Irány a szaúdi karriertemető: Messi nyomdokaiba is léphetett volna, de a foci evolúciója gyorsan kivégezte a portugál tehetséget

A 45-szörös portugál válogatott futballista kétségtelenül remek látvány a pályán. Félelmetesen technikás, fantasztikusan cselez, mindkét lábbal jól lő, és ugyan nem a legfizikálisabb játékos, lassúnak semmi esetre sem nevezhető. Már jóval azt megelőzően zseninek és csiszolatlan gyémántnak tartották, mielőtt bemutatkozott volna a felnőttek között.

"Emlékszem, mennyire lesokkolt az első edzésen" – mondta 2019-ben Renato Pavia, a Benfica korábbi U17-es edzője az Athleticnek. "Elképesztően jó volt technikailag. Hitetlenkedve néztem össze a másodedzőmmel. Egyszerűen nem értettem, hogy egy Portóhoz hasonló klub hogyan engedhetett el egy olyan játékost, akinek ennyire nyilvánvaló volt a tehetsége. Ha ránéztél, egyből az volt az első gondolatod: ez valami egészen különleges. Más volt. Könnyű volt észrevenni."

Felix 16 évesen debütált a Benfica tartalékcsapatában, két évvel később pedig már a felnőttek között számítottak rá. 18 évesen – az újonc szezonjában – 15 góllal és 9 gólpasszal zárta az évet, és nemzetközi szinten is letette a névjegyét a Frankfurtnak lőtt mesterhármasával. A második találata maga volt a tökéletesség: a bal oldali félterületben megkapta a labdát, onnan befelé vágott, majd a blokkok között jó 25-ről a bal alsóba bombázott.

Előtte sem nagyon volt kérdés, hogy a Benfica nagyot kaszál az eladásából, de talán az a meccs és az a gól volt az, ami végleg meggyőzte a topklubok sportigazgatóit, hogy egy következő világsztár van születőben.

Ha abból a narratívából indulunk ki, hogy a rossz döntések pecsételték meg a sorsát, akkor annak az origóját 2019 nyarán kell keresni, amikor 127 millióért az Atlético Madridhoz szerződött. Talán már maga az összeg olyan nyomást helyezett rá, ami sok volt egy szinte még újonc futballistának, de minden szupertehetségnek ez a sorsa. Nincs kivétel, ahol potenciált szimatolnak, ott előbb vagy utóbb a komoly nullák is megjelennek, ezzel tehát együtt kell élni valahogy.

Különös, de nem szükségszerűen rossz. Diego Simeone futballfelfogása az argentin antifutballra vezethető vissza, amely még az ötvenes évek végén vált dominánssá az országban. Az argentin válogatottat ért csapások után elfordultak a kreativitásra, a művészi szabadságra és az önkifejezésre épülő játékstílusuktól, és előtérbe került a brutalitás, a keménység és a pragmatizmus.

Ez a harcmodor eleinte tényleg nem ismert kegyelmet, még a legalattomosabb eszközöktől sem riadtak vissza a győzelem érdekében. A saját naivitásába beletört nemzet játéka később sokat finomodott, és szinte mindig akkor érte el a legnagyobb sikereit, amikor a két szélsőséget sikerült egy mederbe terelnie.

Simeone tulajdonképpen ezt a felfogást hozta át Európába. A csapatai alapvetően pragmatikus felfogásban játszanak, mindig a védelem és a kompaktság élvez elsőbbséget, ugyanakkor azt sem lehet állítani, hogy a cholizmus élhetetlen közeg a kreatív játékosok számára. Ennek Antoine Griezmann az élő példája: 445 mérkőzésen 198 gól és 93 gólpassz került a neve mellé.

Talán épp a francia sztár evolúciója miatt gondolták úgy, hogy a fegyelem és a kreatív szabadság közötti egyensúlyt folyamatosan hangoló Simeone a portugálnak is segíthet magasabb szintre lépni. De nem így történt. Felix és Simeone sosem kerültek egy hullámhosszra, a játékos teljesítménye rendkívül szélsőséges volt, az első három szezonjában egyszer sem érte el a 10 bajnoki gólt, de előkészítésekkel együtt is csak 12-ig jutott maximum. Nem tragikus számok – pláne azt figyelembe véve, hányszor szorult a kispadra – de nem is egy százmilliós zseni produktuma.

Sokáig élt az a narratíva, hogy Simeone játékrendszere fogja túlságosan is vissza a futballistát. A madridi klubnál végül annyira feszültté vált a helyzete, hogy 2023 telén – 11 millióért – kölcsönadták a Chelsea-nek. A nyáron pedig ismét továbbállt, ráadásul pikáns módon egy olyan riválisnak adták kölcsön, akit épp vele akartak legyőzni: a Barcelonának.

"Ha rosszul megy a játék, akkor változtatni kell" – jelentette ki a játékos egy 2023-as interjúban. "Ezt tettem akkor, amikor a Chelsea-hez mentem, és most is azért igazoltam a Barcelonához, mert nem ment az Atléticónál. Nem alkalmazkodtam megfelelően a klubhoz vagy az edző elképzeléseihez, de mindig igyekeztem a tőlem telhető legtöbbet beleadni. Ott is voltak jó időszakaim."

Felix erősen kezdett: a Bajnokok Ligájában duplázott (hozzá kell tenni, hogy a Royal Antwerp volt az ellenfél), a Betis elleni bajnokin gólt szerzett, a Celta ellen pedig gólpasszt adott. Aztán szép lassan úgy járt, mint az Atléticóban: a hullámzó teljesítménye miatt egyre többször szorult a padra, a bajnokság végére pedig teljesen elfogytak a góljai.

A katalánoknál töltött időszak már arról árulkodott, több van a szenvedése mögött, mint egy pragmatikus edző sivár játékrendszere. Azok a problémák, amelyek láthatóan zavarták Simeonét – mint például a labda elleni intenzitás hiánya – Xavinál is kiütköztek, és valószínűleg minden modern elveket valló edzőnél kiütköztek volna.

Egy olyan érában, amikor arról is megoszlanak a vélemények, hogy korunk legjobb támadójának, Kylian Mbappénak belefér-e, hogy kivonja magát a védőmunka alól, egy Felix-típusú művészi(eskedő) játékos ugyan mekkora eséllyel pályázhat a legmagasabb polcra?

A portugálért pár évtizeddel ezelőtt alighanem ölre mentek volna az olasz klubok, és nem csak azért, mert akkoriban versenyképesebb volt a Serie A. Az olaszok mindig is nagy becsben tartották a klasszikus tízeseket és a második csatárokat, Felix pedig mindkét szerepkörben megállná a helyét; Simeone tulajdonképpen utóbbinak képzelte el, egy melós középcsatár társaként kellett volna színt vinnie az Atléti játékába.

Felix tehát inkább a futball evolúciójának esett áldozatául, a hagyományos tízesek már réges-rég kikoptak a legmagasabb szintről, második csatárokkal – mivel topszinten kevesen játszanak két támadóval – alig találkozunk. De miért nem látták ezt előre a klubok?

Valószínűleg látták, csak épp nem foglalkoztak vele. Egészen egyszerűen azért, mert vannak olyan játékosok, akik kivételt jelentenek. Lionel Messi a karrierje első pár évét leszámítva sosem melózta túl magát védekezésben, mégis olyan teljesítményt nyújtott, hogy még a világ legpragmatikusabb edzőjének sem szúrt volna szemet az a néhány elcsalt sprint.

Felixben a tinédzser évei alapján egyértelműen látták ezt a Messi-faktort, és még évekkel azután is, hogy egyre gyanúsabbá vált, valójában nem az a szint. A természetes tehetsége még éveken át fenntartotta azt az illúziót, hogy csak a megfelelő közegre van szüksége, és kiteljesedhet a pályafutása, de valójában sehol sem vált be hosszabb távon. Mindenhol volt pár jó meccse, de ennyi: az átlagos vagy épp rossz teljesítmények bőven felülmúlták azokat számban.

Valahol talán épp ez a szemnek is könnyű tehetség lett a veszte: annyira egyértelműnek tűnt a zsenialitása, a különlegessége, hogy már azt megelőzően megindult a verseny érte, mielőtt valóban sztárrá érhetett volna. De legalábbis azt megelőzően, hogy elégséges adat állt volna a rendelkezésre arról, milyen játékos is valójában.

Ez a modern futball egyik sajátossága: ma már nem csak a teljesítményt kell busásan megfizetni, de a potenciált is. A brazil bajnokság tinédzser ígéreteiért 40-50-60 milliókat kérnek el, amit abban a reményben fizetnek ki a tehetősebb európai klubok, hogy már azt megelőzően lecsapnak egy zsenire, mielőtt úgy igazán elszállt volna az ára.

Felix ilyen szempontból kicsit más dimenzió, hiszen ő még mindig minden idők negyedik legdrágább igazolása, de az Atlétinek csak úgy volt esélye megszerezni, hogy mindenki más előtt all-int mond. Ez aztán később mindenkinek csapdahelyzetet eredményezett: túl drága volt, hogy túladjanak rajta, de túl nagy teher, hogy megtartsák – ezek vezettek a kényszerű átigazolásokhoz.

25 éves korára gyakorlatilag két út maradt a számára: hazatér Portugáliába, ahol megpróbálja visszaépíteni a hitelességét, vagy keres magának egy olyan bajnokságot, ahol megfizetik a tehetségét. Ugyan kit lep meg, hogy a második utat választotta?