Egy évtizede buknak a spanyolok, mi okozza a vb-kudarcokat?

Az elmúlt egy évtized nem a spanyol válogatottról szólt.

Ki gondolta volna ezt, amikor a 2010-es döntőben Andres Iniesta emlékezetes góljával legyőzték Hollandiát? Vagy pláne akkor, amikor két évvel később gálázva ütötték ki az olaszokat az Eb fináléjában? Mégis, most 2022 van, a spanyol csapat pedig az elmúlt évtizedben egyetlen Európa-bajnoki elődöntőn kívül semmit nem tud felmutatni. Világbajnokságon pedig talán még annál is kevesebbet.

Spanyolország a 2010-es vb óta természetesen valamennyi világbajnokságra kijutott, a három tornán viszont összesen tudott nyerni ugyanennyi mérkőzést. Idén Costa Ricát ütötte ki, négy éve Iránt verte egyetlen góllal, míg 2014-ben Ausztráliát győzte le. Utóbbit már kiesve, egy tét nélküli meccsen. Mindezek mellett játszott döntetlent Portugáliával, Marokkóval kétszer és Oroszországgal. Az utolsó kettő pedig egyúttal büntetőket és nyolcaddöntős kiesést is eredményezett.

Mi lehet ennek a világbajnoki kudarcsorozatnak az oka? A válasz közhelyes, de aligha lehet egyetlen kirívó problémát találni.

2014-ben a keret még szinte teljesen a négy évvel azelőtti győztes csapatra épült. Voltak persze új emberek, de a kulcsjátékosok közül csak Carles Puyol nem maradt, a nyitómeccsre pedig hét helyen azonos kezdővel állt ki a válogatott, mint az előző döntőre. Egy érdemi változás volt még, a csatársorban helyet kapott az Atletico Madriddal abban az idényben igazán berobbanó Diego Costa, aki az országválasztása körüli huzavonával - a támadó a spanyolokért épp a rendező Brazíliának mondott nemet - alaposan magára irányította a figyelmet. A torna közben pedig a közönség gúnyolódását is.

Pedig nem indult rosszul a világbajnokság, Xabi Alonso a hollandok elleni nyitómeccsen ezúttal már 27 perc után vezetést szerzett. Csak épp itt nem maradt az 1-0-s eredmény, hanem Hollandia ötöt rúgva fordított, mélypontra küldve a spanyolokat. Ebből Chile – egy újabb 2010-es ellenfél – ellen sem sikerült kimászni: a kezdő alig változott, a játék még annyira sem, az eredmény 0-2, biztos kiesés.

A 2014-es kudarcot a legtöbben a kiismert játéknak és az idősödő kulcsembereknek tulajdonítják. A középpálya alapemberei Sergio Busquetset leszámítva mind 30 fölött jártak, a támadók pedig négy év alatt nagy formahanyatláson mentek át. Nem sikerült frissíteni sem, a jól menő Atleticóból vagy Chelseaből érkező játékosok teljesen idegen testnek érződtek a csapatban.

A mélypont alighanem a 2016-os Eb volt, utána Vicente del Bosque szövetségi kapitány és a legtöbb 2010-es kulcsember távozásával alaposan megváltozott a válogatott. 2018-ban, Oroszországban már csak Iniesta, Busquets, Gerrard Pique és Sergio Ramos maradtak a vb-győztes generációból, a torna előtt pedig újra nagy esélyesnek tartották Spanyolországot.

A vb előtt viszont történt valami, ami minden számítást keresztül húzott. Julen Lopetegui szövetségi kapitány a torna előtt nem sokkal aláírt a Real Madridhoz, a dühös szövetség pedig válaszul azonnal kirúgta. Helyére a minimális tapasztalattal rendelkező Fernando Hierro került, aki ideig-óráig egyben tartotta a csapatot, az oroszok elleni nyolcaddöntőben viszont bántóan nem tudtak mit kezdeni a hazaiak zárt védekezésével. Hiába a 25 lövés, az 1000-nél is több teljesített passz, a játék nem működött igazán.

Ez idén is visszaköszönt, de ne siessünk ennyire előre. Lopeteguit egy korábbi BL-győztes edző, Luis Enrique váltotta a kispadon, kislánya halála miatt pedig ugyan időlegesen otthagyta a válogatottat – drámából pedig itt is kijutott, mivel a helyettese, Robert Moreno nem nagyon akarta volna visszaadni a kormányt - irányítása alatt mégis újra az elitbe került a spanyol csapat. Ezt bizonyította a tavalyi Eb is, ahol a későbbi győztes olaszok csak tizenegyesekkel ejtették ki a válogatottat a négy között.

Pedig a játék alapjai nem változtak. Maradt a végtelen passz és rekord magas labdabirtoklás, maradtak a több poszton felállásba illeszthető játékosok. És maradt a lényegében 2010 óta fennálló probléma is csatárposzton, a kilences szerepét ezúttal a nagy vissaztérő középpályás Marco Asensio és a nem éppen klasszikus befejező Alvaro Morata próbálta meg betölteni.

Nem ez a cikk lesz, ami kielemzi, mi csúszott félre ebben a tervben, egyáltalán ez-e a helyes irány 2022-ben egy vb-győztes válogatott felépítésére. Az biztos, hogy klubszinten manapság tartósan a jól kidolgozott pozíciós játék hoz sikert, de azt Pep Guardiola Manchester City-je is bizonyítja, hogy egy kieséses sorozatban ez kevésbé garancia a győzelemre. Pláne egy világbajnokságon, ahol még kevesebb meccsen, még több apó momentumon dől el a siker.

Az is valószínű, hogy a spanyoloknak nem kell aggódnia a jövő miatt. Gavi, Pedri vagy éppen Ferran Torres egy évtizedig alkothatják majd a válogatott magját, de az alapemberek közül egyedül a balhátvéd Jordi Albát kell majd rövidesen pótolni. A csapat fiataljai ráadásul nagy számban a Barcelona játékosai, az pedig legutóbb sem alakult rosszul, amikor a katalán klub egy korszakos generációja köré épült a válogatott.

A nagyobb kérdés, hogy a taktika miként változik majd, ha változik egyáltalán. Luis Enrique a vereség után jelezte, hogy a szövetséggel jövő héten döntenek a sorsáról, és érdemes nem elhamarkodottan ítéletet hozni.

Ezzel alapvetően nehéz vitatkozni. Csak épp egy évtizednyi vb-kudarc után higgadtnak maradni is nehéz lesz.