Még mindig messze a fény, továbbra is a túlélésért küzd az egyik legnagyobb német klub

Hat évvel ezelőtt a Schalke Németország egyik legjobb csapatának számított. A 2017/2018-as szezonban második helyen zárt a Bayern München mögött, nyolc ponttal megelőzve az egyaránt 55 pontos Hoffenheim-Dortmund-Leverkusen triót. A viharfelhők azonban már akkoriban gyülekeztek a klub felett, és pont olyan hirtelenséggel csaptak le, akár a nyári záporok. Egy nagy különbséggel: ezek a felhők azóta sem vonultak sehova, és még egy darabig nem is fognak.

Túlzás nélkül állítható, hogy a gelsenkircheni klub jelenleg a túlélésért küzd: amennyiben kiesne a német másodosztályból, csak bizonyos pénzügyi feltételek teljesítése esetén indulhatna el a harmadosztályban. A klub anyagi problémáiból kiindulva elég nagy az esélye annak, hogy az osztályváltás esetén a német amatőr ligába száműznék az ország történetének harmadik legsikeresebb klubját.

A közvetlen veszély talán elmúlt, három fordulóval a Bundesliga 2 vége előtt a Schalke a 12. helyen áll a 18 csapat között, öt ponttal a kiesési playoff-helyen álló Wehen Wiesbadentől. A másodosztályú tagság megőrzése azonban önmagában még kevés ahhoz, hogy a klub jövője biztonságban legyen, ehhez olyasmire lenne szükség, ami évtizedes viszonylatban is hiánycikknek számít Gelsenkirchenben: hosszú távú stratégiára és stabilitásra.

A hektikusság nem új keletű dolog a Schalke esetében: 2000 óta 33 vezetőedző fordult meg a klubnál, és csak Mirko Slomkának jutott 100-nál több mérkőzés a padon. A kevés türelem és a gyakori irányváltások ellenére a Schalke sikeres csapatnak számított, már amennyire egy csapat Németországban sikeres lehet a Bayern árnyékában: begyűjtött néhány Német Kupát, pár Bundesliga-ezüstöt, 2011-ben pedig elődöntőbe jutott a Bajnokok Ligájában.

Találnánk okosabban irányított klubot a korszakból, de az európai kupákból és az eladott játékosokból származó bevételek stabil hátteret biztosítottak a Schalkénak, ha pedig itt-ott ki kellett pótolni a költségvetést, Clemens Tönnies befoltozta a réseket. Tönnies 19 éven át volt a Schalke elnöke, és a siralmas jelent látva sokan visszasírják őt a szurkolók közül, pedig a mostani helyzetben vastagon benne van a keze.

A 67 éves üzletember sok szempontból ellentmondásos figurának számít. 2012-ben egy adócsalási ügy miatt került fókuszba, 2019-ben pedig néhány erősen rasszista mondattal borzolta a kedélyeket. (Nagyon röviden: azt mondta, hogy erőműveket kell építeni Afrikában, és ha lesz este világítás, nem a szaporodással ütik el az időt a helyiek.) 2020-ban a covidjárvány alatt a húsipari vállalata több szabályt megszegett, amelynek következtében több mint 1000 ember megbetegedett.

Ha az idővonalra pillantunk, akár azt is gondolhatnánk, ezzel indult el a lejtőn a Schalke, amely 2021-ben kiesett az élvonalból, majd hiába nyerte meg a Bundesliga 2 2021/22-es kiírását, 2023-ban újra a másodosztályban találta magát. A pocsék szakmai döntések azonban már bőven Tönnies ténykedése alatt megpecsételték a klub sorsát, leginkább a 2016 és 2020 közötti időszak, amikor súlyos szakmai hibákat követtek el a kerettervezés során.

Az egyik fő probléma az volt, hogy a Schalke sorban veszített el olyan játékosokat lejáró szerződéssel, akik a klub szintjén komoly piaci értéket képviseltek. Joel Matip, Kevin-Prince Boateng, Eric-Maxim Chuopo-Moting, Sead Kolašinac, Leon Goretzka, Max Meyer és Alexander Nübel távozásából kereken 0 euró került a klub kasszájába. Nehéz megbecsülni a játékosok piaci értékét, de itt alsó hangon 100-150 millió eurós tételről beszélünk.

Hogy a tehetségdeficitet kompenzálja, a Schalke vezetősége a piacról próbált erősíteni. Az évek során olyan játékosokat szerződtetett, mint Breel Embolo (26,5 millió euró), Nabil Bentaleb (19 millió euró), Yevhen Konoplyanka (12,5 millió euró), vagy épp Sebastian Rudy (16 millió euró). Bennük amellett, hogy a Schalke egyértelműen túlfizette őket, közös pont, hogy Gelsenkirchenben alulmúlták a várakozásokat, és évekkel később a töredékéért távoztak annak, amit a klub fizetett értük.

Ezzel egy ördögi körbe került a Schalke: a lejáró szerződések miatt rengeteg pénzt bukott, ezért a keret gyengülését költekezéssel próbálta kompenzálni, ám a hibás átigazolási politika miatt még többet veszített. Ez hosszabb távon az eredményekre is hatással volt, a Schalke 2018 óta csak egyszer szerepelt európai kupasorozatban (miközben 2000 és 2017 között egyszer maradt ki teljesen a nemzetközi futballból), amit ugyancsak megérzett a klub pénztárcája.

Ez utóbbit persze átvészelték volna, a koronavírus-járvány alatti lezárások azonban a szakadék szélére lökték a klubot. 2021-re a klub adósságállománya átlépte a 200 millió eurót, amit azóta komoly megszorítások árán (többek között 2,5 millió euróban maximalizálták a játékosok fizetését) sikerült valamelyest csökkenteni. Innen egyenes út vezetett a másodosztályba, a 2020/21-es szezonban a Schalke utolsó helyen zárt a német bajnokságban, csupán 16 megszerzett ponttal.

A klub kidolgozott egy hároméves tervet az élvonalba való visszajutásra, Rouven Schröder pedig a szűkös erőforrások ellenére kiváló munkát végzett az átigazolási piacon, és rögtön az első évben – talán túlzottan is korán – feljutottak. Az ünneplésre nem maradt sok idő, hiszen ismét új edzőt kellett találni (Frank Kramer végül 12 meccsig bírta), és a változatlanul fojtogató anyagi problémák a keret megerősítését is nehezítették.

A Schalke lényegesen közelebb volt a bennmaradáshoz, mint két évvel korábban, de végül két ponttal a vonal alatt maradt. Második nekifutásra a másodosztályra való felkészülés sem sikerült annyira fényesen (Schröder 2022-ben távozott a klubtól), és a szezon nagy részében itt is a kiesés ellen küzdött. Ami – ahogyan azt már a cikk elején említettük – az ő esetükben a klub fennmaradásáért folytatott küzdelmet jelenti.

A kérdés tehát az – és erre még nincsenek válaszaink – hogyan mászhat ki ebből a gödörből a Schalke. A kilátástalanságról sokat elárul, hogy az utóbbi időben megerősödtek az 50+1-es szabályt kritizáló hangok. Németországban a legtöbb klubnál a tagok (vagyis a szurkolók) rendelkeznek a többségi tulajdonrésszel, és a külsős befektetők (mondjuk egy cég) legfeljebb 49%-os tulajdonrészt szerezhetnek.

Ez a szabály tehát lényegében meggátolja azt, hogy a klub (ami a német felfogás szerint a helyi közösségé) olyan kezekbe kerüljön, amely elsősorban pénzcsináló gépezetként tekint rá. Többek között azt is befolyásolhatják a klubtagok, hogy mennyit kérjenek el egy-egy jegyért, nem a véletlen műve, hogy Németországban olcsóbb meccset nézni, mint a többi topligás országban. Épp ezért a legtöbb klubnál hallani sem akarnak arról, hogy lemondjanak az 50+1-ről.

„Beszéltünk erről a szurkolókkal az előző években" – mondta Anja Wortmann, a Schalke szurkolói tanácsának egyik tagja a BBC-nek. „Az emberek azt mondják, hogy Tönniest akarják, mert neki van pénze, és tudna segíteni. Az ultrák szerint viszont ő felel a kialakult helyzetért. Ő volt a király, ő mozgatta a szálakat. Mindenki azt tette, amit parancsolt. Nem annyira egységesek a szurkolók, mint ahogyan az a stadionban látszódik. A meccs alatt persze mindenki szurkol a csapatnak.”

Ez a megoldás azonban könnyen ahhoz vezethet, ami idáig juttatta a klubot: a rövid távú gondolkodáshoz. A szurkolók többsége éppen ezért nem is akar szakítani az 50+1-gyel, ami – legalábbis ideális esetben – féken tartja a tulajdonosok megalomániáját. Ez az út viszont kétségtelenül hosszabb, nehezebb és fájdalmasabb, amit a sorozatos csalódásokat követően egyenesen ijesztőnek hathat.