Döbbenetesen rosszul védekezik a Manchester United, de az edzőjük ebben is megtalálta a pozitívumot

Erik ten Hag 2022 nyarán nagy elvárásokkal vette át a Manchester United irányítását. A csapat néhány évnyi stagnálást követően kártyavárként omlott össze, és Ole Gunnar Solskjær után a Red Bull-foci atyja, Ralf Rangnick sem igazán tudta gatyába rázni. „Nem nehéz elemezni a helyzetet” - nyilatkozta az egyik csúfos vereség után a német. „Számomra nyilvánvaló, hogy hat, hét, nyolc, kilenc, de talán tíz új játékos kell. És mielőtt leigazolod őket, már tudnod kell, hogyan akarsz játszani.”

Rangnick szavait sok helyen a kontextusából kiragadva tálalták, mintegy azt sugallva, hogy a német a kezdőjátékosok minőségét kérdőjelezte meg. Talán ez is benne lehetett, ő azonban egy folyamatról beszélt, párhuzamba állítva a rivális Liverpool példáját. Jürgen Klopp alatt kétségtelenül ez történt: lassan, de fokozatosan lecserélték a teljes keretet, és három év múlva már egy egészen más csapat lépett pályára.

A tanács egy részét sikerült megfogadni azzal, hogy az egyik legfelkapottabb stílusedzőt Manchesterbe csábították. A másik fele azonban nem valósult meg: hiába igazolt a Manchester United – tulajdonképpen teljesítve a Rangnick által meghatározott kvótát – a mai napig nem egyértelmű, mi a csapat identitása. Pontosabban: az, ami látszódik, nem egészen az, amit Ten Hagtól (el)vártak lassan két évvel ezelőtt.

Az általa irányított Ajax magabiztosan bánt a labdával, hatékonyan bontotta meg a zárt védelmeket, ezen felül pusztító letámadást zúdított az ellenfeleire. Ez utóbbit Európában is hatékonyan művelte, a 2021/22-es BL-szezonban a csoportkör során a hollandok alakították ki a legtöbb lehetőséget a magasan megszerzett labdák után. A felsoroltak közül a Manchester United egyikre sem képes, a harcmodor és a taktika mind a mai napig az átmeneti játékra épül, némi csavarral megfűszerezve.

Ez a csavar egy igazi futball-oximoron: Ten Hag alatt ugyanis az MU magasan támad le, de mélyen védekezik, melynek következében a meccseinek többsége őrült rohanásba megy át. Az MU meg sem próbálja kontrollálni a mérkőzéseket, így különösen éles most a kontraszt, ha egymást követően nézünk meg egy United- és egy City-meccset. Lassan két szezon és majdnem 500 millió elköltött euró után tehát ezt sikerült összehoznia Ten Hagnak: a zabolázatlan káoszt.

A manchesteriek a mostani bajnoki szezonban 498 kapura lövést engedtek az ellenfeleiknek, ami több mint a City és az Arsenal együttes mérlege (482). Csak három csapat engedett ennél is többet, ezek közül kettő a kiesés ellen harcol, ha pedig csak a 2024-es adatokat nézzük, nincs hanyagabbul védekező csapata az angol pontvadászatnak. Ebben az évben ugyanis 197-szer vették célba André Onana kapuját, azaz meccsenként közel 22 alkalommal.

A szezon mélypontja ebből a szempontból épp a múlt heti, Brentford elleni találkozó volt, amely során 31-szer lőttek a Manchester United kapujára, miközben Ten Hag csapata csak 11-szer próbálkozott. A várható gólok alapján egy 3-1-es Brentford-siker rajzolódott ki, csakhogy a londoniak ezúttal elpocsékolták a helyzeteiket és a szerencse sem állt melléjük: összesen négyszer találták el a kapufát, és Mason Mount hajrában szerzett gólját követően nekik kellett az egyenlítésért menniük.

„Amíg jönnek az eredmények, nem tartom problémának” – nyilatkozta Ten Hag a lövések számára utalva. „Egyszer már elmagyaráztam. Időnként mélyen védekeztünk, mert a Brentford nagyon direkt, mi pedig sok második labdát veszítettünk. Ilyenkor védened kell a tizenhatosodat, amit mi egészen jól csináltunk. Van egy nagyszerű kapusunk, aki zseniális volt ma este. Úgy gondolom, hogy január óta eléggé kiegyensúlyozottak az eredményeink.”

Nehéz elképzelni, hogy Guardiola, Klopp vagy a fénykorában lévő Mourinho elégedetten csettintene egy olyan meccs után, amelyen 30 lövést engedtek az ellenfélnek. Ez ugyanis alapvetően nem stílusbeli kérdés: nincs olyan edző a világon, amelyik örül annak, ha sokszor veszik célba a kapuját. Mert legyen bármi is a cél, a labda birtoklása, az intenzitással megnyert párharcok, a terület lezárása, a különböző eszközökkel mindenki ugyanarra törekszik: az események kontrollálására.

Nem véletlenül, mert minden egyes lövés magában hordoz valamekkora kockázatot. Marcus Rashford például a manchesteri derbin 0.03-as xG-értékű helyzetből lőtt hatalmas gólt. Egy ilyen próbálkozás 97-szer mellé vagy fölé megy, esetleg a kapus véd, három alkalommal viszont a kapuban landol a labda. Vagyis minél többször kínálják fel akár csak a 0.03-as értékű helyzeteket, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy valamelyikből gól lesz.

Ennek a játékfelfogásnak van egy másik vonzata is: túlságosan nagy teret enged a szerencsének. A fociban minden más labdajátéknál nagyobb szerepe van a szerencsének, mivel kevés gól születik a meccseken, a találatok pedig jelentősen befolyásolják a meccsek lefolyását. Még csak az sem kell, hogy az ellenféltől valaki benevezzen a Puskás-díjra, egy szerencsésen (vagy szerencsétlenül, nézőpont kérdése) megpattanó labda ugyanúgy eldöntheti a három pont sorsát.

Ezért veszélyes játék az, amit Ten Hag űz a szabadjára engedett káosszal. Most még lehet, hogy jól jön ki a fejvesztett rohanásból a Manchester United, de a szerencse forgandó, és nincs ember a világon, aki képes lenne kiszámolni, mi alapján. „Nem hinném, hogy bármelyikünk el tudná magyarázni, miért ilyen néha a futball, miért vannak szerencsésebb csapatok” – mondta a Brentfordot irányító Thomas Frank egy korábbi meccsen, csapata balszerencsés sorozatán keseregve.

Ha a kialakított és az engedélyezett helyzeteket nézzük, a Brentford valahol a középmezőnyben lenne, az MU-t megelőzve, kényelmes távolságban a kiesőzónáktól, ehhez képest a valóságban a kiesés ellen menekül a csapat. A játékosok minősége nyilvánvalóan sokat számít a szoros meccseken, a Manchester Unitednek például több olyan futballistája van, akik meccseket tudnak eldönteni, mint a szűkösebb büdzséből dolgozó Brentfordnak. De itt nem ez a lényeg.

Egy Manchester United-méretű óriásnál nem lehet elegendő a játékosok minőségére alapozó káoszfoci – egyszerűen túl sok benne a változó tényező. Abban a korszakban, amikor az edzők a teljes kontrollra törekednek, a kirúgástól kezdve a bedobásokon át mindent mikromenedzselnek a teljesítmény maximalizálása érdekében, a „majd lesz valami” nem tűnik hosszabb távon életképes stratégiának.

Ten Hag persze érthető módon azt az üzenetet próbálja közvetíteni a munkaadói és főleg az új résztulajdonos irányába, hogy egy fejlődőben lévő csapatot látunk a pályán, amelyik már tud küzdeni és csúnyán nyerni. A valóság viszont nagyon távol áll ettől, és részsikereken, felvillanásokon kívül nem kecsegtet sok jóval a jövőre nézve sem. Arra pedig a legkevésbé sem alkalmas, amit Ten Hag kinevezésekor célként kitűzött a klub: hogy a Premier League legjobbjaival versenyezzenek.