"Boldog szülinapot, öregasszony!" – Isten éltesse az Öreg Hölgyet!

Auguri Vecchia Signora! Már ezen a ponton elnézést kérek a kedves olvasóktól a cím miatt, különösen azoktól, akik Juventus-szurkolóknak vallják és/vagy érzik magukat. Az ötlet Giorgio Chiellini Facebook-posztjából jött, amit a közösségi oldal beépített fordítóprogramja (kérés nélkül) alakított át magyarra, így lett az Öreg Hölgyből nemes egyszerűséggel „öregasszony”. De ha már itt tartunk, honnan jött ez a név, és milyen érdekességeket rejteget még a klub 1897-ig nyúló története? Ezzel a cikkel kívánunk boldog 125. születésnapot az Öreg Hölgynek.

1897. november 1. Torinó egyik híres utcáján, a Corso re Umbertón, néhány középiskolás srác úgy döntött, alapít egy focicsapatot. A legidősebb közülük mindössze 17 éves volt, a közeli Massimo D’Azeglio gimibe jártak, nagy viták után a csapatuknak végül a fiatalságukra utaló Juventus nevet választották a suli neve helyett. (Massimo D’Azeglio egyébként egyébként egy tehetséges politikus volt, az ő nevével sem jártak volna rosszul, bár kétségtelen, egy éterbe beeresztett „Juveeeeeeeee” mellett az nem tűnik túl célszerű csatakiáltásnak.)

Innentől pedig nem volt megállás, az első barátságos meccsekkel megindult hódító útjára a csapat. Eleinte fehér, majd rózsaszín ingben (fekete nyakkendővel!) játszottak, de ahogy maga a játék, végül a csapat színei is Angliából érkeztek Torinóba: egy angol játékosuk a Notts County ruhaszállítóját találta meg, hogy pótolja a három év alatt kifakult rózsaszín ingeket, az illető pedig fekete-fehér szettekkel lepte meg a csapatot. Az i bianconeri (fekete-fehérek) becenév tehát innen jött.

Ekkorra már a csapat nevezett a bajnokságba is, sőt, 1905-ben meg is nyerték azt (mindössze három csapat indult, de azért mégis meg kell említeni az elsőt). A sikerekkel természetesen jöttek az ellentétek is a csapaton belül, a svájci elnökük, Alfredo Dick például fogta magát és elhagyta a klubot, majd alapított magának egy sajátot a városban, ez lett az FC Torino (1906), Persze, ahogy az lenni szokott, vitte magával a Juventus legjobb külföldi játékosait is, úgyhogy az első világháború utánig eléggé megzuhantak (is) a zebrák. (Ennek a becenévnek az eredete a fekete-fehér csíkokat elnézve talán nem tűnik akkora talánynak).

A háború után anyagilag és játékosállományát tekintve is megindult felfelé a csapat, Giampiero Combi, akit minden idők legnagyobb kapusának neveznek a Juvénál, debütált az első csapatban, majd a részvényesek ügyesen megválasztották elnöknek a FIAT alapítójának a fiát (nem szóvicc), Edoardo Agnellit. Saját pályájuk lett, a szurkolók száma napról-napra nőtt, és komoly szakemberek és külföldi játékosok érkeztek a csapathoz. Az Agnelli-család azóta sem távolodott el sem a sporttól, sem a Juventustól, de ez egy másik, kifejezetten érdekes történet kell, hogy legyen.

Természetesen van magyar szál is a Juventus-sztoriban! 1923-ban érkezett a Juventushoz Károly Jenő, az első hivatalosan kinevezett vezetőedző, valamint az első külföldi világsztár (a szóhasználat a Juventus oldaláról származik!), Hirzer Ferenc is. Ekkora már itt játszott egy másik magyar, Viola József is, de Hirzer bemutatkozása különösen fényesre sikeredett, a Parma elleni első meccsén mesterhármassal mutatta mag magát az olasz közönségnek. A tehetsége nagyban hozzájárult a Juventus bajnoki címéhez (1925–26), 35 gólt szerzett 26 mérkőzés alatt. Károly Jenő vezetőedzői pályafutása a Juventusnál szomorú véget ért: egy mindent eldöntő, Bologna elleni bajnoki (három meccses) döntő előtt, 1926-ban, mindössze 40 évesen szívrohamot kapott. Ahogy a korabeli olasz lapok írták róla, "belehalt a labdarúgásba" - olvasható az Origo egy cikkében.

A Juventus a harmincas években szinte szárnyalt, öt egymást követő évben nyerte meg a Scudettót, bemutatkoztak a nemzetközi porondon, de második világháború az olasz focinak sem kegyelmezett. A háború után hét bajnoki címmel és három olasz kupával gazdagították a sikereiket, de még ezt is sikerült felülmúlni, 1971-től az a Giampiero Boniperti lett a klubelnök, aki korábban játékosként is meghatározó tagja volt a Juventusnak, összesen 171 gólt jegyzett. Az ő elnöklése alatt újabb kilenc bajnoki és négy kupaelsőséget ért el a Juve, valamint megnyerték az UEFA-kupát is. Ebben az időben már olyan játékosok tartoztak a csapathoz, akiknek a neve eléggé ismert a mai napig is: Dino Zoff, Gaetano Scirea, Marco Tardelli, Antonio Cabrini, Franco Causio, Roberto Bettega, Paolo Rossi vagy épp Michel Platini is hozzájárult ahhoz, hogy beírják a csapatot a foci történelemkönyvébe.

A becenév csak egy kis vicceskedés, amivel a Juventus névre akartak célozni, amikor a harmincas években a játékosok átlagéletkora nem épp a bajnokság legalacsonyabbjának számított. Úgy voltak vele, hogy inkább a tapasztalt játékosokat játszatják többet a fiatalok helyett, ráadásul a csapat maga is az ország egyik legrégebbi klubja volt, szóval a Juventus-oximoron valahol érthető, hogy vicc tárgya lett.

De hogy miért hölgy? Ez egyszerű, a szurkolók úgy szerették a klubjukat, mint a szívük választottját, naná, hogy hölgyként emlegették. Egy másik megközelítés szerint, szintén a harmincas években, rengeteg olasz költözött az ország déli részéről Torinó környékére a jobb munkalehetőségek miatt (többek között épp a Fiat-gyár közelébe), ők a csapatot La Fidanzata d’Italia (Olaszország menyasszonya) névvel illették.

De nem ám mindig csak a romantika, egy kevésbé kedves beceneve is van a csapatnak, ez az i gobbi, azaz a púposok. Természetesen nem a játékosok testi adottságaira utal ez az elnevezés, bár a Torino csapatával 1906 óta húzódó rivalizálásba még ez is beleférne, hanem a csapat által az ötvenes években viselt mez okozta látványára. A nagyobb méretű mezeik nyakánál lévő fűzőn keresztül, futás közben beáramló levegő felfújta a hátukat, így szerencsétlenek úgy néztek ki, mintha jó nagy púpjuk lett volna.

Girogio Chiellni tegnap, 2022. november elsején a Facebookon kívánt boldog születésnapot az Öreg Hölgynek. Tette ugyanezt a Juventus oldala is, a borítóképünkön látható idézetes képekkel, „a végsőkig” rózsaszín (!) felirattal, és az üzenettel:

A klub 125 éves történelmébe természetesen beletartozik a Platini-utáni éra is: Alessandro Del Piero hihetetlen karrierje, a korábbi olasz szövetségi kapitány, Marcelo Lippi ténykedése, Zinedine Zidane megérkezése, a nem túl dicsőséges 2006-os Serie B-s kaland a bundabotrány miatt, majd a sokkal felemelőbb visszatérés az első osztályba, Antonio Conte pokoli jó éve és a veretlenül megszerzett 2012-es bajnoki cím, végül az azt követő megismételhetetlennek tűnő sorozat: a kilenc egymást követő Scudetto (2011-2020).

Meg persze beletartozik a jelen is, a Serie A tabellájának 7. helyén parkolással, és a Bajnokok Ligájában való bukdácsolással. A BL H jelű csoportjában a csoportelsőség mellett az a kérdés éppen ezen a héten, hogy a már nyolcaddöntős Paris Saint-Germain és Benfica mögött a Juventus vagy a Makkabi Haifa kerül át az Európa-ligába. Kettejük összevetésében a Juve jobb gólkülönbségének köszönhetően előrébb van jelenleg, de az is megtörténhet, hogy búcsúznak az európai sorozatoktól. Szerda este kiderül.

Aki ideáig eljutott az olvasásban, azt bizonyára érdekli annyira a Juventus, hogy a közelmúlt eseményeivel tisztában legyen. Nekik jutalmul (vagy büntetésképp, majd a végén eldől) készültem egy kis személyes befejezéssel is.

Nem tudom, mások emlékeznek-e az első aha-élményükre a fociban, az első pillanatra, amikor leesett, hogy nem csak az zajlik a pályán, amit mi, gyerekek a téren is csinálunk, amikor csak kergetjük a labdát, hogy bemenjen a kapuba.

Határozottan emlékszem, hogy egy Juve-meccsen vettem észre először, hogy nem esetleges a játék, hogy a nyilvánvaló formációkon meg a láthatóan jól begyakorolt megoldásokon túl is történik valami a pályán, amire lehet figyelni. A kilencvenes években járunk, szóval az internet, a szakértők véleményei meg a tv-n bekarikázott jelenetek még a kanyarban sem voltak, úgyhogy eléggé nehezített pályán kellett „elemezni” a látottakat.

De hogy ott volt az a srác a pályán, a Juventusban, aki sokszor nagyon esetlennek, de mégis hatékonynak tűnő focival nyüzsgött a középpályán, néha megvillant egyszer-egyszer, olykor kőkeményen lekaszált valakit, de legtöbbször az látszott, ahogy figyel a pályán.

Ahogy felnéz, hogy hol vannak a többiek, ahogy megakasztja az egész folyamatot, mert nem az történik, amit szeretne, hogy történjen, ahogy tűpontos passzokat ereszt meg a világ végéről. A srác, aki nem egy Deschamps, nem egy Conte, nem egy Del Piero, nem egy Zidane (és nem is egy Lombardo vagy egy Jugovic).

Egészen hihetetlen, hogy így, nagyjából huszonöt év után is bevillan, hogy mit művelt Alessio Tacchinardi a Juvéban. 261 meccset játszott le a csapatnál, mindössze 9 gólt szerzett, mégis kaptam tőle valamit, ami miatt az lett a foci nekem, ami.

Furcsa belegondolni, hogy a Juventus történetének egyötödéből láttam részleteket, és bár a felszín alatt megbúvó Tacchinardi-szál ellenére közel sem lettem Juventus-rajongó, néha belefér, hogy elmélázzunk azon, honnan jöttek a csapatok, amikkel "együtt nőttünk fel".

Alig várom a következő kerek évfordulót. Boldog születésnapot, Öreg Hölgy!

A juventus.com sokat segített a történelmi tényekben.