Olyan magyar csapat esett szét, amelyik éremért mehetett volna az olimpián

Olyan ez, mintha egy bárpultnál lettünk volna: először levertük a poharat, kiömlött az, amit inni szerettünk volna, utána viszont még tudtunk újratöltést kérni. Nagyon sajnáltam a hölgyeket, mert Petra kiesése az ő szempontjukból és váltószempontból is azt jelentette, hogy egy olyan csapat esett szét, amelyről számomra nem kérdés, hogy olimpiai résztvevő lett volna. Sőt, azt kell mondjam – ahogy korábban is többször említettem –, hogy akár dobogóért is harcolhatott volna a váltó, ha ott van Petra, akiről nyugodtan mondhatom, hogy nemzetközi klasszis versenyző.

Rájuk zuhant a helyzet, ami minden szempontból komoly fejtörést jelentett, és biztos vagyok benne, hogy nagyon sok stresszt okozott a versenyzőknek is. Petra nemcsak a jégen nyújtott teljesítményével tud komoly támaszt adni, hanem a puszta jelenlétével is, azzal a pszichés környezettel, amit nyújt a többiek számára. Sajnos ez most így alakult. Úgy gondolom, a csapat ezzel együtt összességében sikeresen megbirkózott a helyzettel, kétszer is bekerültek a legjobb nyolcba a világkupában, volt egy hatodik és egy hetedik helyük. Ezzel önmagában ki lehetett volna jutni, még akkor is, ha a másik két világkupán nem sikerült ugyanez.

A szerencsétlen helyzet azonban az volt, hogy a sorsolások alapján alig versenyeztek azokkal, akikkel valóban közvetlen versenyben voltak. Ritkán kerültek velük egy futamba, főként a legerősebb csapatokkal sorsolták őket össze, miközben nem volt a közelükben olyan ellenfél, akit valójában meg kellett volna verniük. Váratlan események is történtek, gondolok itt egy Japán harmadik helyre vagy arra, hogy a nagyon erős amerikaiak az előző évi sérülések miatt most közvetlen ellenféllé váltak, de nem keresem a kifogásokat. Több hibás váltás is okozott olyan problémákat, amelyek ezt a végeredményt hozták. Nagyon sajnálom, hogy végül így alakult és nem jött össze a kijutás.

Az olimpiára való kvalifikáció már jó ideje így zajlik, olimpiai évben a négy világkupa számít. Nem olimpiai évben hat világkupából alakulnak ki a világranglistás eredmények, aminek fő oka, hogy egy olimpiai évben egyszerűen nincs hely több világkupának, hiszen maga az olimpia a fő esemény, amelyre fel kell készülni, emellett Európa-bajnokságot és világbajnokságot is rendeznek.

A short track komplett szabályrendszeréről azt tudom mondani, hogy folyamatosan igyekeznek olyan változtatásokat bevezetni, amelyek követik a nemzetközi trendeket. A cél az, hogy a sportág nézhető legyen, megfeleljen a modern követelményeknek, televízión keresztül is jól követhető legyen, kevesebb szünettel, érthetőbb, izgalmasabb és értelmezhetőbb versenyekkel. Például ezért vették ki a dupla hibás rajt szabályát is, amin sokan értetlenkedtünk. Óriási fejtörés, hogyan lehet igazságos rendszert teremteni a versenyzőknek, miközben a sportág továbbra is érthető, látványos és izgalmas marad a nézők számára. Nem mondom, hogy a végén járnak ennek az útnak, lehet, hogy soha nem is fognak. Vannak részek, amelyekkel egyetértek, és vannak, amelyekkel kevésbé: az, hogy a világkupák eredményeiből rendezik a sorsolásokat, érthető, ugyanakkor, ha valaki sérülés miatt nem tud megfelelő pontokat szerezni, az komoly problémát okozhat.

Mondok egy másik példát: tudjuk, mennyire erős Dél-Korea. Náluk rendkívül szigorú válogatási rendszer van, hasonlóan ahhoz, mint nálunk a kajak-kenuban, hiszen a világ élvonalában járnak. Most van egy fiatal versenyzőjük, aki szinte most "bújt ki a tojásból": megnyerte a junior világbajnokságot, bekerült a felnőtt válogatottba, és ott is nyert. Felnőtt világkupa-versenyeket nyer, még sincs világkupa-pontja, ezért a sorsolásnál alulról kell felküzdenie magát, hogy eljusson egy elvileg igazságos besorolásig.

Van a reményfutam-rendszer, a repechage, amely lehetőséget ad arra, hogy az előfutamból kiesők még visszajussanak. Liu Shaolin Sanyi például így nyert világbajnokságot 500 méteren: a reményfutamból jutott fel, majd megnyerte a döntőt. Ez más sportágakban is létezik, például a birkózásban. Nálunk azonban ebből a rendszerből mindössze egy, maximum két helyezett jut tovább. Ez érthető, de ha egy világsztár egy balszerencsés bukás miatt kiesik, az a többiek esélyeit aránytalanul lecsökkenti. Van még tehát mit finomítani ezen a rendszeren. Igyekeznek, próbálkoznak vele, és azt sem mondhatom, hogy rosszul teszik. Ezzel együtt vannak olyanok, amelyekkel talán soha nem fognak tudni teljesen megbirkózni. Ilyen például az, hogy mindig tisztán, érthetően és következetesen meg tudják ítélni két versenyző ütközésekor egy kanyarban, hogy ki volt a hibás. Ez rendkívül nehéz feladat.

Teljesen független volt Petra sérülésétől. A honosított dél-koreai versenyzőnkkel, Moon Wonjun Ferenccel – a fiatalember Puskás Ferenc miatt választotta ezt a nevet, mert ismeri a magyar sporttörténelmet – együtt egy kiváló koreai kollégám, Chulwon Eric Lee is a csapat mellett maradt, aki edző és videoelemző, és ebben a szakmában egészen kiemelkedő tudással rendelkezik.

Az egész magyar csapattal, Liu Shaoanggal is sokat dolgozott, különösen a pekingi olimpia előtt: két éven keresztül kizárólag a rajtokkal foglalkoztak, ami végül olimpiai aranyérmet hozott neki 500 méteren. Kiváló szakemberről van szó, de megvan a maga retorikája, edzésfilozófiája, tervezési stílusa – a fiúk pedig úgy érezték, hogy nincs meg az a nyelvezet és kohézió köztük, ami igazán jól működne. Ők kezdeményezték, hogy összevonjuk a női és a férfi szakágat és közös munkát végezzünk. Ennek kivitelezése komoly fejtörést okozott, hiszen úgy kellett megoldani, hogy senki ne sérüljön benne, de végül sikerült. Ezúton is köszönöm a szövetségnek és a Ferencvárosnak, hogy mögé álltak ennek az ügynek. Nicky vezetőedzőként felel minden versenyzőért, ugyanakkor Feri felkészítéséért továbbra is elsősorban a koreai edző felel, természetesen folyamatos egyeztetésben Nickyvel.

Személyesen is nagyon örültem, ahogy ők is rendkívül boldogok voltak, számukra egyértelműen félig tele a pohár. Az előzetes kalkulációink szerint rájuk kevesebb esélyt tettünk volna, mint a hölgyekre, de soha nem beszéltünk arról, hogy ne jöhetne össze a kijutás. Bizakodtunk és végül sikerült. Ismerjük az ellenfeleket, tudjuk, milyen teljesítmény kell ahhoz, hogy ott lehessünk. Úgy érzem, a csapat készen állhat arra, hogy a felkészülés végére és majd az olimpián mindenki a legjobbját nyújtsa. Az utolsó 10–15 körben jön el az a tempó, ahol most nagyjából másfél-két másodperc a különbség, van még idő arra, hogy ezt behozzuk, és a tartalékainkat is menedzselnünk kell. Négy emberrel nem lehet egy négyfős váltóra készülni, a tartalékokat is okosan kell felkészíteni arra, hogy ha szükség van rájuk, képesek legyenek arra a "kis csodára", hogy ne kapjuk meg azt a tíz métert. Azt kell elérnünk, hogy mikor odaérünk az utolsó két körre, akkor ne legyen nagy hátrányunk, és be tudjuk lökni mondjuk Ferit, akiben ott van a megoldóképlet.

Ha ez sikerül, akkor bármi megtörténhet. Egy váltóban elég, ha az első kettő összeakad, és máris második hely és döntőbe jutás lehet belőle, de nem erre akarom kifuttatni a dolgot. Sokkal inkább arra, hogy a váltó alapnévsorát nézve – Moon Ferit leszámítva – három olyan versenyzőről, Jászapáti Péterről, Nógrádi Bencéről és Tiborcz Dánielről beszélünk, akik régóta ott vannak a tűz közelében, már a Liu testvérek idejében is ott voltak, és tudatosan, évek alatt épültek fel. Ez egy hosszú távú, szisztematikus munka eredménye.

Fiatal sportolókról van szó, akik már most komoly eredményeket értek el junior- és felnőttszinten is. Aki kicsit is ismeri ezt a sportágat, tudja, hogy itt tized- és századmásodpercekről van szó, nem másodpercekről. Ez az a munka, ami napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, egy teljes olimpiai cikluson át zajlik. A Liu testvérek, John-Henry Krueger, Burján Csaba és Knoch Viktor után most ők léptek a frontvonalba, tele bizonyítási vággyal.