Kevés helyen kerül olyan sokba egy olimpiai arany, mint nálunk

Mert ha tudjuk, hogy mit szeretnénk tudni, tudjuk, hogy arra vagyunk kíváncsiak, hogy a szponzornak, az edzőnek, vagy éppen magának a sportolónak mibe került az arany, akkor még mindig ott a kínzó kérdés, hogy mit számolunk bele a költségekbe? És ha azt eldöntöttük, hogy mit számolunk bele a költségekbe, akkor még mindig ott van egy szinte feloldhatatlan dilemma: ha x forintból kijött egy arany, akkor minek tekintjük azt, ha ugyanennyi pénzből valakinek csak egy bronzra futotta?

Szóval bármiféle ilyen összehasonlítás nehézkesnek tűnik, ám lehetetlennek azért aligha. A tudomány eszközeivel azért ennél bonyolultabb dolgok is kikutathatók, csak okosan kell meghatározni a peremfeltételeket.

Furán, sokak számára szörnyen fog hangzani, de ki lehet jelenteni, az, hogy mennyibe kerül egy olimpia érem a versenyzőnek, az edzőjének, a mecénásának vagy a szponzorának, társadalmi szempontból indifferens. Ez nem az jelenti, hogy ne drukkolnánk bármelyik magyar sportolónak, akár egy világbajnokságon, akár az olimpián, hanem pusztán azt jelenti, hogy nincs értelme azt kutatni, hogy Sydney McLaughlin vagy Femke Bol tolt-e bele több pénzt a személyes vagyonából abba, hogy megnyerje a 400 méteres gátfutást a párizsi olimpián. Azzal sincs igazából értelme foglalkozni, hogy a szponzorai vagy esetlegesen a mecénásai mennyi pénzt öltek ebbe bele, mert ez az ő magánügyük.

Társadalmi szempontból csak az az érdekes, hogy a társadalom maga, az adófizetők mennyit áldoznak ugyanerre. És társadalmi szempontból csak ezeket a számokat érdemes összehasonlítani. Már amennyire lehet. Nyilvánvalóan nem egyszerű, mert ahány ország, annyiféleképpen költik el az adófizetők pénzét élsportra, de azért nem is teljesen lehetetlen küldetés, mint ahogyan azt már említettem.

A Brüsszeli Vrije Egyetem négy kutatója, Veerle De Bosscher, Simon Shibli, Andreas Ch. Weber és Sofie Smismans vállalkozott arra, hogy ezt az összehasonlítást – mármint, hogy valójában egy-egy országnak mennyibe kerül egy olimpiai érem – megtegyék. Nem egyedül dolgoztak persze, mind a 17 kutatásban részt vevő országból voltak segítőik, Magyarországról például Géczi Gábor és Kendelényi-Gulyás Erika.

A Spliss névre hallgató kutatást nem először végezték el, korábban is készítettek már hasonlót, ám mi most először vettünk részt benne. A korábbi eredmények is publikusak természetesen, elérhetők itt, ám ha valaki csak legfrissebb, minket is érintő eredményekre kíváncsi, az letöltheti a teljes angol nyelvű anyagot innen.

Mielőtt bárki, már első blikkre nekiesne magának a tanulmánynak, esetleg a szerzőknek, szeretném még egyszer leszögezni, hogy egy tudományos igényességgel megírt munkáról beszélünk. A kutatásban résztvevő magyar kutatók semmiképpen sem hazaárulók, nem fecsegtek ki államtitkot, nem tüntették fel rossz fényben hazánkat. A munkájukat végezték. Kutattak. Összegyűjtötték a nyilvánosan hozzáférhető adatokat, konzultáltak a Sportállamtitkársággal, ezeket a számokat megküldték a kutatás szervezőinek. Megírták nekik, hogy Magyarországon hogyan működik a rendszer, hogyan jut el a támogatás a sportolókhoz, milyen csatornákon keresztül és a többi. Mint ahogy minden tisztességes kutatásnál, itt is fel van tüntetve a kutatás módszertana, aki kíváncsi rá, elolvashatja természetesen azt is.

Mindezt csak azért bocsájtottam előre, mert nyilvánvaló, hogy ennek a kutatásnak az eredményeit is mindenki

Mint ahogy ezen a szemüvegen keresztül értelmezünk szinte mindent ebben az országban.

A kutatásban egyébként 16 másik ország és két további tartomány vett részt, mivel Belgiumban a sportirányítás két autonóm régióra – Flandriára és Vallóniára – van felosztva. Akadtak olyan országok, melyek jó néhány sportágban gyakorlatilag nagyhatalomnak tekinthetők (Nagy-Britannia, Brazília, Ausztrália, Japán, Spanyolország és Kanada), akadnak egykori szocialista országok (Lengyelország, Csehország, Magyarország), kifejezetten jómódú országok (Svájc, Svédország, Dánia, Írország), és egyre dinamikusabb sportélettel rendelkező országok is (Hollandia, Belgium, Új-Zéland), és olyanok is, melyek végül Párizsban érem nélkül maradtak (Finnország, Észtország).

Mivel Párizsban 206 ország indult, így a kép nyilvánvalóan nem lehet teljes, ám azt hiszem hazudnánk magunknak, ha azt mondanánk, hogy semmi értelme sincs összehasonlítani magunkat ezekkel az országokkal.

Noha a kutatás fő célja az volt, hogy megállapítsa, ki mennyit költött a párizsi olimpiára való felkészülés során, illetve, hogy ebből beruházásból milyen eredmények jöttek ki, számos egyéb érdekességet is találunk még a tanulmányban: kiderül, hogy mely országok teljesítettek alul és melyek felül ahhoz képest, amit a népességük és a nagyságuk alapján el lehetett várni tőlük, kiderül, hogy melyik országban, hány százalékban szerezték nők az érmeket a férfiakkal szemben, továbbá az is, hogyan változott a résztvevő országok teljesítménye Tokióhoz képes.

A legizgalmasabb téma azonban mégis, minden kétséget kizáróan a kutatás fő témája, az, hogy

Fontos leszögezni – nem véletlenül ezzel kezdtem a cikket –, hogy már az adatgyűjtés sem volt egyszerű, hiszen tényleg rettentő sokféleképpen tud pénz áramlani a profi sportba. Van, ahol a lottóbevételeket osztják szét, van, ahol a Nemzeti Olimpiai Bizottságot támogatják, vagy ahol jelentős a katona/rendőr sportolók aránya, ezt mind-mind valamilyen formában bele kellett számolni a költésekbe a tisztességes összehasonlításhoz.

Azt azonban sehol – így Magyarország esetében sem – számolták bele a költségekbe, amit létesítmények építésére, fejlesztésére, vagy éppen világversenyek rendezésére költöttek. Mint ahogy nincsenek benne a mi esetünkben a TAO-pénzek sem. Azt tehát egészen biztosan állíthatjuk, hogy mi annál csak többet költöttünk, mint ami a táblázatban szerepel, kevesebbet biztosan nem.

Az első grafikonra pillantva jól látható, hogy miként nőtt az élsport támogatása hazánkban az elmúlt tíz évben, gyakorlatilag ötszörösére. Azok után, hogy az azt megelőző öt évben megháromszorozódott. Ám az igazán érdekes adat mégis az, amikor összevetjük ennek a támogatásnak a nagyságát azzal, hogy a kutatásban résztvevő országok mennyit költöttek az élsportra. Különös tekintettel arra, hogy a fent felsorolt 18 ország közül Magyarország GDP-je az utolsó előtti a sorban. Csak Brazíliát előzzük meg vásárlóerő paritáson számolva.

Még elgondolkodtatóbb a kép, ha a teljes olimpiai ciklus során elköltött pénzt tekintjük, pedig itt nem álltak rendelkezésre adatok mind a 18 országból.

Ínyencek egyébként minden grafikonon az ország neve alatt megtalálják azt is, hogy az adott összeg mit jelent vásárlóerő paritáson számolva (PPP), nemzetközi dollárban.

„Ezt a megközelítést az indokolja, hogy az élsport fejlesztése egy olyan magas költségű országban, mint például Svájc, drágább, mint a minta legtöbb más országában. Míg euróban kifejezett kiadásai a Cseh Köztársaságéval összehasonlítható csoportba tartoznak, addig az utóbbi PPP-értéke nemzetközi dollárban (i$) 2,3-szor magasabb. Ez a helyzet azért áll elő, mert jelentős árkülönbségek vannak, például a megélhetési- és az építési költségek a két nemzet között.”

Bár már ezek a számok is elgondolkodtatók, ám még ennél is érdekesebb, amikor az élsportra fordított költségeket elosztjuk a megszerzett érmek számával. Nyilván itt már a súlyozás is egy megoldandó feladat volt, hiszen nyilván nem ugyanannyit ér az arany, mint a bronzérem, ám ezt még viszonylag egyszerűen megoldották a kutatók. Az aranyéremért 3, az ezüstért 2, a bronzéremért 1 pontot adtak. Ám nyilvánvalóan azzal már ők sem tudtak számolni, hogy egy-egy nemzet hány negyedik, ötödik vagy hatodik helyet szerzett, így ezek a kétségtelenül fontos eredmények szükségszerűen kimaradtak a táblázatból.

Mint ahogyan szükségszerűen kimaradt Észtország és Finnország is, mivel ők egyáltalán nem nyertek érmet, így náluk nullával kellett volna osztani, ami ugye lehetetlen. És nincs adatunk Spanyolországról sem, mert náluk nem igazán jól elkülöníthető, hogy a sporttámogatások mekkora részét fordítják él- és mekkora részét tömegsportra. (Ezért is vannak minden korábbi táblázatban hátul, külön, más színnel feltüntetve.)

Fontos azonban kiemelni, hogy azért a kép alighanem ennél árnyaltabb. Nem arról van szó, hogy mi sokkal kevésbé hatékonyan állítjuk elő az érmeket, mint mondjuk a svédek vagy a britek, hanem arról, hogy nálunk sokkal inkább van jelen az állami szektor a sportfinanszírozásban mint náluk.

Vagy, hogy egészen pontosak legyünk: nálunk a magánszektor egyáltalán nincsen jelen, hiszen a cégek gyakorlatilag kivétel nélkül úgy gondolkodnak, hogy a sporttámogatásukat letudták azzal, hogy felajánlották a társasági adójuk 1%-át valamelyik sportegyesületnek.

Ezen kívül azért azon is érdemes elgondolkodni, hogy ami magának a tanulmánynak is az egyik végkövetkeztetése, „hogy a finanszírozás és a sikeresség változásainak rövid távú összefüggéseit vizsgálva, egy olimpiai cikluson belül valószínűleg nem lehet jó következtetést levonni a teljesítményről, mert a beruházásoknak időbe telik mire megtérülnek. Ez pedig azt jelenti, hogy a beruházás megvalósítása és a sikeres szereplés között valószínűleg késleltetett hatás áll fenn.”

Éppen ezért nem azt a legszívszorítóbb olvasni, amikor azt írják a tanulmányban, hogy: „Az élsportba történő abszolút befektetés tekintetében Lengyelország, Magyarország és Svájc hatalmas élsport-beruházásai nem térültek meg 2024-ben, már ami az érmeket illeti, szemben mondjuk, Nagy-Britanniával, Hollandiával és Spanyolországgal melyek több érmet nyertek, mint amennyit a befektetéseik alapján várhattak volna”, hanem azt, hogy:

„Ebben a tanulmányban Lengyelország és Magyarország az élsportra fordított kiadások tekintetében olyan kiugró értékeket képvisel,

„Ha azonban kizárjuk Lengyelországot és Magyarországot (n=13), a korrelációk magasabbak és szignifikánsak, 0,699** és 0,67* a Pearson-, illetve a Spearman-féle rangkorreláció esetében.”

Ezt az utóbbi mondatot még úgy sem túl jó érzés olvasni, ha az ember csak nagyjából érti miről van benne szó, és a Pearson- és a Spearman-féle rangkorrelációról még csak nem is hallott.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!