Mourinho másik oldala: nem Special One, nem kommunikátor, de még csak nem is stratéga

„Az egy hazugság, amit lassan húsz éve hangoztatnak” – magyarázta Mourinho az elhíresült becenevével kapcsolatban. „Sosem állítottam azt, hogy én lennék a Különleges edző (The Special One). Annyit mondtam, hogy egy vagyok a különleges edzők közül. Hogy az olaszok közül kit sorolnék ide? Maxot és Carlót. Mindketten nagyon különlegesek. Egyesek öregnek titulálták Carlót az Evertonnál, míg manapság Maxot tartják gyengének. Carlo azóta is nyer, Max pedig újra nyerni fog.”

Bármi is állt az eredeti nyilatkozat mögött, a Special One megnevezés levakarhatatlanul a Mourinho-mítosz részévé vált. Egyszerre arrogáns és magabiztos, csakúgy, mint a gazdája, aki egyszerre volt képes fanatizálni és felbőszíteni szurkolótáborokat. Aki karrierjének első évtizedében bárhova is tette be a lábát, mindenhol sikert sikerre halmozott, és még korábbi önmaga fakó verziójaként is megkerülhetetlen figurának számít az európai labdarúgásban.

Azon persze lehet vitatkozni, Mourinho mennyire tekinthető a ma labdarúgásában kiemelkedő edzőnek. Objektíven nézve nem az. Még csak nem is feltétlenül az eredmények szólnak ellene, elvégre a Manchester Uniteddal Európa-ligát nyert, a bajnokságban pedig ezüstérmes lett a városi rivális City mögött. Kupadöntőbe jutott a Tottenham Hotspurrel, hogy aztán kirúgják azt megelőzően, mielőtt megszakíthatta volna a klub évtizedes trófeaínségét.

Más téma, hogy ez mennyiben fair összehasonlítás az elődökkel, akik mondjuk a Konferencia-liga helyett a Bajnokok Ligájában vezették pályára az aktuális csapatot. Egy dolog azonban biztos: Rómában egy kicsit feléledt valami a régi Mourinhóból, aki egy emberként tudott tömegeket maga mögé állítani. Ha a játékosaival nem is feltétlenül érte el a várt áttörést, a drukkerek zömét legalább rövid távon a projekt részévé tette, ami a portugál szerint nem a véletlen műve.

Csodálkozunk ezen? Mourinho mindig is akkor volt igazán elemében, ha át tudta engedni magát az underdog identitásnak. Mindkét Bajnokok Ligája-címét olyan klubnál szerezte, amit előzetesen nem soroltak az esélyesek közé. Az Inter-Barcelona ráadásul valódi Dávid és Góliát küzdelem volt, különösen a Busquets-Thiago Motta csörtét követően, amikor tíz emberre fogyatkozva kellett kiállniuk a Pep Guardiola-féle csúcs-Barcelona rohamait. És meg is tették.

„Hogy mire gondoltam abban a pillanatban?” – kérdezett vissza a portugál. „Azt, hogy 60 perc választ el minket egy döntőtől, amelyben az Inter generációk óta nem szerepelt. 60 perc a világ legjobb csapata ellen, emberhátrányban. Mit tegyünk? Hősködjünk és nézzük otthonról a döntőt, vagy harcoljuk azzal, amink maradt és jussunk be a döntőbe? Történelmet akarunk írni, vagy inkább filozofálunk? Én történelmet akartam írni, és történelmet is írtunk.”

Szinte biztos, hogy az volt az utolsó igazán mourinhós csapat. Madridban már kevésbé ment át az üzenete, de mentségére szóljon: a futballvilág Góliátjaival nehéz lett volna elhitetni, hogy ők igazából Dávidok. Még a Chelsea sem ugyanaz a klub volt, mint ahova 2004 tájékán megérkezett, a Manchester Unitedtől pedig fuldokló óriásként is távol állt a Mourinho-identitás. Talán ha Pochettino előtt veszi át a Tottenhamet, ott működhetett volna a dolog. Talán.

Rómában sokszorosan összetett helyzetben találta magát. Bizonyos szempontból a klub megtestesített mindent, ami nem Mourinho: szerethető lúzerek, akik mindig szép focit játszanak, de örök másodikok. Ma már senki sem vádolja őket szép játékkal, viszont még azt sem lehet mondani, hogy bajnok mentalitással menetelnének a Serie A-ban. Mourinho ottani öröksége végsősoron ezen fog múlni: ki lehet-e iktatni a múlt kétségeit a jelen és a jövő fejeiből?

- foglalta össze a portugál.

Ha a marketing terén lenne külön verseny az edzők között, azt biztosan Mourinho nyerné, még ha ő maga nem is különösebben szereti, ha a kommunikációs képességei miatt emelik ki. „A kommunikáció nem nyer meccseket. Kommunikációval nem szerezhet valaki 26,5 trófeát” – utalt a Romával elveszített El-döntőre. „A karrierem mostani szakaszában már csak nevetek azon, ha meghallom ezt a jelzőt.”

A portugál a stratéga megnevezést sem szívesen hallja, mivel szerinte ezt a védekező felfogásával és a bírókkal való, időnként heves kommunikációra használják. „Nincs stratégia. Van a védekezés, amikor egy csoportnyi ember dolgozik, védekezik. Én pedig olyan ember vagyok, aki nem tűri az igazságtalanságot. A futballvilágban a bíró az egyetlen, aki hibázhat, és akinek van módja korrigálni is azt. Egy edző nem mondhatja azt a hiba után, hogy akkor utólag visszavonnám ezt a cserét.”

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!