Horrorhónap a Milannál: kiesés a BL-ből, búcsú a bajnokság élmezőnyétől – teljes újjáépítés jöhet

Február több szempontból kulcsfontosságú volt a piros-feketék számára: ez volt az az időszak, amelyben visszakapaszkodhattak volna a top 4-ért zajló küzdelembe, megerősíthették volna a helyüket a BL-nyolcaddöntőben (összesen három meccslabdájuk volt), és megalapozhattak volna egy még sikeresebb tavaszt. Ehhez képest a Milan kiesett a BL-ből, a bajnokságban pedig minden céljától messze került, még a Konferencialigától is hat pont választja el.

Pedig egyáltalán nem indult rosszul a sorozat: sikerült pontot szerezni az Inter ellen, a kupában a Sérgio Conceição-éra legjobb meccsével búcsúztatta a Romát, majd ha nehezen is, de legyőzte az Empolit. Még a Feyenoord elleni idegenbeli vereséget is ki lehetett hordani lábon (jobbak voltak a hollandok, de csak Mike Maignan hibájának köszönhetően kerültek előnybe), a visszavágó második félidejében azonban minden elromlott.

Azóta pedig csak ez az egy dolog maradt állandó: amit elszúrhat a Milan, azt el is szúrja, és ha lenne várható elszúrás nevű mutató, még jócskán túl is teljesítené.

Csak pár pillanatkép az előző hetekről: Igor Paixão nem túl erős és pontos lövése valahogy utat talál Maignan kezei között, Theo Hérnandez egy sárgával a zsebében feldobja magát az ellenfél tizenhatosán belül, a menteni igyekvő kapus arcon rúgja a védőjét, aki egyedül simán tisztázott volna, Strahinja Pavlović egy nestásan tökéletes becsúszással próbálkozik utolsó emberként a nestás tökéletesség minden jele nélkül, majd egy utolsó pillanatban összeszerencsétlenkedett büntető.

Elég a Serie A tabellájára pillantani, hogy lássuk a vesszőfutás eredményét. A Milan jelenleg a 9. helyen áll, hat pontra a Konferencialiga-selejtezőt érő hatodik pozíciótól. A 16. Lecce közelebb áll a Milanhoz, mint az éllovas Inter, és ha kitartanak még pár hétig az aktuális trendek, akkor a 10. helyig is simán visszacsúszhat a Rossoneri. Ilyen legutóbb a 2014/15-ös szezonban fordult elő, amikor Silvio Berlusconi már semmit sem akart (vagy tudott) kezdeni a Milannal.

Sokan – és nem minden alap nélkül – most is a tulajdonost és a menedzsmentet hibáztatják a minden várakozást alulmúló szezon miatt, a helyzet mégis egészen más. 2015-ben minden egy katasztrofális szezon irányába mutatott (tapasztalatlan edző, összetákolt keret), ezúttal viszont megvolt a szándék a versenyképesség fenntartására. A nyáron mindegyik hiányposztra érkezett játékos, és a télen is szokatlanul aktív volt a klub.

A helyzet erről az oldalról nézve még egy kicsit aggasztóbb is, mint a tíz évvel ezelőtti: a mostani szezon úgy ment teljesen tönkre, hogy a klub előre (egyes esetekben évek óta) tervezett lépések szerint cselekedett. A keret ráadásul nem igényelt óriási átalakítást – Stefano Pioli nagyon hasonló állománnyal zárt második helyen – vagyis már a nyári finomhangolásnak előbbre kellett volna juttatnia a Milant. Papíron.

A probléma egyik része pont itt keresendő. A keretben most is ott van azoknak a játékosoknak a többsége, akik a 2022-es bajnokcsapatot különlegessé tették – név szerint Mike Maignan, Theo Hernández, Fikayo Tomori, Rafael Leão – ám mindannyian mélyen a valós tudásuk alatt teljesítenek. Amióta a Milanban játszanak, messze ez a legrosszabb szezonjuk, még Leãónak is, aki az első két évben kiegészítő játékos volt.

Ez azért is érdekes, mert a 2022-es bajnokcsapat kimondottan fiatal volt (a szezon végére Giroud maradt az utolsó 30 feletti játékos a kezdőben), és a vártnál jóval korábban megnyert trófea szép jövőt ígért. Kényelmes megoldás lenne mindent a 2022-es tulajdonosváltásra visszavezetni, csakhogy a klub stratégiája nem sokban változott, sőt: még személyekben sincsenek forradalmi változások, a távozókat házon belülről pótolták.

A vezérigazgatói széket megöröklő Giorgio Furlani és a technikai igazgatóvá előléptetett Geoffrey Moncada egyaránt 2018-ban – tehát amikor az Elliott Group megszerezte a tulajdonosi jogokat a kínai befektetőktől – került a klubhoz, és éveken át dolgoztak abban a rendszerben, amely kitermelte a 2022-es scudettót. A feladatot tehát már jóval azelőtt ismerték, hogy megkapták volna, és azt sem kellett megmutatni nekik, hogyan működtették a rendszert sikeresen.

Tiszta sor: egészen más egy rendszeren belül hasznosnak lenni és döntéseket hozni – hiába nézte Giuseppe Marotta munkáját közelről, Fabio Paraticiből nem lett nagy sportigazgató a Juventusnál – de a Milan 2023 utáni mercatói egyáltalán nem tűntek rossznak. Annyira semmi esetre sem, hogy az olasz középmezőny végére süllyedjen a csapat, és mindenkinek minimum kétségessé váljon a kompetenciája, aki akár csak egy felmosást elintézett a Casa Milanban.

Ami nyilvánvaló, hogy nem sikerült megtalálni azt az edzőt, aki személyiségben illett volna a csapathoz. Piolinak sok hibája volt, ám a játékosok menedzselésével sosem volt problémája, legalábbis kevés konfliktus szivárgott ki a sajtóhoz. A viszonylag hosszú pórázon tartott játékosok azonban talán rossz beidegződéseket is kialakítottak, amikre vagy nem számítottak az új edzők, vagy egyszerűen megpróbálták figyelmen kívül hagyni.

Paulo Fonseca és Sérgio Conceição egyaránt többször panaszkodott arra, hogy a játékosok nem tartják be a taktikai utasításokat, és még az alapokat sem csinálja jól a csapat. Ezért részben az edzők a felelősök – és felelnek is érte, hiszen ők a legkönnyebben feláldozható láncszemek ilyenkor – hosszabb távon azonban el kell ezen gondolkozni. Mi van, ha a továbblépést épp az akadályozta meg, hogy bizonyos játékosokhoz túlzottan is alkalmazkodni kellett?

Azt persze érdemes leszögezni – és talán ez a legnagyobb kritika a Milan menedzsmentjével szemben – hogy a szándék sem volt meg a stílusteremtésre. Fonseca egészen mást gondol a játékról, mint Conceição, de a többi, legalább pletykák szintjén felmerült név között sincs sok hasonlóság. Mi köti össze Antonio Contét, Thiago Mottát és Julen Lopeteguit? És hogyan jön ezekhez a nevekhez Césc Fábregas vagy Roberto De Zerbi?

Tetszik vagy nem tetszik, a Milan vezetőségének mindenekelőtt el kell köteleznie magát egy olyan edző mellett, akiben nem csak átmeneti megoldást, egy probléma esetén könnyedén aktiválható vészgombot lát, hanem egy igazodási pontot. Amíg nincs meg ez a stabil pont, legfeljebb részsikerekben reménykedhet, rosszabb esetben pedig – mint amilyen ez a mostani szezon – még annyiban sem.

Nem véletlen, hogy Paolo Maldini és Frederic Massara állását Pioli szilárdította meg. 2020 elején szinte kész tényként kezelték mindkét sportvezető távozását, valamint Ralf Rangnick érkezését, és ha nincs a covid, valószínűleg így is alakult volna. Amennyiben a hónapokig tartó szünet után nem csúcsformában tér vissza a Milan, talán sosem derült volna ki, hogy a Maldini-Massara páros által levezényelt mercato valójában kiválóan sikerült.

Ez részben a mostani helyzetre is igaz: nehéz lenne megmondani, hol van pontosan a Milan potenciálja, ám az egészen biztos, hogy minimum a BL-helyekért kellene küzdenie. Még az sem lenne merész állítás, hogy ezek a célok ideális esetben mindkét idén alkalmazott edzővel teljesíthetőek lennének – vagyis egy olyan kerettel, amit elsősorban nekik raktak össze. Milánóban viszont mindketten darázsfészekbe nyúltak, és nem is tudták megfelelően kezelni a helyzetet.

Némileg ironikus, de a nyáron azért mondtak le Conte megszerzéséről (aki egyébként nyitott lett volna), mert nem akarták drasztikusan átalakítani a keretet. Pár hónap múlva viszont simán előfordulhat, hogy Conte nélkül is komoly átalakításokra kényszerülnek, és a bajnokcsapat megmaradt tagjai is távoznak. (Maignan tűnik a legbiztosabb pontnak, aki közel áll a szerződéshosszabbításhoz.)

Gerry Cardinale (ő volna a tulajdonos) és a RedBird Capital (a cég, amihez a Milan is tartozik) sok kritikát kap, ám érzésem szerint nem a megérdemelt okok miatt. A tulajdonossal messze nem az a legnagyobb baj, hogy amerikai és nem ért a focihoz, és még csak nem is az, hogy ritkán megy ki meccsekre. (Olaszországban persze megvan a kultúrája annak, hogy a tulajdonos meccseket néz, a Milannál pedig különösen, hiszen Berlusconi imidzsében kulcsfontosságú volt a klub és az európai sikeresség.)

Továbbmegyek: a befektetés mennyiségével sincs nagy probléma, olasz szinten ugyanis – és az az elsődleges piac, ahol a Milannak versenyképesnek kell lennie – eleget költ. Azért viszont joggal lehet kritizálni, hogy a sokszor emlegetett moneyball-modell hatását csak elvétve lehet a döntésekben felfedezni. Mert az adatalapú döntések lényege pont az lenne, hogy ne szaladjanak olyan fiaskókba, mint a borítékolhatóan bust Emerson Royal megvásárlása.

Egy tulajdonos – főleg egy olyan, amelyik elsősorban hosszú távú befektetésként tekint a klubjára – valószínűleg úgy van vele, nem számít, hány év múlva lesz sikeres, a szurkolók türelme azonban sosem végtelen. A hétvégi, Lazio elleni meccsen a milánóiak ultratábora, a Curva Sud már tiltakozott, de a többi szurkoló is többször kifütyülte a csapatot, a tulajdonosnak pedig a fordítást sem igénylő fuck you-val üzentek.

Pár napon belül új sportigazgatója lehet a Milannak, amit nem szúrhat el a klub, mert a nyáron fontos döntéseket kell meghozni. Nehéz elképzelni, hogy Conceição megtarthatja az állását, vagyis ki kell választani az új edzőt, és a keretben is komoly változtatásokra lehet számítani. Amennyiben a következő szezon sem hoz több sikert, úgy hiába tekint hosszú távú befektetésként a Milanra Cardinale, nehéz lesz meggyőzni a szurkolókat, hogy vele tér vissza az európai elitbe.