Egy ropi naplója - Peter Crouch könyve az önazonosság, a humor és az önirónia etalonja

Már aktív karrierje során is az egyik legszerethetőbb futballista volt a mezőnyben a 2019 nyarán visszavonuló hórihorgas csatár, a QPR, a Portsmouth, az Aston Villa, a Norwich, a Southampton, a Liverpool, a Tottenham, a Stoke és a Burnley egykori 42-szeres angol válogatott támadója. Egyszer egy riporter megkérdezte tőle, mi lett volna, ha nem jön össze a futballkarrierje? Azt válaszolta: szűz maradt volna. Erre a kérdésre a kötete köszönetnyilvánításának utolsó mondatával is válaszolt.

Ehhez hasonló poénokkal van tele a Tom Fordyce segítségével, E/1. személyben megírt, rendkívül közvetlen hangulatú és magával ragadó stílusú könyve. "Ízig-vérig stand up comedy a profi futball kulisszái mögül." - olvasható a könyv hátoldalán, és valóban. Az eredeti mű még 2018-ban jelent meg Angliában, amikor Peter Crouch még játszott, de amikor magyarul olvashatjuk a könyvét, ő már másfél éve nem aktív. Beszámol benne a Premier League-ben tapasztalt élményeiről, bizonyos játékosok önteltségéről, edzői módszereiről, de mindezt humorral teszi.

Chelsea-drukker édesapja révén ő is a Kékeknek szurkolt gyerekkorában, a londoniak labdaszedőjeként kezdte, de ez a kötődése elmúlt. Crouch elvisz minket az öltözők világába, ahol a legtöbb hatalom a szertáros kezében van. Megírja a játékosok és edzők babonáit, amelyek között a hányás és a nyerő nyakkendő is szerepel, részéről a hosszú ujjú mez volt ilyen. Külön fejezetet kapnak a kocsik - ő eladta az Aston Martinját, mert Roy Keane csúnyán nézett rá - , a legjobb védők - Vincent Kompany, Rio Ferdinand, Denis Irwin és Ledley King révén -, a tetoválások, a ruhák - élete legrosszabb vásárlása egy 800 fontos Prada pulcsi, amit első hordáskor leöntött egy korsó Guinnesszel, tönkre is ment -, a csapatbuszok, a gólörömök, a focisták házai, az átigazolások, a zenék, a szidalmak, a frizurák, a kapusok, a bulizások, a szponzorok, a hotelek, a közösségi média.

Megírja a tökéletes menedzser képét, aki szerinte fele Rafa Benítez, fele Harry Redknapp. Beszámol arról, hogy kik bizonyultak a legszorgalmasabb és a leglustább játékosoknak, akikkel találkozott. Megtudhatjuk, mi a véleménye David Beckhamről, Frank Lampardról, Steven Gerrardról, Djibril Cisséről. A futballon, a csapatokon belüli hierarchiáról is olvashatunk, elmeséli az átigazolásai történetét - 25 éves korára már hatszor váltott klubot. Sorra veszi a hiteles és a borzalmas gólörömöket, a védjegyévé váló robottáncával együtt. 

Az egyik legjobb sztori vele kapcsolatban, hogy az új szerzeményeknek énekelnie kellett beavatási szertartásként. Ő a QPR-nál a britpop-korszak egyik emblematikus dalát, az Oasis Wonderwallját választotta, a Portsmouthnál és az Aston Villánál viszont már merészebben döntött. Ezeknél a kluboknál sokunk egyik guilty pleasurjét, Snow 1992-es Informerét rappelte el.

Miközben ehhez hasonló rendkívül szórakoztató sztorikat mesél el jókedvvel, bőséggel, arról is elmondja véleményét, hogyan változott meg a focisták zenei ízlése. Amíg a '90-es években a Phil Collins-Rod Stewart-Bruce Springsteen (akin felnőtt) szentháromságot istenítették a focisták, addig az ő korában már a garage volt a soros. Elárulja, hogy gyakran csak azért tett úgy, mintha szeretné ezt a stílust, hogy ne közösítsék ki a csapattársai. 

Felsorolja, milyen válogatott szidalmakat vágtak a fejéhez gyerekkora óta a szurkolók a termete, a fizikai adottságai miatt, amelyekről nem tehetett. Annyian odamentek már hozzá azzal, hogy közöljék vele, milyen magas, hogy inkább csináltatott egy névjegykártyát öt mondattal, és aki belekezdett a mondókájába, annak átnyújtott belőle egyet: "Igen, magas vagyok. Igen, kétszázegy centi vagyok. Nem, itt fent is ugyanolyan az időjárás. Nem, nem kosarazok. Köszönöm a tartalmas beszélgetést."

Elárulja a Partizó Gyökerek és a Bulizós Álomtizenegy névsorát, hogy ki volt a legjobb kapus, akit valaha látott, és kit tart most - 2018-ban - a PL legjobb hálóőrének. Elmeséli, kitől tanult meg olyan jól fejelni (Les Ferdinand), és ki bizonyult a legerősebb ellenfelének (John Carew). Érdekes, ahogy arról értekezik, számára az FA-kupa vagy a Bajnokok Ligája a fontosabb sorozat-e. Kiderül, hogy ott volt az 1992-es BEK-döntőben a Wembley-ben a lelátón, és hogy három olasz miatt is a Sampdoriának drukkolt a Barcelona ellenében. 15 évvel később már a pályán volt a 2007-es BL-finálén a Liverpool színeiben, felvázolja, hogyan élte meg, hogy abban a gólerős szezonjában nem lehetett a kezdőcsapatban a Milannal vívott mérkőzésen.

Talán az utolsó két fejezet alkotja a könyv legerősebb részét. A közösségi médiáról szóló fejezetben a pozitív és negatív tapasztalatait is kifejti, elmondja a jó és a rossz példákat, hogyan érdemes és hogyan nem ajánlott használni ezeket a felületeket. Wayne Rooney, Gary Lineker és Louis Saha is szerepel itt, és kihagyhatatlan Crouch zsiráfos posztja, amivel ledobta a humorbombát. Amikor nyaralt 2017-ben, kitett egy fotót a Twitterére, amelyen két zsiráffal látható, és melléírta, hogy "a nyár számomra arról szól, hogy a családommal vagyok."

Az ő és a könyv kiadóinak remek felfogására jó példa, hogy ez a tweet a kötet szenzációs képmellékletében is helyet kapott.

A végén pedig önálló fejezetet kapott Steven Gerrard, akivel a Liverpoolban játszott együtt, és akiről azt írja, hogy "messze ő volt a legjobb angol játékos, akivel együtt edzettem". Crouch szerint fordulópontot jelentett a karrierjében, amikor a Poolhoz került, mert ott az első napoktól kezdve meg akart felelni Gerrardnak és az egyesület másik emblematikus játékosának, Jamie Carraghernek, akik egy szimpla cicázásból meg tudták állapítani, hogy melyik új játékos lesz valóban hasznára a klubnak. Teljesen mindegy volt számára, ki az edzője, ennek a két játékosnak a szava számított neki a leginkább, és ha szerintük ő jól teljesített, akkor más véleménye már nem is érdekelte. 

Az utolsó bekezdés is Gerrardról szól:

Ez az elképesztően vicces könyv egy nagyon komoly fejezettel zárul, ahogy Peter Crouchról is kiderül, hogy egy nagyon is komolyan veendő fazon az összes poénjával együtt. Jamie Vardy A semmiből - Az én történetem c. kötete és Joey Barton Semmi duma c. műve volt ehhez hasonló a műfajban, mondjuk közülük messze Crouch a legszimpatikusabb.