Itt az év botránykönyve: durván nekimegy Michael Jordannek a megalázott Scottie Pippen

Scottie Pippen november 9-én megjelenő önéletrajzi könyve, az Unguarded minden bizonnyal komoly vitatémát szolgáltat majd. Sőt, meglehet, hogy még annál is komolyabb indulatokat generál. Legalábbis olvasva az amerikai GQ magazinban megjelent első, hosszabb részletet, ez szinte garantálható. Pippen nem kímél senkit, nekimegy Michael Jordannek, de ráhúzza a vizes lepedőt John Paxsonra is. Egyelőre csak részletek kerültek nyilvánosságra a könyvből, amely garantáltan az év egyik botránykönyve lehet.

A GQ magazin természetesen a Michael Jordanről írt részletet hozta nyilvánosságra, és ha a többi fejezet is ennyire kemény hangvételű lesz, akkor kijelenthetjük, hogy Pippen minden bizonnyal az év botránykönyvét jegyzi. Exkluzív részlet a november 9-én megjelenő Unguardedből.

SMS-em érkezett. Michaeltől. Nem sokszor írt, nem sokszor keresett ilyen formán.

„Mi a helyzet, haver? Azt hallottam, hogy mérges vagy rám. Szívesen beszélgetnék róla, ha van időd.” – szólt az üzenet.

Aznap este tele volt a naptáram, és tudtam, hogy egy ilyen beszélgetés eltartana egy darabig. Másfél órával később visszahívtam: Beszéljünk holnap. Michaelnek igaza volt. Mérges voltam rá. A The Last Dance című tízrészes ESPN-dokumentumfilm miatt, amely a Chicago Bulls utolsó bajnoki szezonjáról (1997-98) szólt, és amelyet emberek milliói néztek meg a járvány első heteiben. Mivel a televízióban nem volt élő sportközvetítés, a The Last Dance április közepétől kezdve öt egymást követő vasárnap estén át nyújtott nagyon is szükséges figyelemelterelést a hirtelen jött „új normális” élethelyzetről, amelyben találtuk magunkat. A rengeteg hírt a megváltozott hétköznapokról, a kórházi állapotokról, a halálesetekről már szinte képtelenség volt befogadni. Az utolsó két epizód május 17-én került adásba.

Az előző nyolchoz hasonlóan Michael Jordant dicsőítették, miközben engem, és büszke csapattársaimat közel sem dicsérték eléggé. Mindez Michael felelőssége volt, legalábbis a nagy része, hiszen a producerek szabad kezet adtak a szerkesztésben, a sorozat másképp nem is kerülhetett volna kiadásra. Ő volt a főszereplő és a rendező is egyben. Sokkal többet vártam.

Amikor több mint egy évvel korábban először hallottam róla, alig vártam, hogy bekapcsolódhassak, mert tudtam, hogy ritka felvételeket fog tartalmazni a sorozat. Az 1987 őszén újoncként kezdődő chicagói éveim voltak pályafutásom leghálásabb évei: tizenkét ember egy emberként összeállt, és megvalósította azokat az álmokat, amelyeket gyerekként a játszótereken szerte az országban álmodtunk, amikor csak egy labda, egy kosár és a képzeletünk kellett hozzá. Az 1990-es években a Bulls tagjának lenni valami varázslatos dolog volt. A mi időnkben és mindig. Azzal a különbséggel, hogy Michael eltökélt szándéka az volt, hogy bebizonyítsa a mostani generációnak, hogy a maga idejében ő bizony tényleg nagyobb volt az életnél - és még mindig nagyobb, mint LeBron James, a játékos, akit sokan egyenrangúnak, ha nem jobbnak tartanak nála. Michael tehát a saját történetét mutatta be, nem pedig az "utolsó tánc" történetét, ahogyan edzőnk, Phil Jackson az 1997-98-as szezont beharangozta, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a két Jerry (Jerry Reinsdorf tulajdonos és Jerry Krause általános igazgató) szét akarja zavarni a bandát, bármi is történjen. Ahogy Krause mondta Philnek '97 őszén: "Lehet 82-0 is, az sem változtat semmin, ez lesz az utolsó szezonod a Chicago Bulls edzőjeként.”

Az ESPN néhány héttel előre elküldte nekem az első nyolc epizód linkjeit. Amikor otthon, Dél-Kaliforniában a három kamasz fiammal néztem a sorozatot, nem hittem a szememnek. Az első epizód jelenetei között:

- Michael, elsőéves North Carolina játékosként győztes kosarat szerez az 1982-es egyetemi bajnokság nagydöntőjében a Georgetown Hoyas ellen.

- Michael, - akit a Bulls 1984-ben Hakeem Olajuwon (Houston) és Sam Bowie (Portland) mögött harmadikként draftolt - arról beszél, hogy reményei szerint megfordítja a Chicago Bulls franchise szerencséjét.

- Michael vezérbikaként vezeti győzelemre a Bullst mindössze a harmadik mérkőzésén a Milwaukee Bucks ellen.

És ez így ment minden részben, a reflektorfény a 23-as mezre vetült. Még a második epizódban is, amely egy ideig az én nehéz gyerekkoromra és az NBA-be vezető rögös, és néha valószínűtlennek tűnő utamra összpontosított, a narratíva visszatért MJ-hez és az állandó győzni akaráshoz.

Én nem voltam több, mint egy kellék.

"Minden idők legjobb csapattársa" voltam, ahogy ő nevezett. Ha akart volna sem lehetett volna lekezelőbb. Jobban belegondolva, hittem a szememnek. Sok időt töltöttem a közelében. Tudtam, hogy mi mozgatja. Milyen naiv voltam, hogy mást vártam. Minden epizód ugyanaz volt: Michael piedesztálon, a csapattársai másodlagosak, kisebbek, az üzenet nem különbözött attól, amikor akkoriban "mellékszereplőként" emlegetett minket. Évadról évadra, amikor nyertünk, alig vagy egyáltalán nem kaptunk elismerést, de persze, ha vesztettünk, akkor a kritikák nagy részét megkaptuk. Michael akár 6/24-el is zárhatta a meccset, összeszedhetett akár 5 személyi hibát is, a rajongó sajtó és a közönség szemében még mindig ő volt a hibátlan Jordan.

Ott ültem, az ötvenes éveim közepén, tizenhét évvel az utolsó meccsem után, és néztem, ahogy ismét megaláznak minket. Már az első alkalommal is elég sértő volt átélni. A következő hetekben beszéltem néhány korábbi csapattársammal, akik mindannyian ugyanúgy érezték magukat, megalázva, mint én. Hogy merészel Michael így bánni velünk azok után, amit érte és az ő értékes „brandjéért” tettünk. Michael Jordan sosem lett volna Michael Jordan nélkülem, Horace Grant, Toni Kukoc, John Paxson, Steve Kerr, Dennis Rodman, Bill Cartwright, Ron Harper, B. J. Armstrong, Luc Longley, Will Perdue és Bill Wennington nélkül. Elnézést kérek, ha bárkit is kihagytam volna.

Nem azt állítom, hogy Michael nem lett volna szupersztár, bárhol is kötött volna ki. Annyira látványos volt. Csak azt, hogy a csapatként elért sikereinkre támaszkodott - nyolc év alatt hat bajnoki cím -, amelyek olyan hírnévre juttatták őt világszerte, amelyet Muhammad Ali kivételével egyetlen más sportoló sem ért el a modern időkben.

Hogy a dolgok még rosszabbak legyenek, Michael 10 millió dollárt kapott a sorozatban játszott szerepéért, míg a csapattársaim és én egy fillért sem kerestünk, ami felidézte bennünk a régi időket és a rangsort. Egy egész szezonon keresztül engedtük be a kamerákat az öltözőnk, az edzéseink, a szállodáink, a megbeszéléseink... az életünk szentségébe.

Nem Michael volt az egyetlen egykori csapattárs, aki azon a héten megkeresett. Két nappal később kaptam egy üzenetet John Paxsontól, az első két bajnokságunk kezdő irányítójától, aki később a Bulls általános igazgatója, majd alelnöke lett. Paxsontól ritkábban hallottam, mint Michaeltől.

„Hé, Pip... itt Pax. Michael Reinsdorf [Jerry fia, aki a franchise-t vezeti] adta meg a számod. Csak szeretném, ha tudnád, hogy mindent tiszteltem a tiéd azért, amit csapattársként tettél. Lehet mesélni, de én a valós tapasztalataimra hagyatkozom. Láttam, ahogy újoncból profi lettél...profi. Ne hagyd, hogy mások, beleértve a médiát is, meghatározzanak téged. Sikeres és értékes vagy, és mindig is szerencsésnek éreztem magam, hogy a csapattársad lehettem.”

Véletlen volt, hogy két nap különbséggel kaptam üzenetet Michaeltől és Paxsontól? Szerintem nem.

Mindketten tisztában voltak azzal, hogy mennyire dühös vagyok a sorozat miatt. Azért ellenőrizték, hogy biztosak legyenek benne, hogy nem okozok-e PR bajt: sem a Bullsnak, amely még mindig alkalmazta Paxsont tanácsadóként; sem Michael örökségének, amely mindig is nagy aggodalomra adott okot.

Paxson és én évek óta nem jöttünk ki egymással. 2003 nyarán visszautasítottam a Memphis Grizzlies ajánlatát, hogy kétéves szerződést írjak alá a Bullsnál, ahol olyan fiatal játékosok mentora lehettem volna, mint Eddy Curry, Tyson Chandler, Jamal Crawford és Kirk Hinrich, miközben szorosan együttműködtem volna az edzővel, Bill Cartwrighttal. Billel 1988-tól 1994-ig játszottam együtt. Tanárnak hívtuk őt. Nem sokat beszélt, viszont amikor igen, akkor annak súlya volt.

"Pip, azt akarom, hogy segíts Billnek" - mondta Paxson - "legyél egyfajta edző a pálya széléről". Miért ne? Pontosan egy új kihívásra volt szükségem. Harmincnyolc évesen a karrierem a végéhez közeledett. Sokat tudtam volna nyújtani a pályán és azon kívül is, és biztos voltam benne, hogy ez a tapasztalat kikövezi majd az utat ahhoz, hogy egy nap én magam is edző legyek, talán a Bullsnál. Nem egészen így alakult. Billt 14 meccs után kirúgták, helyére Scott Skiles került. Én csak 23 mérkőzésen játszottam, mielőtt 2004 októberében visszavonultam. A testem tizenhét évnyi ligában töltött idő után - ha a 208 rájátszásbeli meccset is beleszámoljuk, akkor inkább tizenkilenc és fél év - már teljesen elhasználódott. Paxson úgy érezte, hogy cserben hagytam őt és a franchise-t. Talán ez magyarázza, hogy a pályafutásom befejezése után miért nem kérte ki a véleményemet a személyi kérdésekben, noha tudta, hogy mennyire szerettem volna beleszólni a csapat jövőjébe.

2010-ben, amikor újra felkerültem a Bulls fizetési listájára, nem voltam több, mint egy kabalafigura, akit évente néhányszor "fellépésre" hívtak. Autogramokat osztogattam és találkoztam a bérlettulajdonosokkal, főleg egyetlen céllal alkalmaztak, hogy összekötő kapocsként szolgáljak a dicső időkhöz. Aztán 2014 elején úgy tűnt, hogy jelentősebb szerephez fogok jutni. A Bulls elküldött egy rakás egyetemi meccsre, hogy egyfajta scout-ként az ifjú tehetségeket felderítsem. Az egyik ilyen út az észak-karolinai Durhambe, a Cameron Indoor Stadiumba vezetett, ahol az 5. Duke az 1. Syracuse-t fogadta. Sok Duke-meccset néztem a tévében. Micsoda látvány volt: a diákok, kékre festett arccal, egész meccsen állva szurkoltak az imádott Blue Devils-nek, és zrikálták a szegény ellenfelet. A Duke az újonc Jabari Parker vezetésével 66-60-ra legyőzte a Syracuse-t.

Hihetetlen volt az a hangzavar! Még a chicagói csarnoknál is hangosabb, ahol sok éven át játszottunk és sok mindent megtapasztaltunk. Izgatottan vártam, hogy részt vehessek a csapatépítésben, hogy kivegyem a részem a Bulls körüli szakmai munkából. Így korábbi klubom a szakmai tudásom révén tudott volna használni, nem csak használt, a nevemből profitált volna.

Miután benyújtottam a jelentéseimet a játékosokról, vártam, hogy visszajelzést kapjak Paxsontól és a vezetőség többi tagjától. Mit szeretnének, mit csináljak ezután? Egy szót sem hallottam.

Sőt, a Bulls nem is hívott meg semmilyen találkozóra vagy edzésre, amelyet a tehetségek számára rendeztek a 2014-es NBA draftot megelőző hetekben. Rájöttem, hogy a kezdetektől fogva csak használtak, gúnyt űztek velem.

2020. május 22-én, egy nappal azután, hogy Paxson elküldte az sms-t, néhány percet beszéltünk telefonon. Rögtön a lényegre tért:

Örültem, hogy Paxson beismerte, hogy nem bántak korrektül velem, még annak ellenére is, hogy én ezt már régóta éreztem, tudtam. De mindez nem jelentette azt, hogy hajlandó voltam volna megbocsátani neki. Ha ezért keresett, ahhoz már túl késő volt.

"John - mondtam -, ez mind szép és jó, de te majdnem húsz évig a Bulls vezetőségének a tagja voltál. Lett volna lehetőséged arra, hogy ezen változtass, mégsem tetted meg."

Paxson sírni kezdett. Nem tudtam, mit reagáljak, megvártam, hogy abbahagyja. Hogy miért sírt, nem tudtam biztosan, de őszintén szólva nem is érdekelt. A beszélgetésünk, így szerencsére hamar lezárult.

Miután a memoárból sokat nem hoztak nyilvánosságra, egyelőre csak találgatni lehet, hogy a hangvétele milyen lesz a Pippen-könyvnek. Egyelőre olybá tűnik, hogy egy enyhén megkeseredett, és sérelmekkel teli ember emlékszik vissza pályafutása legmeghatározóbb időszakára és legmeghatározóbb játékostársára. Első blikkre mindez talán meglepő, ám az utóbbi időben Scottie Pippentől láthattunk, hallhattunk furcsaságokat, hiszen ő volt az is, aki korábbi edzőjét, Phil Jacksont rasszizmussal vádolta. Remélhetőleg a fenti részlet csupán egy marketingfogás a kiadó részéről, és a memoár azért pozitívabb hangvételű lesz, értékelve és helyén kezelve Michael Jordant és szerepét Pippen pályafutásának alakulásában, valamint magát a legendás Chicago Bulls-t is.

(Az eredeti angol nyelvű írás a GQ magazin oldalán jelent meg.