A megsértett olimpiai bajnok, Mickey Rourke trükkje és a titkok, amiknek a jégen kellene maradniuk

Az fs-gossips.com nevű, műkorcsolyás hírekkel (és pletykákkal) foglalkozó oldalon közöltek egy hosszú, eredetileg orosz nyelvű interjút Elena Ilinykh-kel. A 28 éves korábbi jégtáncos Szocsiban aranyérmet szerzett a csapatversenyben, jégtáncban pedig harmadikok lettek Nikita Katsalapovval, de Európa-bajnoki ezüst- és bronzérme is van, 2010-ben pedig junior világbajnok lett. Öt éve vonult vissza, azóta neki és a férjének, az orosz színész-balett-táncos Sergei Poluninnak két fia született, most különböző jégshow-kban szerepel, és mint kiderült, nem fogja vissza magát, ha őszintének kell lenni egy-egy interjúban. Mutatjuk, mire gondolunk..

Az volt, persze. És nem csak ez. Bár időnként, amióta hallom, hogy sportolók ilyesmikről beszélnek a nyilvánosság előtt, nem tudom, hova tegyem ezeket. Egyrészt megértem, hogy ezek a nyilatkozatok egyfajta segélykiáltások, másrészt viszont úgy gondolom, nem kellene mindent kiteregetni, ami ott, a jégen történik.

Persze. Nyilván mindannyian egy ideális világban akarunk élni, ahol senki sem szid minket, ahol senki sem kényszerít arra, hogy fogyjunk le, és ahol minden meg van engedve, amit csak akarunk, miközben olimpiai bajnokok leszünk (lehetőleg többszörösen), és elkorcsolyázgathatunk vagy 45 évig.

De ez nem így megy, tudjuk, milyen a sport, tudjuk, hogy mivel kell szembenézni, és igen, ez cseppet sem egyszerű. Viszont mindig ott van a lehetőség, hogy azt mondja valaki, hogy „srácok, én ezt nem bírom”, és akkor ki lehet szállni.

Az egy teljesen más világ. Ahogy idősebb lettem, akkor kezdtem megérteni, hogy bármennyire is tehetséges vagy szorgalmas egy sportoló, mindennek a megfelelő időben, a megfelelő helyen kell egyszerre összeállnia.

Tehetség, szorgalom, szerencse, a helyszín, hogy ne legyél covidos, ne kapj - teszem azt - ételmérgezést, hogy ne legyél beteg, vagy csak hogy ne bal lábbal kelj fel a verseny napján... Nem is olyan régen Alina Zagitova nagyon megsértődött rám, mert azt írtam, hogy a phjongcshangi győzelménél nagyon szerencsés volt számára a csillagállás, és elképesztő, mennyire minden klappolt neki.

Olvastam azt az interjút, és megpróbáltam magam beleképzelni abba a helyzetbe. Próbáltam elképzelni, hogy Kolja és Nikita (Morozov, Katsalapov) hogyan reagálna... Nikita nyolc évig korcsolyázott velem, együtt nyertünk junior vb-t, és egy csomó más versenyt, együtt haladtunk a közös a céljaink felé, és egyszercsak bejelenteném, hogy „srácok, szülni fogok”.

Valószínűleg nem merném ezt mondani, sőt, ez megint egy olyan sztori, amit nem biztos, hogy egyáltalán nyilvánosságra kell hozni.

Te döntöttél az abortuszról, vagyis az olimpiát helyezted a fontossági sorrended elejére. Miért kellene bárkinek is sajnálni téged emiatt?

Amikor szeretnek, nem veszed észre ezeket a dolgokat. Én viszont három hónappal a szülés után úgy döntöttem, szeretnék visszatérni a versenysúlyomhoz, és elkezdtem figyelni magamra. Soha nem fogytam még ilyen könnyen, ez a 20 kiló 3-4 hónap alatt eltűnt. Most már csak néhány kilót kell leadnom, hogy elérjem azt a súlyt, amivel az olimpián voltam.

Nekem úgy tűnik, hogy a gyerekek a műkorcsolya világában nem magukért, hanem az edzőikért teszik meg ezeket a dolgokat. Például soha nem értettem, amikor azt mondták, hogy soványnak kell lenned, különben a partnered nem tud felemelni. Állandóan éhes vagy, és ahelyett, hogy ennél valamit, csak fogysz, fogysz, fogysz. Fogysz, mert az edződ ezt mondta, vagy valami nő a szövetségtől, vagy az anyukád, a partnered azt mondta.

Valaki másért próbálsz fogyni, mert úgy érzed, hogy tartozol nekik ezzel. Ezt kellene a gyerekeknek elmagyarázni valahogy, hogy értsék, hogy miért vagy kiért csinálják ezt.

Mindig is szerettem a kemény munkát. Sergei-jel nemrég Amerikában találkoztunk Mickey Rourke-kal, a színésszel. Ő mesélte, hogy az egyik filmjében volt egy drámai jelenete, amikor sírnia kellett, ő pedig úgy csalt könnyeket a szemébe, hogy ránézett az elhunyt nagyanyja fényképére. Sőt, még az ügynökét is megkérte, hogy verje meg egy övvel, hogy tényleg fájjon. Valaki így készül a szerepére, valaki meg máshogy...

Ha kiabálnak velem, mielőtt kimegyek a jégre, az nekem bátorságot ad, meg valami egészen hihetetlen adrenalin löketet. Bár lehet, hogy ez épp amiatt van, hogy a műkorcsolyázásban már egész gyerekkorodtól kezdve kiabálnak veled, és hozzászoksz. Amikor hirtelen abbahagyják, az ijeszt meg, hogy „igen, itt valami nem oké”.

De ami igazán megkongatja az agyban azt a bizonyos vészcsengőt, az az, amit Gabriella Papadakis döntéséről mondott, és csak ezért érdemes látni a kontextust is, amiben elhangzott ez a vélemény. Papadakis vetéléséről nagyon kevés információ található az interneten, az pedig, hogy az olimpiai bajnok sajnáltatná magát, vagy azért adna interjúkat a témában, hogy bárki sajnálja, tényszerűen nem igaz. Viszont ez pont egy olyan kérdés, amivel érdemes foglalkozni, és cseppet sem baj, ha a "jégen kívül" is téma lesz, mert ez jóval túlmutat a sporton. Szóval hálás köszönet ennek az interjúnak, amiért útjára engedte a vezérhangyát, hamarosan jövünk a folytatással!