Egy kis fáradtság miatt nem akarod kihagyni a fontos meccseket – nagy veszélyre hívta fel a figyelmet a világbajnok védő

„Ha fáj a lábad és sántikálsz, azt mindenki látja. Ha viszont azt mondod, fáradt vagy, migréned van, esetleg szemfáradtságra hivatkozol, azonnal gyengének tűnsz” – szemléltette érzékletesen Raphaël Varane, miért nehéz még manapság is az agyrázkódásokról beszélni. A világbajnok francia védő a L’Equipe-nek adott interjúban elárulta: vele is többször előfordult, hogy a tünetek ellenére pályán maradt, és egyik sem sült el jól, a hosszabb távú következményekről nem is beszélve.

A kisebb-nagyobb traumák idővel agykárosodáshoz vezethetnek, vagyis nagyon sok múlik azon, mit tesz a rendszer és mit tesznek a sportolók a megelőzés érdekében. Varane nagyon fontosnak tartja, hogy minél szélesebb körben tájékoztassák a játékosokat a lehetséges veszélyekről, illetve megváltoztassák az erőről, a hősiességről szóló mítoszokat. Azonban – és ezt saját tapasztalatból mondja – az élsportolók körében ez iszonyatosan nehéz feladat.

Dr. Philippe Malafosse figyelmeztetett, aki specialista ezen a területen. Sokat dolgozott rögbisekkel, és azonnal látta, hogy a foci nagy lemaradásban van, mert még mindig alábecsülik a jelentőségét, és hanyagul kezelik ezt a témát. Ez egybevág a saját tapasztalataimmal.

Hogyne, több is. Karrierem három legrosszabb meccséből kettőt is úgy játszottam le, hogy pár nappal előtte agyrázkódást szenvedtem. Németország ellen a 2014-es világbajnokság negyeddöntőjében, illetve a Real Madriddal a Manchester Cityvel szemben a 2020-as Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében.

Nigériával játszottunk a nyolcaddöntőben. A második félidőben jött egy beadás, amit a halántékommal találtam el, én pedig az ellenfél kapujában kötöttem ki. Befejeztem ugyan a meccset, de robotpilóta üzemmódban. Abban sem vagyok biztos, hogy képes lettem volna válaszolni, ha valaki kérdez tőlem valamit. Egyáltalán nem emlékszem, mi történt utána.

A meccs után nem éreztem jól magam a repülőn, amit jeleztem is. Próbáltam követni a protokollt, figyeltem a táplálkozásra és a pihenésre. Kezelést is kaptam. A kiszáradás miatt veszítettem a súlyomból, nem voltam jó passzban. De nem akartam kihagyni egy világbajnoki negyeddöntőt egy kis fáradtság miatt.

Például szemfáradtságot. Utólag visszatekintve gyakran felteszem a kérdést: vajon szóltam volna róla, ha már akkor tudom, hogy agyrázkódásról van szó, még ha ez azzal is jár, hogy nem játszhatok aznap? Még abban sem vagyok biztos, hogy tíz évvel ezelőtt voltak már erre tesztek. Hogyan lehet felmérni, hogy alkalmas vagyok-e a játékra vagy sem? Kellemetlen szituáció, még az orvosokat sem hibáztathatjuk. Tíz éve azért sem beszéltem erről, mert kifogásnak tűnt volna, és nem akartam, hogy annak tűnjön.

A stáb gondolkozott azon, bevethető vagyok-e. Gyengébb voltam a szokásosnál, de végül pályára léptem, és egész jól játszottam, még ha a gólnál el is veszítettem a Hummels elleni párharcot, amiről aztán a következő négy évben beszélhettem. De nem tudjuk, mi lett volna, ha egy újabb ütés éri a fejemet. A sorozatos agyrázkódások akár végzetes következményekkel is járhatnak, lassacskán rájössz, nagyon rosszul is elsülhetnek ezek a dolgok. Akkoriban még nem volt családom, de ma már 30 vagyok, van három gyerekem, másképp gondolkozom.

Az egy bajnoki meccsen történt (2020 júliusában, a Getafe ellen), amikor az egyik szögletnél fejen talált a labda, ami után el kellett hagynom a pályát. Különösebb erőfeszítés nélkül követtem az ötnapos protokollt. Utána volt pár szabadnapunk, és emlékszem rá, hogy nagyon fáradtnak éreztem magam, de akkor azt gondoltam, hogy csak a szokásos szezonvégi kimerültségről van szó.

Amikor újra edzésbe álltunk, még nem teljesen hevertem ki az elszenvedett sokk okozta kimerültséget. Úgy készültem a Manchester City elleni BL-meccsre, hogy semmi energiám nem volt, csak épp azt nem tudtam, hogy ez az ütés hatása. Talán, ha teszteltük volna a regenerációs képességeimet, akkor később térek vissza, és legközelebb már a megfelelő energiaszinttel játszom.

Már a bemelegítésnél éreztem, azt mondogattam magamnak, hogy ideje lenne felébredni. Már azon voltam, hogy felpofozom magam. A meccs során az első három labdám technikailag megfelelő volt, de túlságosan lassú voltam. Egyszerűen nem tudtam arra koncentrálni, hogy a meccsben maradjak, olyan érzés volt, mintha néző lettem volna. Rosszul alakult a meccs (két gólt is az ő hibája előzött meg), és utólag rájöttem, hogy ezek a trauma következményei voltak.

Sosem hibáztam ezeken a meccseken, épp ellenkezőleg, rendszerint én vagyok a legkoncentráltabb a pályán. Eleinte magamra vettem a kiesést, annak ellenére is, hogy csapatként sem volt jó napunk. Sokszor agyaltam ezen, míg nem rájöttem, hogy ezek a hibák nem a semmiből jöttek.

Erről a mostani szezonban hallottam először, amikor egy specialista eljött hozzánk Manchesterbe, és előadást tartott az agyrázkódásokról. Azt tanácsolta, hogy edzésenként ne fejeljünk tíznél többször. Kérdés, hogy a megbeszélésekkel meg tudjuk-e előzni, és ha valakinek mégis agyrázkódása van, megfelelően kezeljük-e a helyzetet a pályán, valamint a következő napokban. Ma már vannak tesztek, amelyek azt értékelik, felépült-e a játékos. Ha az agyrázkódásnak látható jelei vannak, ez könnyű.

De a fejet ért ütések sorozatát követően sokkal nehezebb azt mondani másnap, hogy fáradt vagy, amikor minden jól ment. Gyakran nem is fogják fel a játékosok, és eszükbe sem jut a teszt. Az agyrázkódás felismerése és megfelelő kezelése a nagy kihívás. Ez egy olyan egészségügyi probléma, ami az egész életedet megváltoztathatja. Nagy általánosságában látható a változás, de még mindig lenne miben fejlődni ezen a téren.

A mostani szezonban előfordult. Volt egy meccs, amelyen sokszor fejeltem, és az azt követő napon szokatlanul fáradt voltam, ugyanúgy előjött a szemfáradtság, és jeleztem is a stábnak, hogy nem vagyok játékra alkalmas állapotban. Azt javasolták, hogy ne lépjek pályára, így hát elvégeztünk egy tesztet, ami alapján a stáb úgy határozott, hogy nem játszhatok. Csak akkor kezdtem el újra edzeni, amikor már jobban éreztem magam. Ha nem kérem ezeket a teszteket, akkor valószínűleg már pár nappal később újra játszom. Hogy őszinte legyek: még mindig rosszul érzem magam, ha arra gondolok, kihagytam a meccsünket migrén miatt.

A legmagasabb szinten játszó futballistákként hozzászoktunk a fájdalomhoz. Kicsit olyanok vagyunk, akár a katonák: kemény srácok, a testi erő szimbólumai, ezek a tünetek viszont szinte láthatatlanok. Ha fáj a lábad és sántikálsz, azt mindenki látja. Ha viszont azt mondod, fáradt vagy, migréned van, esetleg szemfáradtságra hivatkozol, azonnal gyengének tűnsz. Kifogásnak tűnik, esetleg úgy jön le, nem vagy elég rátermett. Így hát elsőre mindannyian azt mondjuk magunknak, majd úgyis elmúlik, és fogalmunk sincs arról, hogy ezek az agyrázkódás tünetei.

Ahhoz, hogy ezt megértsd, óvatosan kell elemezni a helyzetet, kialakítani a bizalmat az orvosi stábbal és az edzőkkel, hogy beszélhess ilyesmiről. Nyilvánvaló, hogy egy fontos meccs előtt nehéz azt mondani, hogy egy kicsit fáradt vagy. Ebben a közegben hatalmas a verseny, rosszul sülhet el, ha kihagysz egy mérkőzést egy kis fájdalom miatt. Személy szerint nekem nem jelent gondot, hogy megosszam a tapasztalataimat másokkal, ahogyan azt Benjamin Pavard-ral tettem (Németország ellen, a 2021-es Eb-n). De általánosságában nem beszélünk erről a játékostársakkal.

Úgy gondolom, hogy az edzéseken korlátoznunk kell a fejeseket, elvégre ott nem feltétlenül szükségesek. Az is agyrázkódáshoz vezethet, ha sorozatban kell erős lövésekbe fejelni, vagy a felszabadításoknál, a beadásoknál. A meccseken ez a munka része, mint minden más sportban. A Forma-1-es versenyzők is teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogy balesetbe keveredhetnek. Másfelől viszont mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a lehető legbiztonságosabb módon fejeljünk.

Igen, keményen harcolok érte. A hétéves fiam szintén focizik, és azt tanácsolom neki, hogy ne fejeljen a labdába. Ezt lényegesnek tartom. Emlékszem, hogy a liévini Pôle Espoirs-nál voltak olyan edzéseink, amikor csak fejeltünk, és ez nem normális. Még ha nem is okoz azonnali traumát, most már tudjuk, hogy a hosszú távú, ismétlődő ütések is káros hatással járnak. Nem tudom, hogy megérem-e a 100-at, de az biztos, hogy károsítottam a testem. A fejelések veszélyeire az amatőrök és az utánpótláskorúak között is fel kell hívni a figyelmet.

Ezekben a konkrét esetekben szakmai hanyagságról van szó. A játékos mondhatja azt, hogy ő játszani szeretne, de az orvosi stábnak ezt vétóznia kell, mert a sportolók életét veszélyeztetheti. Azt is hangoztatnunk kell, hogy nem az az erős, aki egy nagy ütést követően folytatja, hanem, aki ilyenkor be tudja fejezni a játékot. Ez nagyon nehéz feladat az élsportolók esetében.

Beszélnünk kell a második ütközés szindrómáról, illetve a fejre irányuló ismétlődő ütésekről. Előfordulhat olyan, hogy nincs elég energiád, és ki kell hagynod a meccset, ami veszélybe sodorja a csapatot. A tapasztalataimnak köszönhetően kialakult bennem egyfajta reflex, és szeretnék segíteni más játékosoknak, hogy ne kelljen ugyanazokat megtapasztalniuk, amiket nekem kellett. Én veszélybe sodortam magam. Azért kell beszélnünk erről, hogy jobban felmérhessék a helyzetüket, és a kockázatok ismeretében hozzák meg a döntéseiket.

Forrás: L’Equipe