Klasszis sosem lett belőle, de már ezért az egy gólért megérte futballistának lenni

Aki 2013 és 2020 között Milan-meccseket nézett, joggal érezheti úgy, hogy a múltban sok megkérdőjelezhető döntést hozott az életében. Annyi minden hasznosabb tevékenységgel elüthette volna azokat a másfél órákat: olvashatott volna könyvet, nézhetett volna filmet, tanulhatott volna nyelvet, sportolhatott volna. Tényleg, bármit.

A hét év legmélyebb pontját a 2014/15-ös idény hozta el, amelyben a piros-feketék a 10. helyen szédelegtek be a nem épp fénykorát élő Serie A-ban. Volt egy erős Juventus, két közepesen élvezhető római csapat, némi színt csepegtettek a ligába a felsőházban záró genovai klubok, a két milánói óriás viszont csapnivaló állapotban volt, a Napoli jobb sorsra érdemes keretével pedig épp Rafa Benítez csalta a futballt.

1999 óta először fordult elő olyan, hogy a Milan mindenféle nemzetközi kupaszereplés nélkül vágott neki egy szezonnak. Miután a 2013/14-es szezon közepén kirúgták Massimiliano Allegrit, a szakmai irányelvek középpontjába a populizmus került: azaz a kókány sufni keretekhez leültettek néhány klublegendát a padra, és várták a csodát.

Clarence Seedorf volt az első fecske, majd miután összerúgta a port Berlusconiékkal, az U19-es csapatot irányító Filippo Inzaghi került a padra. Hát hogy is fordulhatnának el a szurkolók a csapatuktól, amikor egy régi kedvencért szoríthatnak?

Szegény Pippo is kapott hideget-meleget, pedig az egyetlen hiba az volt, hogy elfogadta az ajánlatot a méltatlan helyzet ellenére. A Milan akkori állapotát figyelembe véve csak rosszul jöhetett ki a helyzetből, és így is történt: a csapata a 10. helyen zárta a Serie A-t, amelyhez hasonló 1998 óta nem fordult elő. Némileg ironikus módon mégis akad egy játékos, aki karrierje leggólerősebb szezonját neki köszönheti: Jérémy Ménez.

A francia szélsőt korszakos tehetségként tartották számon, 17 évesen profi szerződést kapott a Sochaux-tól, majd 2005 januárjában ő lett a legfiatalabb játékos a francia bajnokság történetében, aki mesterhármast szerzett. A következő idényt már a Monacónál kezdte meg, 2008-ban pedig 12 milliót fizetett érte az AS Roma, ahol az első szezonjában négy góllal és öt gólpasszal nyitott.

Az ígéretes kezdés után izgatottan várták a fővárosban, hogy végleg berobbanjon a francia tehetség, azonban hiába: Ménez a következő két szezonban csak minimálisan tudta túlteljesíteni az első év góltermését. 2011-ben a PSG dobott neki mentőövet, ahol volt egy fantasztikus szezonja – 33 meccsen 7 góllal és 17 assziszttal zárt – de az egyre nagyobbra duzzadó projektben folyamatosan háttérbe szorult.

2014 nyarán lejárt a szerződése a francia fővárosban, így szabadon választhatott klubot magának, ő pedig a Milan mellett tette le a voksát. A játéklehetőség miatt nem kellett aggódnia, a piros-feketéknél nem hemzsegtek a sztárjátékosok akkoriban, Inzaghi fejében pedig egy merésznek tűnő ötlet fogalmazódott meg: mi lenne, ha Ménez lenne a középcsatár?

„Korábban nem játszottam ezen a poszton” – vallotta be a francia, aki ennek ellenére gyorsan felvette a fonalat. Ménez számait felduzzasztotta, hogy ő volt a csapat első számú büntetőrúgója (nyolcból nyolcat értékesített is), a 16 találata azonban megsüvegelendő teljesítmény, és kimagaslóan a legjobb a karrierje során.

Néhány labdát ráadásul a lehető legkevésbé inzaghis módon juttatott a kapuba.

Ménez már az első fordulóban góllal vette ki a részét a Milan 3-1-es győzelméből (a Stefano Pioli-féle Lazio volt az ellenfél, amely a harmadik helyen zárta a bajnokságot), a második körben pedig karrierje valószínűleg legnagyobb, de legalábbis legemlékezetesebb találatát hozta össze.

4-3-as Milan-vezetésnél – ekkora már mindkét csapat tíz emberre fogyatkozott – Bonaventura gyengécske indítása után röviden tette haza a labdát a Parma védője, mintaszerűen kiugratva Ménezt. Ami innen jött, az már az improvizáció ünnepe volt: a francia a kiszorított helyzetéből egy megkerülős csellel menekült ki, elfutott a kapus mellett, kikerülte a kapufát, majd a saját labdáját utolérve besarkazta a kapuba a menteni igyekvő védők és Mirante között.

Nagy kár, hogy Ménez karrierje ezekre a pillanatokra korlátozódott: néhány zseniálisan kivitelezett trükkre, pár remekbe szabott gólra, amelyek egytől egyig bepillantást engedtek egy alternatív univerzumba, amelyben a francia egyike a világ legjobb játékosainak.

„Többet is elérhettem volna, de nem melóztam elég keményen. Azt gondoltam, hogy a tehetségem önmagában elég” – ismerte el évekkel később.

Talán utóbbi a kulcs. Ménez tipikus példája annak, amikor valaki túl korán lesz túl jó, és nem alakul ki az a kényszer, hogy a jobbnál is jobb legyen. Az ifik között – és bizonyos szintig a profiknál is – meg lehet élni a technikai fölényből, ám a legmagasabb szintre csak azok juthatnak el, akik az extra melótól sem riadnak vissza. Vagy akkora zseninek kell lenni, amilyen százévente, ha egy születik.

Ménez egyik kategóriába sem tartozott, így pedig csakis eltékozolt tehetségként kerülhetett be a futball történetébe. Elfelejteni azonban így sem fogják őt, akik látták futballozni, különösen azok nem, akik átélték azt az eufóriát, amit csak egy szánnivalóan gyenge bagázstól legkevésbé sem várt zsenialitás okozhat.