Xabi Alonso kijelölte az El Clásicón a határokat Vinícius Júnior lecserélésével, de vajon az ego győz vagy a forradalom?

Xabi Alonso számos szempontból a legideálisabb edző a Real Madrid számára: sikeres, karizmatikus, támadó futballra törekszik, és még a klubhoz való kötődése is megvan.

Xabi Alonso más szempontból viszont nagyon más, mint azok az edzők, akik sikeresek szoktak lenni a Real Madridnál: ő ugyanis szereti konkrétan megmondani a játékosoknak, mit vár tőlük, mit tehetnek és mit nem tehetnek a pályán. Kicsit másképp fogalmazva: konkrét elképzelései vannak arról, hogyan akar nyerni, és mindenkitől azt várja, hogy beálljon a sorba a csapat érdekében.

A legtöbb csapatnál alapvető, hogy mindenkinek megvan az adott szerepköre és feladata, amely változhat az adott meccsekhez igazodva, de az alapelvek ugyanazok maradnak. Manapság pedig – amikor már az utánpótlástól kezdve a pozíciós játék által meghatározott alapszabályokhoz igazodnak a játékosok – még inkább elmondható, hogy a futballisták csak bizonyos keretek között gondolkodnak a pályán.

Madridban azonban mindig megvolt a hagyománya annak, hogy az edzők elképzelései helyett a játékosokra építsék a játékukat. Talán nem véletlen, hogy Helenio Herrera, Rinus Michels, Johann Cruyff, vagy mondjuk Arrigo Sacchi neve fennmaradt a köztudatban, az 1950-es évek domináns Real Madridjáról viszont Puskás Ferenc és Alfredo Di Stefano párosa ugrik be, és nem José Villalonga, Luis Carniglia vagy Miguel Muñoz.

"Az előző hét európai kupát (Vicente) del Bosque, (Zinedine) Zidane és (Carlo) Ancelotti nyerték, akik nem különösebben voltak taktikaközpontú edzők. Emlékszem, egyszer megkérdezte valaki a klubtól Zidane-t, hogy a három- vagy a négyemberes labdakihozatalt preferálja-e, amire ő azt mondta, hogy nem ez a fontos" - mondta Jorge Valdano, aki játékosként és klubvezetőként is szolgálta a klubot.

Ha kicsit elmélyülünk a futball történetében, gyakran szembesülünk azzal, hogy az edzők gyakorlatilag scoutok és sportigazgatók is voltak egyben. Ha kellett, autóba pattantak, és bejárták az egész országot, hogy tehetségekre bukkanjak, majd megmondták, kikre lesz szükségük, a klubok pedig az ő akaratuknak – ha úgy tetszik: víziójuknak – megfelelően alakították ki a keretet.

Ehhez képest a Real Madridnál inkább a klubvezetők – jellemzően az elnökök – testesítették meg az állandóságot, míg a csapat játékát a rendelkezésre álló futballisták karaktere szabta meg. Az edzők ebben az értelemben inkább diplomaták voltak, akiknek egyszerre kellett alkalmazkodniuk a játékosokhoz és a vezetőség elvárásaihoz – nagyjából úgy, ahogyan azt Ancelotti tette éveken keresztül.

"Ha megkérdeznétek, hogy mi volt a felállásunk a döntőben, 4-3-3 vagy 4-4-2, nem tudnám megmondani" – ismerte el Ancelotti a 2022-es Bajnokok Ligája-finálé után, amit a változatosság kedvéért a Real Madrid nyert meg. Mindez a centire kimért pozíciós játék korában felér a blaszfémiával, a végeredmény mégis – mint a nagy döntők többségében – a madridiaknak kedvezett.

A madridi modell – ha nevezhetjük annak – azonban nem működik mindenhol. Először is azért, mert minőségi fölényre van szükség hozzá. A Real Madrid megteheti, hogy a legmagasabb polcról válogasson össze játékosokat, akiknél nyilvánvalóan nem hátrány, ha még ki is fejezhetik önmagukat, a többség azonban jobban jár azzal, ha rendszerben és csapategységben gondolkozik.

Másodszor pedig kell, hogy legyen valamilyen kulturális vonzata is. Láttunk már példát arra, hogy valaki a madridi galaktikusok útján próbált sikeres csapatot építeni, de hiába szerezte meg súlyos milliókért a legnagyobb sztárokat, csúfos kudarcot vallott. Legutóbb a PSG járt így, amely ráadásul épp akkor nyerte meg a Bajnokok Ligáját, amikor a játékosuralommal szakítva a rendszert helyezte a projekt középpontjába.

Ezen a ponton vissza is kanyarodhatunk Xabi Alonsóra. A baszk szakember ugyanis nyilvánvalóan nem olyan edző, mint Ancelotti: ha nem is lehet egyértelműen rásütni a pozíciós jelzőt, azt már nem lehet várni tőle, hogy akkora szabadságot adjon a játékosainak, mint az elődje. Ebben a párosításban kódolva voltak a belső konfliktusok, sőt, még azt is sejteni lehetett, kivel lesz a legnehezebb közös nevezőre jutni.

Vinícius Júnior innen nézve nem is okozott csalódást. A brazil válogatott sztár szerepe gyakorlatilag a szezon kezdete óta forró téma a sajtóban, mivel Alonso alatt – bár meghatározó játékos – de messze nem érinthetetlen. Miközben Kylian Mbappé gyakorlatilag minden percet a pályán töltött – egyedül Thibaut Courtois előzi meg – addig Vinícius csak három találkozót játszott végig a szezonban.

A két sztár közötti különbség jelzésértékű: két évvel ezelőtt még Vinícius volt a Real Madrid első számú játékosa, az Aranylabda aktuális várományosa, ma már viszont Mbappé a csapat arca. Korábban is voltak arról szóló beszámolók, hogy a brazil nem elégedett a helyzettel, ami miatt még a szerződéshosszabbítási tárgyalások is elakadtak, a nagyobb balhét azonban sikerült elkerülni.

Az El Clásico óta már ez sem igaz, a brazil ugyanis látványosan kiakadt, amikor az ő számát mutatta fel a negyedik játékvezető a 72. percben. "Én? Mindig én. El fogok menni ettől a csapattól, jobban járok, ha elhagyom ezt a csapatot" - mondta méltatlankodva, majd egyből bement az öltözőbe. A sztár később visszatért, majd bocsánatot is kért - igaz, egyvalakit kihagyott a közleményből: Xabi Alonsót.

A helyzet azért is érdekes, mert nem arról van szó, hogy Alonso drasztikusan visszavágta Vinícius játékperceit. A brazil most is a hetedik legfoglalkoztatottabb Real Madrid-játékos – csakúgy, mint az előző szezonban – csupán annyi a különbség, hogy amíg Ancelotti kényszerből – eltiltás vagy sérülés – miatt hagyta ki többnyire, addig Alonsónál ez tudatos döntés volt, amit a taktika, a meccsszituáció vagy akár a nevelés szándéka indokolt.

Az El Clásicón például alighanem úgy látta Alonso, hogy a brazil szélső egyre kevesebb energiát fordított a védekezésre, és mivel előnyben voltak, hiába nyújtott támadásban extrát Vinícius, nem akart kockázatot vállalni. Egy edzőnek joga van egy ilyen döntéshez - sőt, valahol ez a kötelessége, ha a győzelem múlik rajta.

A 2024/25-ös szezonban Vinícius 30 meccsen lépett pályára, ebből 24-szer volt kezdő. A brazil öt bajnokit sérülés, hármat pedig eltiltás miatt hagyott ki, a hat alkalomból pedig, amikor csereként szállt be, kétszer a BL-terhelés miatt kapott pihenőt, és további kétszer sérülésből tért vissza. Így a lehetséges játékpercek 72%-t töltötte a pályán, a mostani idényben pedig 74%-nál jár, tehát egy kicsivel még jobban is áll.

Az Athletic szerint Alonso már a nyáron lefektetett néhány alapszabályt: mindenkitől elvárja, hogy a csapatért dolgozzon, több és intenzívebb edzésmunkát követel a játékosoktól, nagyobb hangsúlyt fektetnek a sérülésmegelőző edzésekre, valamint az egyéni videós elemzésekre. Alonso a pályán is jobban meghatározza, mi a játékosok feladata, vagyis a korábbinál korlátozottabbak a lehetőségeik.

Egyelőre az eredmények az edzőt igazolják: Mbappé jobb, mint valaha, 13 meccsen 16 gólt szerzett, a zúgolódás ellenére Vinícius számai sem estek vissza (kicsivel még több cselt is átlagol tavalyhoz képest), és a jelenlegi szezonban a lehetséges 13-ból 12 meccset megnyertek. Egyedül az Atlético Madrid elleni 2-5 lóg ki a sorból, az El Clásicót ellenben úgy hozták 2-1-re, hogy 3.6-os várható gólig jutottak, tehát még nagyobb is lehetett volna a különbség.

Úgy fest tehát, hogy valóban új szelek fújnak Madridban, amelyek ráadásul jó irányba sodorják a klubot. Innentől kezdve pedig az a legfontosabb, hogy mit szeretne a klubvezetés: megváltoztatni a kialakult szokásokat, némileg megújítani a kultúrát (amire Alonso kinevezése eredetileg is utalt), vagy esetleg vannak, akik rossz szemmel nézik, hogy nem a madridi úton kezeli a sztárok egóját.

Ha előbbiről van szó, akkor nehéz elképzelni, hogy Vinícius győztesen jöhet ki a csatából. A szerződése 2027 nyarán lejár, és ha hihetünk a híreknek, hasonló fizetést szeretne, mint amit Mbappé kap. Márpedig a feltételeket most inkább a klub diktálja: ha Vinícius nem olyan fontos játékos a pályán, mint Mbappé, ugyan miért emelnék őket egy szintre a béreknél?

Amennyiben a brazil a Real Madridnál képzeli el a jövőjét, neki is tennie kell azért, hogy jobb legyen a kapcsolata az edzővel. Alonso ugyanis nem a saját ellensége: ha úgy látja, hogy a játékosa megteszi azt, ami a meccs megnyeréséhez szükséges, akkor nem nyúl bele a meccsbe, vagy inkább máshol teszi. A gyerekes kirohanások (ne felejtsük, egy olyan játékosról beszélünk, aki elméletben a csapat vezére szeretne lenni), a kimondott és kimondatlan üzengetések csak rontanak a helyzeten.

A világklasszisok mindig többet engedhetnek meg maguknak, mint a többség. A legenda szerint Johan Cruyffnek még azt is elnézték, hogy az öltözőben cigizett. Aki képes arra a labdával, amire ő, az csinálja - gondolták. Vinícius nagyon sok mindenre képes a labdával, de azon azért már el lehetne vitatkozni, van-e annyira jó, hogy őt is erre a polcra helyezzük, az edzőjének pedig úgy tűnik, elég határozott álláspontja van a kérdésben.

Alonso nem valószínű, hogy megváltoztatja a módszereit, és nem is igazán teheti meg. Abban a pillanatban, amint veszít a határozottságából, gyengeséget mutat az egyik sztárjával szemben, máris megváltozik a hierarchia az öltözőn belül. Azt pedig nagyon jól tudjuk, mennyire nehéz egy olyan öltözőt menedzselni, amiben befolyásos játékosok helyezik nyomás alá a vezetőséget, hogy változzon valami.