Ha nem hat rád a gravitáció, könnyű a legjobbak közé emelkedni – Isten éltessen, Michael!

Ma, 2023. február 17-én töltötte be a hatvanadik életévét Michael Jordan.

Nem fogom felsorolni az eredményeit, nem írok az életéről, nem hasonlítom a számait az NBA aktuális sztárjainak mutatóihoz. Aki ilyesmire vágyna, ezt a cikket ajánlom szeretettel.

Viszont felmerül a kérdés, hogy számok és eredmények nélkül elő lehet-e venni egyáltalán a sportolói nagyság témakörét, dobálózhatunk-e a kecske emojikkal és a G.O.A.T. betűszóval, kijelenthetjük-e bárkiről, hogy ő a valaha volt legnagyobb bármiben is, ha nem pakolunk mögé három bekezdésnyi bizonyítékot. Azt mondom, ha a hatásukat nézzük, akkor mindenképpen. Jöhet egy kis időutazás a kilencvenes évekbe?

Ha az NBA legendás játékosairól szeretnénk beszélni, biztosan felbukkan például Wilt Chamberlain neve is. A Philadelphia Warriors 1959-ben szerezte meg a 216 centis centert, méghozzá bődületesen magas összegért, ő lett a legjobban fizetett rookie az NBA addigi történetében. És tessék, itt egy kép Chamberlainről 1960-ból, a meccsről, amin az akkor 24 éves srác 55 lepattanót tett a neve mellé, és amivel azonnal be is írta magát az NBA történelemkönyvébe.

Jó régi kép, mi? És akkor mennyire tűnik réginek, ha azt mondom, hogy Chamberlain és Jordan között nagyjából annyi idő telt el, mint amennyit magunk mögött hagytunk Jordan első döntője óta? Amikor 1997-ben kihisztiztem édesanyámnál, hogy vegye meg nekem a nagyon menőnek tűnő kosaras könyvet (Kosár – NBA kosárlabda kéziköny, sz.: Godfrey Jordan), igazából borzasztóan untattak a régi sztorik, az NBA létrejötte, meg a többi, már tuti, hogy nagyon öreg ember, hol van Rodman, Pippen, Kukoč meg a többi érdekes figura? Na, most – pusztán matematikailag – én lettem az unalmas öreg arc, aki fátyolos szemmel régenmindenjobbvoltozik itt nektek. Elnézést.

A mi generációnkat pont akkor érte el a nagy, magyarországi kosaras kártya őrület, amikor épp totálisan ráértünk ilyesmivel indokolatlanul sok időt elcseszni, meg amikor a kortárs csoportjainkban egyébként is úgy terjedtek ezek az őrületek, mint az influenza. Amint az első gyerek megvillantotta a kis Panini-csomagját az osztályteremben (szerintem a Zsolti lehetett az), tudni lehetett, hogy ez bizony a személyiségünk része lesz, és még 20 évvel később is lesz olyan, aki eldicsekszik a szülei padlásán archivált gyűjteményével.

A helyzet viszont az, hogy a kis kártyákkal, a cserélgetéssel meg a kívülről fújt nevekkel, számokkal és a hozzájuk társuló arcokkal ezek az NBA-sztárok valahogy a haverjaink lettek. A kosárpályán te voltál a Jordan, én meg a Pippen, de szerintem a teljes 96-os Chicago Bulls megfordult a budai lakótelepen, ahonnan csak pár éve tüntette el valamilyen EU-s irányelv a Kukoč-feliratú, egyébként biztosan életveszélyes mászókát.

1997-ben kijött a Space Jam, ami csak tovább erősítette az NBA-sztárok (meg a kosárlabda) és a közöttünk lévő kapcsolatot, mert hát mi lehet szimpatikusabb egy 10-15 éves gyereknek, hogy a sportág egyik legnagyobb alakja csak úgy simán poénkodik? Hogy a sportág egyik legnagyobb alakja Tapsi Hapsival poénkodik? Jordan onnantól nem egy név volt a kártyán meg a játékainkban, onnantól nem egy személyiség nélküli, el- és utolérhetetlen sportember volt nekünk, hanem Michael.

Ezeket a kapcsolódási pontokat hajlamosak vagyunk elfelejteni, mert most már kis túlzással mindent megkapunk a kedvenceinkről: az összes meccsüket élőben és visszamenőleg is, interjúkat, véleményeket tőlük, leleplező netflixes sorozatokat, a lehetőséget, hogy 0-24-ben kövessük őket a közösségi médiában, etc.

Akkor azonban igenis számított ez, és amiért azt állítom, hogy a mi korosztályunknak Michael Jordan neve stabilan fel fog merülni a valaha volt legnagyobbak vitájában, az ez: Michael nemcsak baromi jó volt, hanem egy kicsit a miénk is volt.

Ez pedig akkor sem múlt el igazán, amikor már kifutott a kártyamánia, amikor gomba módra elkezdtek szaporodni a sportközvetítések, amikor egyre több családban lett számítógép, és nem mellesleg, amikor szépen, lassan felnőttünk.

Bár remek végszó lehetett volna ez, nem bírom ki, hogy néhány sornyi adatot ne biggyesszek ide: Michael Jordan a pályán töltött tizennégy szezonja alatt 1072 meccset játszott, pontátlaga meccsenként 30,1 volt, hat bajnoki döntőt nyert és egyet sem vesztett el, 14 alkalommal került be az All Star csapatba, hatszor volt a rájátszás és a döntő legjobb játékosa, tízszer a liga gólkirálya, ötszörös MVP. A gravitáció pedig egy pillanatig sem érdekelte, és nem csak akkor, amikor a Durungdombi Mamlaszokat kellett megverni.

Jordan a 60. születésnapján tízmillió dollárt (3,57 milliárd forintot) adományozott egy szervezetnek, ami beteg gyerekek kívánságait próbálja teljesíteni. A Make-A-Wish America elnevezésű alapítvány az elmúlt negyven évben még nem kapott ekkora összegű utalást magánszemélytől...

És végül is ez a tízmillió is egy szám, méghozzá pont olyan, ami már önmagában is bizonyítja a nagyságot.

Szóval csak ennyit, még egyszer: