Az Arsenalnál azt tanította meg Wenger az önéletrajza magyar fordítója szerint, hogy akkor is

Eurosport

Publikálva 16/11/2020 - 11:25 GMT+1

Szabó Christophe-fal, az Életem piros-fehérben című könyv magyar fordítójával beszélgettünk.

Fotó: Eurosport

A saját maga által elindított nyomozásnak is köszönheti Szabó Christophe, hogy ő lett Arsene Wenger Életem piros-fehérben című önéletrajzi könyvének magyar fordítója. A francia labdarúgással foglalkozó Omlett du fromage-blog alapítója, a DigiSporton futó Szélkakas c. műsor, és a youtube-on látható Hot Topic c. magazinállandó vendége, honlapunk szerzője a vele készített interjúnkban mesél az Arsenalhoz és a Wengerhez fűződő viszonyáról, arról, hogyan kapta meg a fordítási feladatot, és milyen érdekességekkel járt ez a munka. Az interjú elolvasása után talán mindenki másnak is nyilvánvaló lesz, hogy ezt a kötetet tényleg neki kellett átültetnie magyarra.

Milyen volt a viszonyod az Arsenalhoz és Arsene Wengerhez az utóbbiról szóló könyv fordítása előtt?
Középiskolás korom óta talán minden Wenger-nyilatkozatot elolvastam az Arsenal honlapján. Gyakorlatilag állandó rítussá vált az életemben, hogy a meccsek utáni értékeléseit mindig megkerestem. Wenger már a '90-es évek eleje óta ott van az emlékeimben, bozontos hajjal, kispolgári küllemben, még Monacóban. A francia labdarúgásról a francia médián keresztül értesültem. Megelevenedik bennem a kép, ahogy a II. Lajos Stadionból - ami inkább egy ingatlan - nyilatkozik. Aztán néhány év kimaradt.

És az Arsenalhoz hogyan és mikor kezdtél el kötődni?
Az Arsenalhoz a belépőm nem ő volt, hanem Robert Pires. Még a Metzben figyeltem fel rá, aztán imádtam a játékát a Marseille-ben. A 2000-es Eb-döntőben ő adta a gólpasszt Trezeguet aranygólja előtt. A meccs után megkérdezték tőle, hogy 'akkor az Arsenal már tuti?', 'persze, tuti', válaszolta. Tehát már a finálét követően elmondta, hogy az Arsenalban folytatja. És akkor elkezdtem figyelni ott is. Az átkattanást egy 2001-es, a Highburyben rendezett Arsenal-Juventus Bajnokok Ligája-mérkőzés hozta. Wenger megint egy sufniban – ezúttal egy art deco stílusúban -, és a kép, ahogy a szurkolók szinte ott vannak a pálya szélén, szinte érzed a leheletüket a nyakán. Fantasztikus meccs volt, csodálatos gólokkal. Ahogy Bergkamp elképesztő cselek után kiugrasztja Ljungberget! Ezt reggel láttam anno, mielőtt indultam volna a suliba. Apu bekapcsolta az Euronews-t, ezt elcsíptem, és egész nap nem ment ki a fejemből. Arra koncentráltam napközben, hogy ha hazaértem, akkor ezt vissza kell néznem. És akkor onnantól kezdve még számítástechnika órán is felmentem az Arsenal weboldalára, kitárulkozott előttem az egész világ.

Premier League

„Ez így tarthatatlan” – kiakadtak az edzők, leállás jöhet a Premier League-ben

20/12/2021 - 11:42

Általában mi a véleményed az ilyen típusú önéletrajzokról? Privátban beszéltünk róla évekkel ezelőtt, és úgy emlékszem, hogy rosszabb, mint nekem.Magyarul keveset olvasok ehhez hasonló önéletrajzi köteteket. Emiatt nehezen tudom megítélni a magyar piacot. Ha az ilyen típusú könyvekből indulok ki, akkor azt látom, hogy két típus létezik: az egyik, amikor valakinek még tart a karrierje, a másik, akinek már véget ért. Az utóbbiak általában retrospektív, hátradőlős, szivarozós, brandyt kortyolgató elmélkedések a sikereken. Nem tudom, Griezmannról például hogyan jelenhetett meg már két könyv is, ahogy már Mbappéról is van.

Az én állandó vesszőparipám, hogy a most 28 éves Neymarról már van vagy hét könyv magyarul, miközben Bergkampról, Henryról egy sem, Zidane-ról talán kettő, és egyik sem valami jó. Cantonáról sem jelent még meg magyarul, és tényleg, Henryról sem. Az első kategóriába tartozók inkább arról szólnak, hogy a saját karrierjüket valamennyire értékesítsék, és a saját termékükké válásának egy eszköze a könyvük. Olyankor van egy segédíró, aki nagyon kidomborítja, narratívvá és sztoriközpontúvá teszi. Ez pedig néha a semmibe mutat. Azt érzem, hogy szenzációhajhászak, és olyan eseményeket nagyítanak fel, amelyek egy karrier vége felé már nem fognak olyan súllyal működni. Wengerrel kapcsolatban azt hittem, hogy az a típus lesz, amelyik hátradől és elmélkedik. Nekem van egy érzésem, hogy nincs lezárva a könyv. Nyilván benne van az is, hogy a sikereket domborítja ki, egy-két kudarcával is szembenéz, de nem mindegyikkel. Például a magánéletéről egyáltalán nem tudok meg semmit. Ő az a kategória, aki mindent feláldozott a foci oltárán.

Ezt többször hangsúlyozza is.De hogy ez miben manifesztálódott, és a volt feleségével való kapcsolatára milyen hatással volt, nem tudjuk meg konkrétumokban, inkább csak hiányosságokban. Úgy gondoltam, hogy ezt majd jobban kiemeli, vagy jobban belemegy, de nem. A másik, ami miatt bennem van ez a lezáratlanság érzése, az az, ahogyan az Arsenalról beszél. Már az előszóban pedzegeti, hogy talán újra edzősködni fog. A könyv végén pedig azt mondja, hogy még sosem ment vissza az Emirates Stadionba. És ez nem vall egy closure-re, amit az ilyen típusú kötetekre szoktak mondani, hogy van egy számvetés jellegük, igazságosztásuk. Úgy érzem, hogy ez nála félbeszakadt, és ezt ő még mindig emészti.

Mintha a FIFA-nál vállalt szerepe is inkább figyelemelterelésül szolgálna.Pontosan. Ami illik a profiljához, meg tud maradni a tanári szerepben, nem hiába hívják Professzornak. Gyakorlatilag az összes megszólalását elolvastam, ami a könyv nemzetközi megjelenésével kapcsolatos, és azt mondta, hogy azért írta meg, mert megkérték rá. Pedig ő sosem szeretett beszélni magáról, nem avatta be nagyon az embereket. Ez a szégyenlősség itt is megjelenik, amit jobban kibonthatna, abba nem megy bele annyira, és mintha nehezen jönnének vissza azok a kellemetlen emlékek, amelyeket egy széfbe zárt be, és nem is nagyon akar szembesülni velük.

Amikor megtudtad, milyen terjedelmű az eredeti, nem kevesellted? Mégis csak egy 71 éves, legendás edző önéletrajzi művéről van szó, amihez képest a magyar kiadás 238 oldala nem mondható soknak.Amikor megkaptam az eredeti szöveget és láttam, hogy 267 oldal, akkor azért nem keveselltem. Úgy voltam vele, hogy biztos megtalálták benne a hangsúlyokat. Ehhez képest érdekes volt a szerkezete, mert a könyv fele gyakorlatilag az Arsenalról szól, ami strukturálisan indokolt. Az erről a klubról szóló rész inkább összefoglaló jellegű, miközben talán jobban bevonhatott volna minket bizonyos kulisszaszerepbe, háttérbeszélgetésekbe. Wenger sose avatott be senkit az öltözői beszélgetésekbe. Soha nem tudódott ki semmi, hogy ott mik történtek. Nyilván a korábbi játékosai is azért beszélnek róla annyira elismerően, mert ő az öltöző szentségét mindig megvédte. Kifelé sosem szivárogtatott ki semmit, nem voltak ilyen jellegű visszaélései. Valószínűleg ez annyira a személyisége része lett, hogy a könyvbe se tudta áttranszformálni.

Hogyan jött a lehetőség, hogy éppen te lehetsz az Életem piros-fehérben fordítója?Kalandos volt. Valamikor tavaly novemberben tudtam meg, hogy Wenger írni fog egy önéletrajzi könyvet. Akkor azt mondtam magamban, hogy 'oké, ha van könyv, amit le kell fordítani itthon, az ez, és ha már muszáj, akkor szeretném én csinálni'. Az első hírek arról szóltak, hogy franciául fog megjelenni, ez is ösztönzött. Megpróbáltam minden követ megmozgatni, írtam a francia kiadónak, akik nem válaszoltak. Majd tavasszal, a Covid idején megint felvettem a fonalat. Már eljutottam egy telefonbeszélgetésig az egyik képviselőjükkel. Csak egyáltalán meg akartam tudni, hogy kinél vannak a jogok Magyarországon, hogy landolt-e már valahol. Azt mondták, hogy igen, egy ügynöknél, de nem árulták el, kinél. Megfogalmaztam egy terjedelmes levelet, beletettem szívem-lelkem, és kértem, hogy ezt juttassák el az ügynökhöz. Azt mondták, hogy ez megtörtént, de nem történt semmi.

Emlékszem, hogy valamikor júliusban összefutottunk véletlenül a KNOWS-ban, ahol épp az volt a téma köztetek a hely és a boxtobox.hu tulajdonosával, Ablonczy Gáborral és Galambos Ádám könyvkiadóval, hogy lesz ez a könyv.Még akkor sem tudtuk, hogy kihez tartozik itthon a jog. Gyakorlatilag egy idő után feladtam, akit tudtam, megkérdeztem. Ezek után Ádám megkérdezte a szakmabeli ismerőseit, és kiderítette, hogy a Partvonal Kiadó a nyertes. Amikor ez kiderült, ez a kiadó még aznap írt nekem egy levelet, hogy 'köszönjük, megkaptuk a tavasszal írt levelét, érdekelné-e a fordítás?'.

Mire te hogy 'ó, köszönöm a váratlan lehetőséget'?El kellett érnem azt a reménytelenségi pontot, hogy hozzám landoljon. Persze rengeteget kerestem a lehetőséget, valahogy mégis ő talált meg. Az eredeti terv a jövő februári megjelenés lett volna, felvetettem, hogy érdemes lenne karácsony előtt kijönni vele. Mivel szabadúszó pályára léptem, valamennyi szabad kapacitásom is volt most rá. Néztük a dátumokat, jött a válasz, hogy akkor körülbelül 40 napom lesz a fordításra. Mondtam, hogy 'akkor 40 nap múlva beszélünk'.

Arsene Wenger piros-fehér fonalból horgolta a lelkét, és mindenét odaadta a futballnak | EurosportKét és fél évvel azután, hogy Arsene Wenger 22 szezont követően távozott az Arsenal menedzseri posztjáról, megjelentette önéletrajzi könyvét Életem piros-fehérben címmel, amelyet magyarul kollégánk, Szabó Christophe kitűnő fordításában olvashatunk a Partvonal Kiadó jóvoltából. 238 oldalon keresztül suhanunk át a legendás francia edző életén, kötetével egyetlen komolyabb bajunk volt: túl rövid.

Szerencsénkre ez az utóbbi megoldás lett, és nagyon közel lett a magyarországi megjelenés a franciával.Franciaországban október végén jelent meg, a nemzetközi megjelenés pedig november elején volt, ahogy nálunk is. Jól jött ki, pedig hezitáltam, mennyire fog beleférni az időmbe. Amikor már nagyon lamentáltam, ráírtam Ablonczy Gáborra, aki azt válaszolta, hogy 'Chris, figyelj, mit veszíthetsz?'. Oké, igazából kimondta, amit én is éreztem. De kellett hozzá ez a push is. Szerencsés helyzet volt a francia eredetiből dolgozni, mert szerintem Wengert többet hallottam életemben franciául nyilatkozni, mint angolul. Inkább a francia szófordulatai vannak meg. Szerintem úgy csinálták meg, hogy leültek vele, hosszú órákon át beszélgettek vele, a felvett anyagból kivették a kérdéseket, megszerkesztették, és abból lett a végeredmény. A francia verzió talán elbírt volna több szerkesztői munkát. Nálunk az volt a cél, hogy ha kell, akkor polírozható a szöveg, hogy magyarul jobban jöjjön ki a lényeg. Alapvetően nem nehéz a szöveg, nem használ olyan bonyolult kifejezéseket, viszont sokszor általánosságban beszél, nem feltétlen konkrét sztoriról. Előfordul, hogy megakasztja a saját történetét, elkezd elmélkedni rajta, majd befejezi a sztorit. Ettől a sztori punch line-ja nem üt annyira. Abban kaptam szabadságot, hogy ezeket meg lehetett szerkeszteni. Attól viszont nyilván óvakodtam, hogy belevigyek dolgokat, amelyek nem tartoznak a könyvbe. Mondjuk említi, hogy Tony Adams érzékeny időszakon ment keresztül, mert felfedte az alkoholizmusát. Nem mehettem bele abba, hogy ő nem mellesleg nagyon karakteres játékos volt.

Tandori Dezső csinálta, aki angolból sokat fordított - például Salingert és Virginia Woolfot -, hogy hozzáírt akár egy oldalt is az eredetihez. Néha úgy éreztem, hogy csak kontextust kéne adni a szöveghez. Pl. amikor beszél az OM–Valenciennes bundabotrányról, vagy a Furiani-tragédiáról, hogy ott legalább az alapesemény legyen benne, mert ő nem narrálja ezeket, hanem oda kell tenni jegyzetbe, hogy ezek miről szóltak. Úgy éreztem, hogy ezt inkább a francia piacra írta. De egy liverpooli vagy egy magyar olvasónak mit mondhat az, hogy OM–Valenciennes? A szűk határidő miatt nem dolgozhattam úgy, hogy csak akkor küldöm át a szöveget, amikor a végére érek, hanem fejezetként feltöltöttem Google Drive-ra. A szerkesztő, Kiss László írt egy levelet, és a bemutatkozásban benne volt, hogy 'Kiss Laci vagyok, én fogom szerkeszteni a könyvet, egyébként Arsenal-szurkoló vagyok 2002 óta'. Mennyire jó, hogy akkor ő is szívből és szenvedélyből fog dolgozni! Nagyjából egy korosztály vagyunk, ugyanaz a kor határozta meg azt, hogyan látjuk az Arsenalt. Hasonlóképpen gondolkodott a szövegről ő is, mint én. Jobban rám bízta a jelentéstartalmakat, de ha kicsit polírozni kellett, ő segített. Arra például nem gondoltam, hogy mondatokat is tegyünk át, ő mondta, hogy nyugodtan, ha ettől olvasmányos lesz a szöveg. Az ő keze nyoma is rajta van, szuper volt vele együtt dolgozni.

Több helyre írsz - hozzánk is -, tévéműsorban, podcastokban, a youtube-on látható focis műsorban is szerepelsz. Két kisgyerek mellett ez inkább lopott idős, éjjeli munka volt?Ez konkrétan éjjeli meló volt. A gyereket letettem, elintéztem az esti dolgainkat, és akkor este 11 és mondjuk 1 vagy 2 között csak ezzel foglalkoztam. Volt egy Excel-táblázatom, ahol vezettem, hogy haladok. A wengeri elv mentén tűztem ki a célt: consistence is the key. Aztán végül 35 nap alatt meglett. Volt egy kvótám, tudtam, hogy mennyi oldalt kell legalább megcsinálnom. Ezt viszonylag tudtam tartani végig, a szöveg könnyedsége segített abban, hogy nem a nehézségében láttam akadályt, hanem inkább a mennyiségében. Tartottam a napi 10 oldalas adagot, valamikor 15-ig is eljutottam.

Wenger-könyv-min (1).jpg

Fotó: Eurosport

Melyek voltak a fordítási folyamat számodra legérdekesebb momentumai?Az Arsenalt újra megélni, főleg az Invincibles-ről szóló részt, az baromi érdekes volt. Az, hogy ő mennyire beleállt ebbe, generálta rendesen, és jól felpiszkálta a keretet. Azt, amelyik hihetetlen egyéniségekből állt, mégis a tagjai védekezve viszonyultak ehhez, azt mondva, hogy 'túl nagy a nyomás, ezt ne erőltessük'. Meg az is, hogy ahhoz képest, hogy '96 őszén érkezett Londonba, az egész stadionprojekt bő tíz évbe telt, mire ez megvalósult. Tudod, mikor vették meg azAshburton Grove-ot, magát a telket?

Nem.2000-ben! Még csak négy éve volt ott, de már akkor megvették. Nekem is új volt az, hogy mennyire korán bekerült ez a projekt a menedzselni való dolgai közé. Miközben szurkolóként azt éltem meg, hogy elhagyták a Highbury-t és átmentek az Emirates-be, és csak 2002, 2003 körül jelentek meg építkezési képek a fejemben. Amit pedig a legjobban élveztem és igazi utazás volt, azok az elzászi évek leírása. Talán ott a legirodalmibb a könyv.

Abszolút.Talán még némi líraiság is megjelenik abban a részben. Ha ennek a könyvnek van egy kimondott karakterrajza, az mindenképpen ott domborodik ki. Nekem nagyon tetszett, mert sok kapcsolódási pontom van ezzel a közeggel. Ahogy a '60-as évek Franciaországát lefesti, valamennyire a családom történetét is visszaidézi. Édesapám és az ő édesapja magyar származásúak, de Champagne-Ardenne régióban éltek. A nagyapám '44-ben került ki és egészen a hatvanas évek közepéig ott éltek, majd Svájcba költöztek. Azt a fajta vidéki életmódot, ami a Kelet-Franciaországhoz közelebbi részre jellemző, visszaadta nekem. Ahogy a kocsma, otthon, focipálya háromszögben élt, ez a klasszik vidéki kép visszahozta azt, amiről apuék is sokat meséltek.

Wenger: Ha Isten megkérdezné mit csináltam életemben, csak annyit mondhatnék, hogy megpróbáltam focimeccseket nyerni | EurosportArsene Wenger két évvel azután, hogy elhagyta az Arsenal csapatát megjelentette önéletrajzi könyvét. Az Életem piros-fehérben egészen az elzászi kezdetektől, a jelenlegi FIFA-nál betöltött pozícióig sokmindent elmesél. A megjelenés kapcsán a L'Équipe készített nagyinterjút Wengerrel. A könyv magyar nyelven november 5-én jelenik meg, Szabó Christophe fordításában.

Voltak olyan esetek, amikor meg kellett kérdezned egy adott terület szakértőjét, mert nem volt világos, hogy mire gondolt a költő?Viszonylag kevés. Az az egy a neurotáplálkozás volt. Amikor arról beszél, hogy a saját stábjába milyen embereket von be, dietetikai szakértőket, szakembereket. Ebben mondja, hogy volt egy, aki elvégezte a nem tudom, milyen intézetet, ami neurotáplálkozással foglalkozik. Itt vért pisiltem. De aztán megoldottuk egy huszárvágással. De ezeket a kihívásokat szeretem. Tudom, hogy franciául bizonyos szakkifejezések nincsenek mindig átfedésben a magyar jelentésével. Mondok egy példát: Etat de grace. Amit, ha tükörfordításban mondanék magyarul, az lenne, hogy áldott állapot. De az magyarul a terhesség. Ez egy olyan mentális állapotot tükröz, amikor azt érzed, hogy már szinte nem is vagy ura magadnak, hanem valami a hatalmába kerít, az oltalmába vesz. Ezt az Invincibles kapcsán hozza fel. Itt olyan megoldást választottam, hogy egy kifejezés, de utána körbeírom.

Posztoltál a szerzői Facebook-oldaladra a könyvben található Étkezési szabályokról, amelyeket Wenger még a Monacónál vezetett be több mint 25 évvel ezelőtt. Ez a könyv egyik legérdekesebb epizódja.Amikor ehhez a részhez értem, arra gondoltam, hogy ezt is le kéne fordítani, nem szabad úgy hagyni. Amikor ilyen képmellékleteket fordítanak, nem szokták a tartalmi részét is, csak a metarészét. Úgy voltam vele, hogy ez is Wenger része. Az, hogy ezeket is szabályozza, hogy ennyire megelőzi a saját korát, hogy ezeket is kontrollálta, ha valaki ennyire aprólékos, akkor ennek muszáj meghagyni a nyomát. Lefordítottam, de az első verzióba nem is emelték át. Mondtam, hogy tegyük bele, ha lehet. Végre betekintést nyertünk a noteszába.

Mi nem tetszett Wenger mondanivalójából?Wengerről minden elfogultság nélkül is elmondható, hogy ő egy modern kori ember, klasszikus értékekkel. Valahogy az egész sport- és közéletbeli hitvallása arról szólt, hogy egyszerre tudta ötvözni a kapitalista-szocialista felfogást. Volt egy olyan társadalmi kép, ahol az egyenlőség és a méltóság megfér egymás mellett. A globalizációs jelenségekben is kiismerte magát. Azt éreztem, hogy úgy tudott progresszív lenni, hogy közben nem feltétlenül válik régimódivá. A könyvben használ néha olyan szófordulatokat, hogy 'fociztunk a kertben, két rongyot kitettünk, az volt a kapu, lehet, hogy manapság túlszabályozzuk a gyerekeket?'. Vannak utalásai a régi szép időkre, amikor érthető, hogy a múltba réved, de ezek kicsit avíttá teszik a mondanivalóját. Pedig ezek nélkül is meglett volna. Nem feltétlenül jellemző Wengerre, hogy a múltat nagyon romantizálná. Nem szokott bezzegezni. Ez kicsit karakteridegen volt. A másik, hogy Wengerben pont az a szerethető, hogy képes árnyalatokban látni a világot. A labdarúgás győztes/vesztes skáláját szereti újraértelmezni, és nem feltétlenül ebben a két dimenzióban gondolkodik. Amikor már nem szereplő, hanem elemző a médiában, akkor általában finoman megtalálja ezeket az árnyalatokat, jól meg tudja fogni a kontextust. A könyvben viszont sokszor beleesik abba a könnyelműségbe, hogy mindent a pénzre fog. Amikor például Alex Fergusonról beszél, akkor azt mondja, hogy ő mindig meg tudott újulni. Egyébként egy tisztességes felfogás, ami teljesen meghatározza magát az embert is, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Sokszor más aspektusokat is meg tudott magyarázni ezzel, miközben ennél árnyaltabb a dolog. Amikor arról van szó, hogy Ferguson mindig meg tudta újítani a stábját és a csapatát, Wenger ezt arra fogja, hogy persze, mert mindig meg tudta venni a jó játékosokat. Pedig ennél többről van szó.

Wenger-dedikálás-min.jpg

Fotó: Eurosport

Te is az ő hangján hallottad a szöveget, miközben olvastad? Ez nagyon érdekes. Amikor jött ez a feladat, akkor sokat gondolkodtam azon, hogy milyen fordítást is szeretnék. Azt tudtam, hogy olyat nem akarok, hogy magyar hangja: Szabó Christophe. Hanem azt akartam, hogy ez Wenger legyen. Tükörfordítást sem akartam, mert egy francia szöveg minél komplexebb, annál inkább rosszul hangzik magyarul. A szöveg is olyan, hogy sok benne a többszörösen összetett mondat, sok benne az elmélkedés, amelyek miatt hömpölyög, de sokszor, ha ezt átültetem ugyanúgy magyarra, és ugyanazokat a mondatíveket és szekvenciákat tartom meg, akkor nem működik. Arra törekedtem, hogy magyarul legyen egy húzása, folyékonysága. Így, ha kellett, akkor megbontottam mondatokat.

Kulisszatitkokat viszont alig tartalmaz a könyv. José Mourinho neve talán nincs is megemlítve, ami sokatmondó. Te mit hiányoltál belőle?Én ki vagyok békülve azzal, hogy nem beszél Mourinhóról. (nevet) Érezhetően megkerülte a konfliktusaikat. Azokról írt inkább, akik iránt tiszteletet érez: Ferguson, Arteta. Az, amit utóbbiról ír, megnyugtatja az ember lelkét. Emeryről említést sem tesz. A sorok között való olvasás megjelenik a klub naggyá válásában is. Az, hogy őt ez hogyan érintette. Amikor odakerült, akkor az Arsenal egy nagyra nőtt családi vállalkozás volt, mire elment onnan, addigra már egy multinacionális vállalatot hagyott el. Átvezette a klubot egy másik korba. Érdekes, hogy a hanyatlás aspektusát úgy domborította ki, hogy éreztette, hogy a cégben lelassultak a folyamatok. Mondja is, hogy ha a kommunikációs stáb eltűnne, az nem tűnne fel senkinek, de ha a technikai, edzői stáb igen, akkor baj van. Ezzel azt akarta értékeltetni, hogy túl lassúvá vált minden, nem volt már akkora ráhatása. Furcsa volt, hogy ezt domborítja ki. Nem nagyon beszél a tulajdonosokkal való viszonyáról. Őt nagyon zavarhatta az, hogy idővel olyan méreteket öltött a klub, amire neki már nem feltétlen volt ráhatása. Erről szívesen olvastam volna még.

Mit vártál előzetesen a könyvtől, és a korábbi elképzeléseidhez képest mit kaptál vissza?Amikor belevágtam, úgy gondoltam, hogy nyilván meg fog emlékezni mindenről és mindenkiről, amiről és akiről érdemes, és a sikereket ki fogja domborítani. Egy kicsit több személyességet elbírtam volna. De ezt meg a fájdalomban visszakaptam. Sokat kaptam a Papától, de nekem nem happy enddel végződik a könyv. Ő az arsenalos távozását nem így képzelte el. Ez olyan lezáratlanságot és belső feszültséget okoz, ami kiolvasható a sorokból. Ez is olyan árulkodása a karakternek, hogy ezt nem tudja feloldani. Nem gondoltam volna, hogy még itt tart, azt hittem, beljebb van ezzel. Nem tudja, hogy lesz-e edző még valaha. Érezhető, hogy még vannak olyan ambíciói, amelyek visszarántanák abba az életformába, mint amit az Arsenalnál betöltött, de nem tudja, hogy ezt visszakapja-e valaha. Az érezhető, hogy a szenvedélyének élt, többször is kiemeli, hogy olyan fókuszt adott neki a klub, a mindennapok, hogy az volt az iránytűje. Nekem erről Claude Onesta jut eszembe, neki is van egy zseniális önéletrajza, amiben azt mondja, hogy a nagy tornák nyomását úgy élte meg, hogy olyan szintű készenlétben volt, hogy amikor megnyerték az olimpiát, nem érzett semmit. Az ünneplés során arra gondolt, hogy a bőröndök hol vannak. Neki csak napokkal később esett le, hogy véget ért az adott világverseny. Úgy élte meg, hogy először jött a nyomás, majd annak hiánya depressziót okozott. Wengerből is kiérezhető az üresség, mivel már nincs rajta ez a mindennapos nyomás.

Mit változtatott maga a kötet az Arsenalról, illetve a Wengerről kialakított képeden?A Wengerről meglévőn nem változtatott, megerősítette azt a képet, ami kialakult róla. A személyiségének a része is, hogy szeret a legjobb lenni, és ehhez minden erőforrást megmozgat. Újradimenzionálta nekem a siker értelmezését. Nem sikerben vagy kudarcban gondolkodik, hanem azt mondja, hogy a foci az önkifejeződésnek a része, nem a cél, hanem eszköz a saját potenciálunk érvényesítésére. A siker nem feltétlen abban keresendő, hogy az ember mikor nyer vagy veszít, hanem abban, hogy közben milyen értéket tud magáévá tenni az illető. Amikor azt mondja, hogy Japánban elment szumót nézni, ahol a győztest úgy hirdetik ki, hogy a nyertesről egy bizottság eldönti, hogy méltó volt-e a győzelemre. Az ő gondolkodását ez alapvetően meghatározta, és befolyásolta a világnézetét. Akkor is lehetsz győztes, ha nem nyertél.