljes keret sem fog megmaradni.

Ami nem lenne feltétlenül dráma, hiszen a már emlegetett Lázár-interjúban is elhangzik az a mondat, hogy „a professzionális futballban, vagy a professzionális sportban az állami pénznek nincs, vagy rendkívül szabályozott és mérsékelt mértékben volna helye". Ám ettől még pár dolgot feltétlen látni kell: talán a legfontosabb az, hogy a magyar sport azt a mérhetetlen pénzesőt, melyben részesült az elmúlt években, gyakorlatilag ahogyan volt, felélte. Nem nagyon volt meg a szürkeállomány a szövetségeknél, a kluboknál ahhoz, hogy átlássák: a kánaánnak egyszer akár vége is lehet. Nem építettek fel egy olyan rendszert, melyben akkor is nyugodtan tudnának működni, ha egyszer majd tényleg csak annyi jut élsportra, mint amennyi egy hozzánk hasonló méretű és fejlettségű országban szokott. Többnyire úgy éltek, mintha nem lenne holnap, mégpedig azért, mert azt hitték, hogy mindig lesz holnap.

Ezen kívül fontos látni azt is, hogy az élsportolók jelentős része korábban is erősen jobboldali volt. Már csak a közeg, a kulturális háttér okán is. A mérhetetlen jólét és bőséges támogatás csak egyértelműbbé tette, hogy hová húzzák az ikszet. Tekintve, hogy élsportolók, viszonylag könnyen tudják hallatni a hangjukat a sajtóban, és nagyon sokan követik őket a közösségi médiában is, nem kell politológusnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen visszhangja lesz majd annak, ha esetleg megnyirbálják a fizetésüket és ezáltal elégedetlenné válnak.

Egy új kabinetnek tehát feltétlen kalkulálni kell azzal, hogy akármilyen jó szándékkal és igazságosan nyúl bele a rendszerbe, annak iszonyatosan rossz visszhangja lesz.

És itt most nem attól kell tartani, hogy néhány sportvezető majd kiönti a bánatát a sportnapilapban, a HírTV-től és a Karc FM-től sem számíthatnának sok jóra, ezekkel előre kalkulálniuk kell. A nehezebben kezelhető probléma az, ha elismert, sikeres, hiteles sportolók fordulnak ellenük a saját felületeiken. Már csak azért is, mert itt azért nem ritkán sokszázezres, esetenként milliós Facebook és Instagram-oldalakról beszélünk.

Ez akkor sem lenne egyszerű feladat, ha a profi sport képes lenne eltartani önmagát. De azt is látni kell, hogy egyfelől a hagyományos magyar sikersportágak esetében, mint amilyen például az öttusa, a vívás vagy a birkózás, ez aligha van így, illetve, hogy a TAO-rendszer esetleges megszüntetésével azok a sportágak is gondba kerülhetnek, melyek nemzetközi viszonylatban simán elműködnek piaci alapon. Hiszen a TAO-rendszernek nemcsak az volt a negatívuma, hogy nagyon sok volt a visszaélés, hanem az is, hogy gyakorlatilag teljesen megszűnt a sportszponzoráció. A cégek úgy gondolták, a sporttámogatásuk kimerül abban, hogy odaadják a társasági adójuk 1%-át, és ezen felül semmiféle valós szponzori tevékenységre nem voltak hajlandók. Ehhez jön még hozzá, hogy a nyugati típusú szponzori tevékenységnek, ahol is a szponzor el is vár ezt-azt a pénzéért, Magyarországon egyébként sincs túl nagy hagyománya, az sokkal inkább alapult baráti kapcsolatokon, már az Orbán-rendszer előtt is. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a helyzet semmiképpen nem egyszerű.

Az egy ésszerű kompromisszumnak tűnhet, hogy azokat a versenyeket, melyeknek a rendezési joga már a miénk, azokat rendezzük meg, de továbbiakra azért sokkal megfontoltabban és kisebb mennyiségben pályázzunk. Nem azért kellene megrendezni az elnyerteket, mert ne lehetne adott esetben éppen visszalépni, hiszen például a Federation-kupa (új nevén Billy Jean King-kupa) rendezésétől pont a teniszszövetség lépett vissza - és azért nem állt meg a világ -, hanem azért, mert ésszerűbb talán kompromisszumokat keresni, mint mindent lemondani.

Azt azonban tudatosítani kell a választókban, hogy az az indoklás, mely szerint ezek a rendezvények anyagi hasznot hoznak, növelik a vendégéjszakák számát, potenciális turisták tömegeivel ismertetik meg hazánkat, nos, ezek az érvek nem feltétlen fedik a valóságot.

Az viszont biztos, hogy a jövőben ilyen mennyiségben jelentkezni sportesemények rendezésére, milliárdokat elverni junior box vb-re, vagy egy alakulófélben lévő úszóliga megrendezésére, nincs nagyon értelme. Ilyet senki sem csinál a világon, mint amit mi csináltunk az elmúlt években, és talán nem véletlen nem csinál.

Van valahol egy ésszerű mennyiség, amit egy ország megengedhet magának, és nekünk is ezt kellene megtalálni. Ez az ésszerű mennyiség nyilván nem a mindennél van, de nem is a semminél, hanem valahol félúton. Már persze, ha egy közepesen fejlett, európai országról beszélünk.

És ez az utolsó három mondat nemcsak a sportesemények rendezésére igaz, hanem általában az egész magyar sportra is.